„A BÍRÁSKODÁS 400 ÉVE KECSKEMÉTEN” címmel rendezett kiállítást 2004. november 9-én a Bács-Kiskun Megyei Bíróság és Ügyészség, a bíróság dísztermében, a Rákóczi út 7. szám alatti impozáns törvényszéki épület, a Kecskeméti Magyar Királyi Törvényszék székháza átadásának 100. évfordulója tiszteletére. A kiállítás anyagát döntő részben a Bács-Kiskun Megyei Levéltárban őrzött oklevelek, iratok és egyéb dokumentumok alkották. 2005-ben a tárlatot a Bács-Kiskun Megyei Levéltár kamarakiállításaként láthatta viszont a nagyközönség.

Most – virtuális formában – ismét az érdeklődők elé tárjuk a kiállítás szerkesztett változatát. Az alábbi bevezető a 2004-es esemény alkalmával készült.

Bevezető

A kiállításon Kecskemét joghatóságát és igazságszolgáltató tevékenységét a 16. század végétől a 20. század végéig bemutató források kerülnek bemutatásra. Oklevelek, iratok sora bizonyítja, hogy Kecskemét századokon keresztül mekkora erőfeszítéssel igye­kezett részleges közjogi és teljesebb igazságszolgáltatási önállóságát akár a törökkel, akár a földesurakkal, vagy a megyével szemben megőrizni. Az önállóság természetesen vi­szonylagos volt, a bírák és a tanács mindenkor a jogi keretek, a kor adta lehetőségek kö­zött intézhették a város belügyeit.

Mai ismereteink szerint Nagy Lajos királynak egy 1353-ban kelt oklevelében találjuk az első utalást Kecskemétre, mint helységre vonatkozóan. Egy 1368-as oklevél már oppidumként, mezővárosként említi. Ebben az időben Kecskemét királyi, ki­rálynéi birtok volt, és mint ilyen, rendelkezett bizonyos kiváltságokkal. Nincs pontos adatunk arra, hogy Kecskeméten mikorra datálható a bíróválasztás jogának és a tisztségviselők jogállásának szabályozása, de Zsigmond király egy 1423-ban kelt oklevelében utalás tör­ténik a város választott bírájára.

Mezővárosi kiváltságokat meghaladó jogokat élvezett Kecskemét a királyi tulajdon megszűnése után is, amikor földesurak birtokába jutott. Erzsébet királyné 1439-ben, hogy a végvárak megerősítéséhez pénzhez jusson, több birtokát elzálogosította, így Kecskemétet is. Az egymást sűrűn váltó földesurak főhatalma mellett azonban Kecskemét meg tudott maradni kiváltságai birtokában: szabadon választotta elöljáróit, egy összegben fizette a föl­desúri cenzust, a város lakói birtokaikat szabadon adhatták-vehették. A bíráskodás joga meghatározott keretek között lett a földesúr, valamint az elöljáróság joga. Kecskeméten nem volt ebben az időben megyei ítélőszék.

A mohácsi csatavesztés után a meghódított Duna-Tisza közén Kecskemét, (Nagy)kőrös, Halas, Cegléd a szultáni magánkincstár fennhatósága alá került. A török Ma­gyarországon az adó kirovásán és beszedésén túl alig tett valamit, nem épített ki teljes körű közigazgatási rendszert, a községi önállóságot a legcsekélyebb helységnek is meg­adta. Kecskemét ügyeit is saját bírája és tanácsa intézte, ez érintkezett a török hatóságok­kal, bár a 15 éves háború előtt Kecskeméten is laktak török tisztviselők.

Kádi ítélkezett pl. a lakosság polgári pereiben, büntetőügyekben azonban a budai basa büntető törvényszéke (a díván) ítélt. Magyar ember magánügyében azonban török bíróhoz leginkább akkor fordult, amikor nélküle már nem tudta elintézni ügyét. A török bíró minden eljárásának ugyanis saját törvényei és szokásai, de leginkább a maga önkénye ál­tal meghatározott díja volt, amit mindig a nyertes fél fizetett. (Tizedpénz, hitpénz, hücset, kalodaváltság, pálcapénz stb.) A fenyítő eljárás is hasonló „adóztatáson” alapult. A lopá­sért, rablásért, gyilkosságért és a török káromlásáért járó halálbüntetésen kívül minden bűn pénzbírságot vont maga után.

