Nemzeti Színház a Népszínház épületében

1908-ban a Nemzeti Színház ideiglenes otthonaként bérelte ki az állam a főváros Népszínházát. Előző évben ugyanis az 1837 augusztusára fölépült Pest vármegyei színház, az 1840-ben országgyűlési törvénnyel Nemzetivé emelt Pesti Magyar Színház épülete, ami a középkori pesti városfal (ma Múzeum körút, Kiskörút) és a Kerepesi (ma Rákóczi) út találkozásánál állott, tűzveszélyessége miatt hatóságilag bezáratott. Az ideiglenes Nemzeti Színház építészeti, akusztikai, színház- és színpadtechnikai szempontokból azonban egyáltalán nem volt ideális a XX. század eleji nemzeti színjátszás számára. A színpadról hangzó beszédet a zenés előadásokra tervezett nézőtér kongva, túlságosan visszhangosan fogadta, először tehát akusztikailag kellett csillapítani a tér zengését. Kárpitokkal, hangterelőkkel igyekeztek javítani a nézőtéri hangzásviszonyokon. Ezután, még 1908-ban hidraulikus színpadgépezetet építettek, a vasfüggönyt is víznyomás működtette, de a felsőgépezetet továbbra is kézhúzók alkották. A vízmozgatást is szolgáló üzemház, amit Ybl Miklós tervezett a Csokonai utcában állt s áll ma is. Ezt a vezetékek nyomvonalán egy járható földalatti folyosó kötötte össze a színház épületével. 1928-ban építették be a 12 méter átmérőjű forgószínpadot, majd 1935 nyarán nagyobb szabású átépítés, korszerűsítés történt. Ekkor a színpadvilágítást teljesen megújították, körhorizontot kapott az egyébként túlságosa szűk hátsószínpad. Világítási tornyokat emeltek az előszínpadra, díszletvetítő berendezést építettek be. A forgószínpadot áthelyezték és korszerűsítették. Az 1937-es centenáriumi ünnepi évadra tehát, Németh Antal vezetésével kívül-belül megújulva állt készen a Nemzeti Színház. Mégis, épp az ünnepi megemlékezés-sorozat adott alkalmat a koncepcionális kritikára is. Amint a jubileumi kötetben Kovách Aladár fogalmazott „a második évszázad küszöbén: „Nincs teste a Nemzeti Színháznak. Nincsenek ’megszentelt kövei’, a hely, ahol állt és esténként fénye gyúlt, vak ugar a város közepén. Ha az épületben keressük, nincs is Nemzeti Színház. Mégis itt van, száz esztendeje fú színpadáról tragédiák szirokkója és mosolyog a komédia. A Nemzeti Színház lélek. Úgy látszik, a hagyománynak nem kell kövekhez tapadnia, a hagyomány a vérrel hullámzik tovább nemzedékről nemzedékre.”[1]

A Nemzeti Színház „testét”, helyét a kezdetektől keresték, a nemzeti színházi eszme mindig összekapcsolódott a reprezentatív helyszínnel, a nemzeti színjátszás szellemét és karakterét kifejező épülettel. Már Kultsár István első pesti nemzeti színház terve (1815), majd Széchenyi Istváné (1832) azt célozta, hogy az eszme és a test összekapcsolódjék. Ám az első, a magyar Nemzeti Színház céljára épült ház elkészültére mégis 2002. március 15-ig kellett várnunk. Mindaddig ideiglenes otthonban, kölcsönlakásokban működött Nemzeti Színházunk. Az 1837-es színháznyitást követően nem sokkal, az 1840-es évek elején tervbe vették a Színház téren (ma Vörösmarty tér) állott hatalmas Német Színház kivásárlását, mely terv a színház 1847 februárjában tűzvészben történt megsemmisülését követően okafogyottá vált. A nemzeti intézményeink mindegyikét szigorúan sújtott időszakban, a szabadságharc bukását követően csak 1859-ben jelentette be a Nemzeti Színház igazgatása igényét a korábban a várostól adományozni szándékozott, a Lánchíd pesti hídfője közelében fekvő Duna-parti telek iránt. Az egyezkedés azután 1865 és 1869 között folytatódott, míg 1868-ban Szumrák Pál Pest városi főmérnök benyújtott egy tervet is, amit azonban azzal vetettek már el, hogy tekintettel a színjátszás akkori helyzetére, a színházi szerkezet átalakulására, külön opera- és szószínházat kellene emelni. Az újabb városi adományt (az előbb a Népszínháznak ígért) Hermina téri telket 1873-ban az Operaház fölépítésére dedikálták, ahol 1875 és 1884 között Ybl Miklós tervei alapján el is készült a pompás neoreneszánsz „Sugár úti palota”. De Nemzeti Színházunk továbbra sem volt.

Később, már 1948-ban azonban kiderült, hogy a nézőteret ért két repülőbomba-találat mégis megbontotta a tetőszerkezetet, s az alapos renoválás már alig halasztható. A hibajegyzék a következő tíz-tizenöt esztendőben csak gyarapodott. Az 1957-ben, az előző ősz ütötte sebek okán is külső tatarozásra került sor – a közönség azt hihette, a meglazult és beázott homlokzatelemek kijavítása megoldja a Nemzeti Színház problémáját, ám ez csak felszínes látszateredmény volt. A több alkalommal megvalósult tatarozások mellett Nemzeti Színház művészi szempontból és a közönség szemében épült és gazdagodott a Blaha Lujza téri ideiglenes otthonában.

In Szakér László: A nemzet színháza építésének 150 éves története. Bp., 1987.74.
jelzet: OSZK MD 55.358