A magyar királyi 9. honvéd önálló gyalogdandár mozgósítása és bevonulása Észak-Erdélybe,
1940. május - szeptember
Amikor 1940 májusában Erdély visszaszerzése érdekében mozgósították a magyar királyi honvédséget, a nagykanizsai székhelyű 9. önálló gyalogdandár zömében Zala megyében állomásozó alakulatait is hadilétszámra töltötték fel. A 17. gyalogezred nagykanizsai I. és II., valamint zalaegerszegi III. zászlóaljának „ikreződésével” felállították a 47. gyalogezredet, a nagykanizsai 9. tábori tüzérosztály pedig hét üteggel rendelkező könnyű tüzérezreddé fejlődött fel. A fenti alakulatok mellett a keszthelyi 9. fogatolt vonatosztály, a soproni 9. önálló lovasszázad, továbbá a szombathelyi III. híradózászlóalj egyik százada és az ugyancsak szombathelyi III. légvédelmi tüzérosztály 9. légvédelmi gépágyús ütege alkotta a 9. önálló gyalogdandárt.
A zalai seregtest 1940 májusában mozgósított tartalékosai mintegy öthétig Nagykanizsa és Zalaegerszeg környékén végeztek kiképzési és összekovácsolási gyakorlatokat, majd július elején e dandár alakulatait is bevagonírozták, és vasúton Debrecentől délre, Derecske térségébe szállították. Július 13-ára a teljes magyar haderő felvonult a magyar-román határ közeli területekre. A 9. önálló gyalogdandár a 2. hadsereg III. hadtestének kötelékébe tartozott. A 2. hadsereg eredeti feladata az volt, hogy magyar-román határra a főerőktől délre, a magyar haderő jobbszárnyán felvonulva, biztosítsa a Fehér-Köröstől délre húzódó határszakaszt, egyidejűleg pedig indítson támadást a Sebes-Köröstől délre, és a román Carol-vonal erődjeinek megkerülésével foglalja el Nagyváradot.
A zalai seregtest alakulatai július közepétől a magyar-román határ közelében, Derecske, Tépe és Hajdúbagos környékén fekvő elhelyezési körletükben folytatták a kiképzést, illetve a demonstratív felkészülést Erdély birtokbavételére. A III. hadtest parancsnoksága a légi felderítés adatai alapján Hajdúbagos mellett felépíttette a 9. önálló gyalogdandárral szembeni román erődrendszer mását, vizesárkokkal, drótakadályokkal. A zalai honvédek itt gyakorolták az árkokon való átkelést és a román kiserődök leküzdését, majd éleslövészetet is tartottak e terepen. Péchy György hadnagy, a 17/III. zászlóalj segédtisztje emlékei szerint „egy-két szakaszon a 6 méter széles, 3 méter mély árkot is kiásatták, csak vízzel nem töltötték fel. Itt hajtottunk végre több gyakorlatot, majd éles lőgyakorlatot is az árkon való átkeléssel együtt. A tüzérségi előkészítésben még a 30,5 cm-es mozsár is leadott egy lövést.”
Dr. Pais János tartalékos hadnagy, a 47/III. zászlóalj rohamosztagának parancsnoka így emlékezett a Hajdúbagos térségében végrehajtott gyakorlatokra: „1940. augusztus végének egyik napján Hosszúpályiban volt egy »éles« támadási gyakorlat, amikor a tüzérség is élessel lőtte a gyeptéglából készített, a trianoni határon lévő román kiserőd utánzatokat. Mi, a gyalogság tüzérségi támogatás mellett szintén »éles« támadást hajtottunk végre a kiserődök ellen. Mint parancsnok, legelöl szökelltem a tüzérségi lövedékek becsapódása után a cél felé. Rohamtávolságra érve felmutattam a kézigránátot, mire a legénység – az utolsó lövések után – velem egy időben eldobta kézigránátját a kiserődökre, illetve azok felé.”
A gyakorlatok végeztével a zalai dandár honvédjei is várták a támadási parancsot, és annak előkészületeként délnyugati irányban, Vésztő környékére csoportosították át őket. Fegyveres összecsapásra azonban mégsem került sor, mert Magyarország Romániával szembeni területi követeléseit német nyomásra, diplomáciai úton sikerült részben kielégíteni. Augusztus 30-án Bécsben megszületett a Németország és Olaszország külügyminiszterei által vezetett döntőbíróság ítélete. Az úgynevezett „második bécsi döntés” értelmében az 1920-ban elcsatolt erdélyi területek mintegy egyharmada, Észak-Erdély Nagyváraddal, Kolozsvárral és a Székelyfölddel ismét Magyarországé lett. A honvédség alakulatai e döntés alapján szeptember 5. és 13. között, előre meghatározott ütemben vehették birtokba a román királyi haderő által kiürítendő területeket. A visszakapott erdélyi területek katonai megszállása során a 2. hadsereg III. hadteste – mely a 9. önálló gyalogdandár alakulatait is magában foglalta – azt a feladatot kapta, hogy a Sebes-Körös völgyében előrenyomulva vegye birtokba Nagyváradot és Kolozsvárt.