A török hódoltság ideje alatt a magyar király nem mondott le felségjogainak gyakor­lásáról, bár rendelkezéseit teljesen lehetetlen volt végrehajtani. Ez idő alatt Kecs­kemét földesurai sem fordultak meg a városban, de a jogaik elismerését jelentő cenzus megfizetését elvárták. A földesurak a városi bíráskodás ügyére azonban ekkor nem bírtak befolyással. A török tisztviselők 1596 után eltávoztak a városból, a kádi csakúgy, mint a fejadót szedő defterdár. A 16. század végi - főleg tatár - pusztítások nyomán az egész Duna-Tisza köze elpusztult, nem maradt meg más, csak a három város: Kecskemét, Ceg­léd és Kőrös.

A Duna-Tisza közi települések magára hagyatottsága (a megyehatóság, földesurai és a török tisztviselők mind magára hagyták a térséget) azt eredményezte, hogy bizonyos ügyeik megoldását együttesen intézzék, megteremtsék ennek „intézményesített” rendsze­rét. Bíráskodás terén ez volt a convocatus bírák törvényszéke, vagy ahogy a köznyelvből a történelmi irodalom átörökítette, a „fogott bírák törvényszéke”. Több esetben Kecskemét, Kőrös és Cegléd esküdt bíráiból alakították, s ez a törvényszék élet-halál fölött szabadon ítélt. A török kiűzése utáni átmeneti időszakban a városi tanács és a fogott bírák együttesen ítél­keztek, amíg ezt az „intézményt” fel nem váltotta a városban időnként tartott földesúri tör­vényszék.

Kecskemét földesúri hatalom alá kerülésének (1439) időszakából nem maradtak fenn a földesúri bíráskodásnak dokumentumai. A 17. század végétől erősödött meg a föl­desúri befolyás Kecskeméten. A város belső autonómiája, amely a török alatt mind köz­igazgatás, mind bíráskodás terén kialakult, nem volt olyan erős, hogy ellent tudott volna állni a földesúri - s az erősödő vármegyei - hatalomnak. A Koháryak már 1693-ban pallos­jogot szereztek, ekkor hirdette ki Pest-Pilis-Solt vármegye, hogy Kecskemét, amely addig gyakorolta, ezen túl eltiltatik a főbenjáró ügyek fölötti bíráskodástól. A földesúri bíráskodás leglényegesebb elemei 1703-ban alakultak ki, 1713-tól pedig a Koháryak földesúri törvény­széke (úriszéke) rendszeresen ítélkezett a városban. Az úriszék hatásköre minden polgári, úrbéri és büntetőügyre kiterjedt. Egyrészt a tanácsi ítéletek fellebbezési fórumaként szol­gált, másrészt viszont a földesúri joghatóságból eredő hatáskörökben első fokon volt illeté­kes. Büntető ügyekben leggyakrabban vagyon elleni bűncselekményekben - tolvajlás - ítél­kezett az úriszék, de elé kerültek a rablók, útonállók, gyilkosságot elkövetők is. 1834. no­vember 15-én írták alá Bécsben Kecskemét képviselői a földesúri hatalom alóli megválta­kozási szerződést a Koháryak örököseivel, a Coburgokkal. Ezzel 1835-től megszűnt az úri­széki bíráskodás Kecskeméten.

A városi bíróság már a feudalizmus kezdeti szakaszától azonos volt a városi ma­gisztrátussal (tanáccsal), élén az évről évre választott főbíróval. A bíráskodás és az igaz­gatás funkciói intézményesen nem különültek el, a főbíró és a tanács ugyanúgy intézkedett igazgatási kérdésekben, mint ítélt a lakosok közötti peres ügyekben. A bírói hatáskört a vá­rosi főbíró és külön a tanács is gyakorolta. Kisebb értékű lopások, családi perpatvarok ügyében, kisebb kihágási esetekben ítélkezett a főbíró. Amikor azonban 100 forintot meg­haladó értékek forogtak kockán, a tanács elé került az ügy. A közrend és a közerkölcs vé­delme tartozott a magisztrátus hatáskörébe, de számos bírósági ügy keletkezett Kecske­mét gazdasági érdekeit érintő kérdésben. A tanács ítélete ellen polgári ügyekben az úri­székhez, ennek megszűnése után (1835-től) a megyetörvényszékhez lehetett fellebbezni.

