A HŐSÖK EMLÉKEZETE

Emléktáblák, emlékoszlopok, hősi szobor, tér- és utcanév, hősi fasor, stilizált sírkövek. Csak néhány példa azon emlékhelyek közül, amelyek lehetőséget biztosítottak/biztosítanak a nemzeti, települési, családi emlékezésre.[1]

„Minden ilyen emlék kapcsán az intézményesített és hivatalosan kötelezővé tett igény fogalmazódott meg: ha katonának lenni, adott esetben hősi halottnak, áldozatnak lenni »állampolgári kötelesség«, akkor a hősi halottnak, az áldozatnak ugyanúgy állampolgári joga az állammal szemben igényt formálni hősi halála megörökíttetésére, ami a legteljesebb demokrácia szellemében rangjától, társadalmi helyzetétől, szerepétől függetlenül minden katonának egyaránt kijár.”[2]

Sándor János belügyminiszter 1915. június 23-án adta ki 18.987. Bm. eln. sz. körrendeletét, amelyben a hadi emlékművek emeléséről tájékoztatta a törvényhatóságok első tisztviselőjét. A rendeletben a miniszter közölte, hogy a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság (HEMOB) „a megemlékezés megörökítésének legalkalmasabb módját az emléktábla, vagy szabadon álló emlékmű létesítésében látja s azt reméli, hogy a városok és községek sietve fogják törvényhatóságaik és községi elöljáróságaik utján elhunyt hős szülötteik iránti kegyeletből megszerezni ez emlékműveket. […] Tudomásomra hozta továbbá a nevezett Országos Bizottság, hogy […] egyes külföldi kereskedők élelmessége már ezen a téren is versenyre akar szállni a magyar érdekekkel. Külföldi sirkő- és emlékműgyárosok mintasorozatos füzeteiket árjegyzékkel ellátva már szétküldözgetik a magyar vidéki városokhoz és községekhez s ezen képes árjegyzékek alapján felhivják a törvényhatóságokat, és elöljáróságokat, hogy kegyeletes célú emlékműveiket náluk rendeljék meg. […] Az Országos Bizottság felkérése, illetőleg a fentiekben előttem kifejezésre jutott aggodalma folytán felkérem alispán/polgármester urat arra, szíveskedjék odahatni, hogy amennyiben törvényhatósága, vagy a törvényhatóság területén levő egyes városok és községek netalán a háborúban résztvettek emlékének ily módon való megörökítésével foglalkoznának, a hadi emlékművek megszerzése és mindennemű tájékozódás céljából a Hősök emlékét Megörökítő Országos Bizottsághoz (Budapest, IV., Hajó-utca 16.) forduljanak.”[3] A HEMOB „Szabadon álló hadiemlékek, katonasírok, emléktáblák és emléklapok” című 1916-ban kiadott kiadványában már katalógusba foglalt emlékmű-kínálattal is jelentkezett.

Az 1917: VIII. törvénycikk („a most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről”) már nem lehetőségként, hanem kötelességként írta elő a településeknek a hősi emlékek felállítását. A törvény második paragrafusa szerint „Minden község (város) anyagi erejének megfelelően, méltó emléken örökíti meg mindazok nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáéit életüket áldozták.”[4]

Ugron Gábor belügyminiszter 14.730. eln. sz. körrendeletében elismerte, hogy a „törvény végrehajtásának ideje ugyan a maga teljességében majd csak a háború lezajlása után érkezik el”, fontosnak tartotta, hogy központi irányelveket fogalmazzon meg az emlékművekkel kapcsolatban: „Kis- és nagyközségekben megfelelő lehet egy egyszerű művészies kivitelű érc- vagy márványtábla, amelyet valamely középület falán helyeznek el. Nagyobb és tehetősebb községben azonban teljesen önálló emlékmű lesz egyedül méltó kifejezője a kortársak köteles hálájának, és ébrentartója az utókor hazafias kegyeletének. […] Az emlékművek helyének jó megválasztása szintén elsőrendű fontosságú. […] megfelelőbbnek látszik a község belterületén választani ki erre a célra a legszebb helyet, hogy a hősök emlékezete mintegy állandóan a község lakosai közt éljen, hogy a megbecsülés mértéke ebben is méltó kifejezésre jusson, és hogy ez a megbecsülés is segítsen a háború rokkantjainak, özvegyeinek és árváinak lelkéről lehetőleg eloszlatni a bánat felhőit, és ébrentartani a késő utókor számára is a hazaszeretet, az önfeláldozás és a kötelességteljesítés nemes érzéseit.”[5]

A vesztes háború, a békeszerződés sokkja, illetve a súlyos gazdasági helyzet folyamatos elnapolásra késztette a települési döntéshozókat emlékmű-ügyben. Klebelsberg Kunó belügyminiszter 1922-ben, 20.331. számú körrendeletében ezért az „anyagi eszközök állandó gyűjtését” és a tervezett emlékmű „művészi tökéletességgel való kiérlelését” nevezte meg aktuális célkitűzésnek.[6] Rendelkezett továbbá arról, hogy az emlékműveknek „méltóknak”, „művészieknek” kell lenniük, továbbá megvalósításukat „hazafias szempontok” mentén kell elvégezni.[7]

1924-ben egyrészt megszületett az 1924. évi XIV. törvénycikk „az 1914/1918. évi világháború hősi halottai emlékének megünnepléséről”: „A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914/1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot – mint a „Hősök emlékünnepét” – a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli”,[8] másrészt a belügyminiszter megszüntette a HEMOB-ot („működése körül zavaró körülmények merültek fel”), és egy új szervet, a Hősi Emlékműtervek Bíráló Bizottságát (HEBB) állított fel.[9]

„A szobor avatásának forgatókönyve is jórészt azonos motívumokat rögzít. A községek versengtek, hogy minél ismertebb személyiségeket hívjanak meg az avatásra. Jászkiséren és Kenderesen megjelent Horthy Miklós is, Kunszentmártonban pedig a Magyarországon élő József, Habsburg főherceg tartotta az avatóbeszédet. A beszédek frazeológiája elég összetett. A hősökről való kegyeletes megemlékezés után a magyar katona hősiességét méltatták és követendő példaként állították az utókor elé. Az avatás rendszerint templomi istentisztelettel kezdődött. Az előkelő vendégeket díszes külsőségekkel fogadták. A meghívott vendég leplezte le az emlékművet az avatóbeszéd megtartása után. Ezután hozzászólások következtek majd a település elöljárója átvette a szobrot megőrzésre. A hadiözvegyek, hadiárvák képviselőit is meghívták az ünnepségre. A rendezvényt rendszerint nagyszabású ebéddel, bankettel fejezték be.”[10]

Felhasznált források:

Minden település bevezető szövege Szikszai Mihály (Az I. világháború “ hősi emlékei ” Jász-Nagykun-Szolnok megyében. In: Zounuk. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 14. Szolnok, 1999. 369-411.) írásából származik.

Munkánkhoz felhasználtuk a megyebeli emlékművekről készült 1962-es kimutatását. Ezt kiegészítettük a Jász-Nagykun-Szolnok vármegye alispánja 5547/1931. sz. iratánál található kérdőívekkel, amelyek az alkotók nevét, a szobor anyagát és felavatásának időpontját pontosan rögzítik. A források nem teljesek, hiszen 1931-ig nem minden település készítette el emlékművét. A többieknél egyéb levéltári iratok, korabeli újságok, folyóiratok cikkei alapján kiegészítést végeztünk.