A 9. önálló gyalogdandár alakulatai a bevonulás második napján, 1940. szeptember 6-án reggel 7 órakor Körösnagyharsánynál, illetve Biharugra térségében lépték át a trianoni határt, hogy birtokba vegyék a Magyarországnak békés úton átengedett észak-erdélyi területeket. Az első menetcél Nagyvárad volt, ahol az alakulatok nagy többségét a volt honvéd gyalogsági hadapródiskolában szállásolták el. A dandár egy ezrede és egyik tüzérosztálya aznap Váradles, Kisürögd és Nagyürögd településen, míg az alakulatok zöme Nagyvárad déli részében töltötte az éjszakát. A román Carol-vonal elhagyott erődrendszerén részben szeptember 6-án, részben 7-én keltek át. A nehéz terep igencsak megviselte a csapatokat, kiváltképpen a lóállományt. A zalai dandár előnyomulását szeptember 7-én Mezőtelegden egy aknarobbanás is akadályozta, mely nagy torlódást okozott a csapatok között. Az alakulatok egy része késő éjjel beérkezett Alsólugosra, míg másik részük Mezőtelkin éjszakázott. A dandár szeptember 8-án is csak jelentős menetveszteséggel, este 20 órára érte el menetcélját, Báród-Somos, Kisbáród és Nagybáród településeket. Szeptember 9-én a gyalogezredek vasúti szállítással, míg a tüzérek és a vonatoszlopok közúton keltek át a Királyhágón, hogy elérjék a kitűzött célt, Villa-Bánffy és Sebesvár területét. A zalai alakulatok szeptember 10-én vonultak be Bánffyhunyadra és Kalotaszeg más településeire. A 9. önálló gyalogdandár éle aznap Gyerővásárhelyen, míg a zömük Kiskapus és Nagykapus településeken éjszakázott. A zalai seregtest szeptember 11-én délután vonult be Kolozsvárra, Észak-Erdély fővárosába. A zalai honvédek szeptember 6-ától 11-éig, Nagyvárad előterétől a Királyhágón át Kolozsvárig tartó észak-erdélyi bevonulása békés diadalmenet volt, azt sehol sem kísérték incidensek vagy atrocitások. A román uralom alól felszabadult magyar lakosság mindenütt kitörő lelkesedéssel fogadta, örömmámorban úszva üdvözölte, és boldogan látta őket vendégül.
A zalaegerszegi 17/III. zászlóalj Körösnagyharsánynál, a Sebes-Körös gátján vezető úton lépte át 1940. szeptember 6-án reggel a trianoni határt. „A lakosság virágokkal szórta fel előttünk az utat. Mindenfelé nagy volt az öröm – emlékezett alakulatának észak-erdélyi bevonulására Péchy György hadnagy. – Az első célunk Nagyvárad volt. Kora délutáni órákban érkeztünk meg, s így alkalmunk volt – az elszállásolás után – körülnéznünk. A legénység a volt hadapródiskolában lett elszállásolva. Nem győzték takarítani az elhagyott körleteket. A románok mindent, amit csak tudtak, vittek magukkal, csak piszkot és szennyet hagytak maguk után. […] Azért, hogy a kijelölt szakasz-határt meghatározott időre elérhessük, ezért ezredünket egy alkalommal 15-20 km-en át vasúton szállították. Emlékezetem szerint Segesden rakodtunk be egy hirtelenjében összeállított szerelvénybe. Egy más alkalommal, hogy az út egy nagy, több km-es kanyarját levágjuk, az ezred átgázolt a Sebes-Körösön. A gázoláshoz a legénység derékig levetkőzött, hogy a bakancs, a nadrág és alsónadrág száraz maradjon. A vonatrészek az országúton folytatták a menetüket. Amerre Kolozsvár felé meneteltünk, mindenütt virággal és nagy szeretettel fogadtak bennünket. Nagyon megható volt a felszabadult magyarság öröme. Az úttól távolabbi községekből is zászlóval, népviseletben jöttek, hogy lássanak és köszöntsenek bennünket.”