Bűntetőperekben azonban az ügyek az úriszéken, majd a megyei törvényszéken folytak. Kecskeméten 1805-ben szervezték meg a fiscalisi (ügyészi) állást. Az ügyész volt a város jogi képviselője. 1820-ban már egy egész hivatal foglalkozott ezzel az ügykörrel, élén a tiszti főügyésszel. 1820-tól 1826-ig ezt a tisztet Csányi János töltötte be, 1826-tól pedig haláláig (1830-ig) Katona József. (Az úriszék - ahol a várost az ügyész képviselte - iratai kö­zött szép számmal maradtak fenn Katona József jellegzetes kézírásával, igényes stílusával szerkesztett, igazságérzetét tükröző ügyiratok.)

Magyarországon az 1848/49-es forradalom és szabadságharc alatt megindult pol­gári jellegű átalakulás a bírósági szervezet egészét csaknem teljesen érintetlenül hagyta. A szabadságharc leverése után azonban a győztes Habsburg hatalom teljesen átalakította az ország igazgatási és bírósági szervezetének struktúráját. Az 1849. november 10-én köz­zétett császári elhatározás ideiglenes jelleggel alakította át a magyarországi bírósági szer­vezetet, a véglegesnek szánt rendszer pedig 1854-ben lépett életbe. A közigazgatásilag 5 részre osztott Magyarországon 5 főtörvényszéket szerveztek. A főtörvényszékek alá tar­toztak a nagyjából megyénként szervezett törvényszékek. A bírósági szervezet legalacso­nyabb fokán a járásbíróságok álltak. A vádhatóságot is ilyen területi rendszerben szervez­ték. A főtörvényszékek mellett fő államügyészek, a törvényszékek mellett államügyészek, a járásbíróságok mellett pedig ügyészi helyettesek működtek. Úgynevezett különös bírósá­gokat is létrehozott az elnyomó osztrák hatalom. Ezek közül a legkíméletlenebb ítéleteket a „haditörvényszékek” hozták.

Az önkényuralom időszakában Kecskeméten - mint Pest-Solt megye akkori szék­helyén - 1854-ben került sor a megyetörvényszék felállítására. 1851-től azonban már Kecskemétre és kerületére nézve Társas Járásbíróság is működött. (Ennek elnöke lett Csányi János, egyik tagja pedig Hornyik János.) A járásbíróságok hatáskörébe kisebb ügyek (500 forinton aluli perértékkel) tartoztak. Minden egyéb ügy (súlyosabb tárgyú polgári és bűnper) a törvényszék előtt indult.

A jogszolgáltatás (ideiglenes) rendszerében, 1855-ig fennmaradt a városi főbíró bí­rószéke. A főbíró addig kisebb polgári ügyekben, családi perpatvarokban még ítélkezett. Ugyancsak 1855-ig működött a városi tanács törvényszéke.

Az oktrojált osztrák bírósági szervezet működése 1861. április 30-ig tartott. Az 1860. október 20-án kelt - s Magyarország önállóságát belső ügyeiben visszaállító - császári ren­delkezés, az ún. „októberi diploma” értelmében a hazánk területén működő idegen jogszol­gáltatási szerveknek be kellett szüntetni működésüket, s irataikat át kellett adniuk a vissza­állított magyar hatóságoknak.

1861 és 1871 között az igazságszolgáltatást Kecskeméten is ismét a város saját választott tisztviselői gyakorolták. Teljes egészében azonban nem lehetett a feudális bíró­sági szervezet egészét visszaállítani. Az 1861. január 23-tól március 4-ig ülésezett „Or­szágbírói Értekezlet” kialakította „Ideiglenes Törvénykezési szabályok” alapján az úriszék kivételével visszaállítottak majdnem minden feudális bíróságot. Így került sor Kecskeméten a főbíró bírószékének és a tanács „Törvényszékének” visszaállítására. A korszakra jel­lemző volt a rögtönbíráskodás fenntartása (mely 1849-től érvényben volt). Erre az igen nagyszámú tolvajlások, a csoportosan, „betyárok” által elkövetett erőszakos rablások miatt volt szükség. A kisebb bűneseteket (tolvajlások, házásások) sikerült felderíteni, de sok bűntényre nem derült rögtön fény. Nagyobb betyárbandák kézre kerítése időbe telt és több megyei, városi, kiskunkerületi hatóság (pandúrok, csendőrök, városi lovashadnagyok) összehangolt üldözésére volt szükség. Az osztrák kormányzat és a magyar hatóságok a kiegyezésig nem tudták felszámolni a Duna-Tisza közi „betyárvilágot”. Ez csak az 1869. januárjában ki­rályi biztosnak kinevezett gr. Ráday Gedeonnak, a segítségére levő városi tisztiügyészi hi­vataloknak, a vizsgálóbírónak (Laucsik Máté) és a kiküldött Pest megyei, majd aradi tör­vényszékének sikerült (1873 elejére).

A kiegyezéssel létrejött dualista állam - az Osztrák-Magyar Monarchia - a polgáro­sodás továbbfejlődésének érdekében új bírósági szervezet létrehozásán fáradozott. Az új bírói szervezet elvi alapjait a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869: IV. tc. fektette le. A törvény kimondta az igazságszolgáltatás és a közigazgatás különválasztását. Ettől kezdve bírói és közigazgatási hatóságok egymás hatáskörébe nem avatkozhattak. Az 1869: IV. tc.-ben megfogalmazott elvek alapján az első folyamodású bíróságok új szervezetét az 1871: XXXI. és XXXII. tc.-ben fektették le. Ez megszüntetett minden addig működött önkormány­zati bíróságot: a megyei és városi törvényszékeket, az úrbéri törvényszékeket stb. Első fo­lyamodású, általános hatáskörű bíróság ettől kezdve a királyi törvényszék lett. Ilyen tör­vényszéket minden megyeszékhelyen létrehoztak. (Kisebb vagyoni értékű polgári perekben és kisebb bűnügyekben való ítélkezés céljára járásbíróságokat alakítottak.) Fokozatosan szervezték át a felsőbíróságokat. A királyi bíróságok szervezésével egyidejűleg külön szer­vezetet hoztak létre a közvád képviseletére, a királyi ügyészségeket (1871: XXXIII. tc.).

Az új bírósági szervezet kialakulásával megszűnt Kecskemét város önkormányza­tának bíráskodási funkciója. Kecskemét ettől kezdve azért küzdött, hogy a város első rendű törvényszék székhelye legyen, annak ellenére, hogy nem volt megyeszékhely. A törvény­szék elhelyezésére épületeket engedett át az államnak, jelentős anyagi áldozattal a volt megyeházát (Arany Sas vendéglő, majd Cserepes néven ismert épületet) bővítette, átalakí­totta.

Később Kecskemét 19. század végi gazdasági, társadalmi, kulturális fejlődése, a városvezetés és a lakosság igényei, valamint az igazságügyi kormányzat pénzügyi lehető­ségei találkozása eredményeként 1904-re megépült Kecskemét impozáns törvényszéki „palotája” a Rákóczi úton. (A terveket Wágner Gyula a kor ismert bírósági épületeinek ter­vezője készítette.)

Az igazságszolgáltatásnak a közigazgatástól való szétválása kezdetétől - 1870-től 1944-ig bezárólag - Kecskeméten nem maradtak meg iratai. Nincsenek meg a Kecskeméti Királyi Törvényszék, a Királyi Ügyészség és a Kecskeméti Királyi Járásbíróság működését dokumentáló iratok. Ezek egy része az első világháborút követő októberi forradalom, majd a proletárdiktatúra korszakában pusztultak el, néhány szál irat kivételével. A két világháború között keletkezett iratok pedig a második világháború eseményeinek és a megszálló orosz csapatok tevékenységének estek áldozatul.