A 9. önálló gyalogdandár alakulatai szeptember 11-én érkeztek meg előrenyomulásuk utolsó állomására, Kolozsvárra. A városba bevonuló zalai honvédeket felhőszakadás fogadta, a helybeli magyarok azonban a mostoha időjárás ellenére felejthetetlen ünneplésben részesítették őket. „...olyan sűrűn szakadt az eső, mikor a főtérre értünk, hogy az előttem menő katonát alig láttam, s mikor vertük a díszmenetet egy tábornok előtt, minden lépésünkre szinte dézsányi víz freccsent szét. A felhőszakadás ellenére a magyarok ünnepi ruhájukban kitartottak a gyalogjáró mellett, ruhájuk tönkretételével nem törődve. Még az apácák is csókot integettek nekünk, kolozsmonostori zárdájuk ablakai mögül” – emlékezett a kolozsvári bevonulásra dr. Pais János tartalékos hadnagy, a 47/III. zászlóalj rohamszázadának parancsnoka.
A 9. önálló gyalogdandár alakulatainak legénységét laktanyaépületekben, a tiszteket pedig magánházaknál szállásolták el a városban. A következő napok – a szokásos kivonulás és kiképzés mellett – a kormányzó fogadására való felkészüléssel teltek. Szeptember 15-én Horthy Miklós kormányzó részvételével nagyszabású ünnepséget, illetve díszbevonulást tartottak Kolozsvárott. A magyar honvédség korszerűnek számító fegyvereit is felvonultató, látványos katonai parádét a 17. és a 47. gyalogezred zászlóaljai, valamint a 9. könnyű tüzérezred ütegei nyitották meg. A zalai bakák és tüzérek az elsők között vonultak el díszmenetben a kolozsvári Főtéren felállított kormányzói tribün előtt, amint azt a korabeli Filmhíradó is megörökítette.
A zalai alakulatok ezután alig két hetet töltöttek Kolozsvárott. „...a jó koszt mellé sok virágot, csókot kaptunk az ottani magyaroktól” – emlékezett később e napokra dr. Pais János tartalékos hadnagy. Horváth Ferenc hivatásos szakaszvezető, a 17/III. zászlóalj szolgálatvezetője szerint a zalai honvédek készenlétben voltak Kolozsvárott, és alkalmanként járőröztek a város déli peremén húzódó demarkációs vonalon. Szeptember 22-én a zalai seregtest katonáinak részvételével hálaadó istentiszteletet tartottak a kolozsvári piarista templomban, melynek során emlékszalaggal díszítették fel a 17. gyalogezred zászlaját. Ugyanezen a napon, ünnepi külsőségek közepette került sor a Kolozsvári Atlétikai Club labdarúgói és a zalai honvédek válogatottja közötti, 5:2-re végződött barátságos futballmérkőzésre.
Mivel a visszakapott terület birtokbavétele után a magyar haderőnek csak kisebb része maradt az észak-erdélyi és székelyföldi területeken, 1940 szeptemberének utolsó hetében a 9. önálló gyalogdandár zalai alakulatai is visszatérhettek a békehelyőrségeikbe. A 17/III. zászlóaljról feljegyezték, hogy szeptember 26-án berakodott be a kolozsvári pályaudvaron, majd két napig tartó vasúti szállítással tért vissza Zalaegerszegre. A zalai megyeszékhelyre szeptember 28-án este, zuhogó esőben érkező alakulatot a vasútállomáson fogadták a város vezetői, a helyőrség elöljárói és az ünneplő zalaegerszegi polgárok. A polgármester üdvözlő szavaira válaszul Dittrich Géza őrnagy, zászlóaljparancsnok jelentette, hogy „teljes létszámban hozta vissza a zászlóaljat, amely amerre csak járt, feltűnést keltett fegyelmezettségével, tisztaságával, rendszeretetével, munkakészségével, vallásosságával. [...] Kolozsvárott is kérdezték tőle, hogy kiválogatott legények-e ezek? Nem – felelte –, Zalában ilyen emberek vannak.”
Felhasznált és ajánlott irodalom
Illésfalvi Péter – Szabó Péter: Erdélyi bevonulás, 1940. Barót, 2010. 204 p.
Illésfalvi Péter – Szabó Péter – Számvéber Norbert: Erdély a hadak útján 1940–1944. Nagykovácsi, 2005. 215 p.
Molnár András: „Géza, azt hiszem, beleléptünk a történelembe!” Kemendy Géza sármelléki tanító levele és visszaemlékezése az 1940. évi erdélyi bevonulásról. In: Hadtörténelmi Közlemények 2012. 3. sz. 863–884. p.