A bíróságok ezen időszakbani működéséről csak közvetett forrásokat őriz a levéltár. Csupán a véletlen folytán megmenekült néhány irat bemutatásával és az újságok igazság­ügyi témákkal foglalkozó cikkeivel lehet a korszak jogszolgáltatási történéseit felvillantani. A sajtó időről időre hírt adott kisebb-nagyobb bűnperekről, azok bírósági tárgyalásairól, ítéle­teiről, bírák kinevezéséről, áthelyezéséről, nyugdíjazásáról. A két világháború közötti időszakon végighúzódott egy küzdelem, amely összefogásra késztette Kecskemét bírói, ügy­védi karát és a városi hatóság tagjait. Az Igazságügyi Minisztériumban már 1927-ben érle­lődött egy elhatározás, hogy a Kecskeméti Királyi Törvényszéket a Budapesti Királyi Ítélő­tábla területi hatásköre alól elvonják, és a Szegedi Királyi Ítélőtábla alá csatolják. A város törvényhatóságának erélyes fellépése szerencsére megakadályozta ezt a lépést. 1932-ben Szegedről indult ki egy mozgalom, hogy a kecskeméti törvényszéket a szegedi ítélőtábla joghatósága alá vonják. Ekkor a kecskeméti Ügyvédi Kamara által szervezett tiltakozó akciónak köszönhetően nem ért célt a kezdeményezés. 1936-ban ismét csak kísérlet ma­radt a fenti törekvés. A különböző érdekkörök nem tudták megvalósítani a két világháború között a kecskeméti törvényszéknek a szegedi ítélőtábla alá csatolását. Az 1872-ben kiala­kított bírósági szervezet kisebb változtatásokkal 1944 végéig fennállt.

A Kecskeméti Királyi Törvényszék a közelgő hadműveletekre való tekintettel 1944. október 8-án, illetve 20-án beszüntette működését. Az oroszok bevonulása után a szét­széledt személyzetből néhány visszatérő bíró, törvényszéki alkalmazott a városházán kezdte meg bírósági tevékenységét, a törvényszék Rákóczi úti épületét ugyanis részben bombatalálat érte, részint az épületet az oroszok előbb kórháznak, majd a hadifoglyok el­helyezésére, később raktárnak használták. A bírói létszám 1945 elején is még csak 17 fő volt. 1945. május 23-án a megjelent bírók letették az esküt az Ideiglenes Nemzeti Kor­mányra. Az ún. koalíciós időszakban mind szervezeti, mind eljárási szempontból helyreállt a korábbi magyar igazságügyi szervezet. A korszak jellemzője, hogy az állami erőszakap­parátusok vezetése túlnyomórészt az MKP, majd röviddel később a kizárólagos hatalmat gyakorló MDP kezére került, így kezdetben a személyeken, majd a szervezetek átalakítá­sán keresztül megtörtént az államszervezet szovjetizálása, a jogrendszernek a szovjet minta alapján való újraalkotása. A hatalom kisajátítása keretében lépések történtek az igazságügyi apparátus tagjainak kicserélésére is, melyet az ítélőbírák és államügyészségi tagok végelbánás alá vonásáról szóló 1948: XXII. tc.-kel tettek meg.

Szinte a romok takarításával egy időben - a régi bíráskodási szervezet visszaállítá­sával párhuzamosan - új szervezet létrehozására is sor került az igazságszolgáltatáson belül, a népbíróságok megalakítására. A háborús és népellenes bűntettet elkövetők fele­lősségre vonása volt feladatuk. (A háborús és népellenes bűnösök felelősségre vonását a győztes szövetséges nagyhatalmak határozták el a második világháború végén.) A ma­gyarországi népbíróságokat törvényszéki székhelyeken a rendes bíróságok mellett működő külön tanácsként állították fel. A népbírákat a Függetlenségi Frontba tömörült 5 párt (MKP, SZDP, NPP, FKgP és PDP), valamint a Szakszervezetek Országos Tanácsa delegálta. A Kecskeméti Népbíróság 1945. március 26-án tárgyalt először. 1946 augusztusában kide­rült, hogy a népbírósági tanács tagjai között büntetett előéletű személyek is tevékenyked­tek. Ennek felfüggesztés lett a következménye, de különben is nagy volt a fluktuáció a népbírák körében. A közvélemény a helyi sajtó útján gyakorolt befolyást a népbíróság tevékenységére. Hangulatkeltő újságcikkek, vitairatok jellemzik a korabeli sajtó írásait. A népbírákkal szembeni elégedetlenségnek sokszor a tárgyalóteremben való tün­tetéssel adtak hangot a város lakói. 1948-ra a népbíróság elé tartozó ügyek száma lecsök­kent, végül a Kecskeméti Népbíróság 1948. október 12-én befejezte működését, ügyeit a Budapesti Népbíróság vette át. 1951-től pedig már a megyei bíróságok ítélkeztek a hábo­rús és népellenes bűncselekményekben. A jogtörténészek még adósak az 1950 utáni magyar igazságszolgáltatás, jogszol­gáltatás történetének átfogó elemzésével, értékelésével. Ennek hiányában meg sem kísé­reljük a bírósági szervezet szocialista kori történetét felvázolni, csupán néhány törvényre, rendeletre hivatkozva utalunk a változásokra.

Új alapot adott a magyarországi bírósági szervezetnek az 1949: XX. törvénycikk - az Alkotmány. Megszüntette a bíróságoknak a feudális korból származó neveit. Az 1949: XI. tv. a korábban sok vitát kiváltott esküdtbírósági rendszer helyett szovjet mintára beve­zette az „ülnökbíráskodást”. Tette ezt „annak biztosítása végett, hogy a büntető igazság­szolgáltatásban a jogi szakképzettség mellett a dolgozó nép meggyőződése és felfogása teljes erővel érvényesüljön”. Ez a törvény rendelte el az állandó ügyészi szervezet felállítá­sát. Az 1951. évi III. tv. módosította a megyei bíróságok (a „törvényszék” szó helyett) ha­táskörét. Ettől kezdve a megyei bíróságok jártak el első fokon a Magyar Népköztársaság elleni, a népellenes, a pénzhamisítási, gyilkossági bűnesetekben, valamint minden olyan ügyben, amelyben az ügyész a megyei bíróság előtt emelt vádat. Az 1953: XIII. tv.-nyel külön ügyészségi szervezeti törvény született. (Végül az ügyészség szervezetét és funkci­óit áttekintően az 1959: 9. tvr. foglalta össze.) A bírósági szervezetről szóló 1954: II. tv. a bíróságok felépítésének új rendszerét alakította ki. Eszerint első fokú bíróságként ítélkeztek a járásbíróságok, a megyei bíróságok (Kecskemét 1950-ben történt megyeszékhellyé válá­sával megyei bíróság működött a városban) és a Legfelsőbb Bíróság. A városokban - já­rásbírósági hatáskörrel - városi bíróságokat hoztak létre. Az 1956. évi októberi forradalom­ban részt vettek ügyeinek elbírálására a Fővárosi Bíróságon és 5 megyei bíróságon „népbí­rósági különtanács”-ot szerveztek. Az 1962: 8. tvr. szabályozta az ítélkezésben a népi ül­nökök részvételét. Az 1973: I. tv. differenciálta a bírósági eljárást.

A szocialista korszakból már jelentős mennyiségben maradtak fenn bíráskodási iratok Kecskemét és környéke vonatkozásában (ezek egy része a megyei levéltárban, egy része a bíróságok irattáraiban található). Az iratok azonban nem kerültek feldolgozásra. A jövő jogtörténészeire, helytörténetíróira vár az adatok feltárása, az események leírása, az összefüggések megkeresése és a tanulságok levonása.

A bíráskodás több évszázados történetét bemutató kiállítás kapcsán csak arra vállalkoz­tunk, hogy a fennmaradt, levéltárban őrzött iratok, dokumentumok segítségével egy nagy léptékű, igen vázlatos képet adjunk Kecskemét jogszolgáltatásának történetéből. Sokszor a hosszú évtizedek, évszázadok alatt keletkezett hatalmas iratmennyiség késztetett a válo­gatásra, máskor az iratok hiánya (1870-1944) kényszerített bennünket vázlatosságra. Kiállításunkkal, reméljük, sikerült felkelteni az érdeklődést a bíráskodás története iránt!

Kecskemét, 2004

Péterné Fehér Mária
főlevéltáros

(Szerkesztette: Mudri Andor, 2020)