Fülöp Tamás
Fülöp Tamás: A megyeháza és a vármegyei közigazgatás a XIX. század végén és a XX. század első felében. In: Jász-Nagykun-Szolnok megye székházának és közigazgatásának története 1876–1990. Szerk. Fülöp Tamás. Szolnok, 2013. 103-108.
Az országos politikai életben megfigyelhető balratolódás a vármegye területén is, de főként - az ipari munkásság magas létszáma miatt - a megyeszékhelyen érvényesült leginkább, majd 1919 március végén a proletárdiktatúrában csúcsosodott ki. Április közepén a román hadsereg támadásba lendült, és a hónap végére megszállták a megye tiszántúli részét, májustól a megyeszékhely hosszú hónapokig a Vörös Hadsereg és a román királyi csapatok frontvonalába került. Az 1918 előtti vármegyei közigazgatás tagjai egyértelműen a rövid életű kommunista hatalommal szemben foglaltak állást, többen közülük részt vettek a proletárdiktatúra ellen, 1919. május 2-án kitört szolnoki felkelésben is. Az elsősorban világháborús katonatisztekből álló ellenforradalmi városparancsnokság a vármegyeházán, a főispáni helységekben rendezte be főhadiszállását.
A Szamuely-különítmény ellen harcoló szolnokiak között katonai vezetőként ott találjuk a nagy múltú szolnoki Scheftsik-família leszármazottját, az első világháborús veterán, későbbi vármegyei főlevéltáros Scheftsik Györgyöt is, és tagjai közt Alexander Imrét is, aki előbb főjegyzőként, majd 1919 őszétől alispánként vett részt a vármegyei közigazgatás irányításában. 1919. május 3-án a szolnoki ellenforradalmi felkelést az ide vezényelt vörös csapatok leverték, a túlerő elől a Fehér Gárda tagjai, köztük Scheftsik György és Alexander Imre is a Tiszántúlra menekültek, és a román királyi hadsereg fogságába estek. Scheftsiknek és néhány társának sikerült a román fogságból megszöknie, majd Szegedre menekültek, ahol csatlakoztak Horthy Miklós Nemzeti Hadseregéhez. Alexander Imre a román fogságból kiszabadulva a tanácskormány bukása után visszatért Szolnokra, ahol a vármegye közgyűlése őt bízta meg Küry Albert alispán helyettesítésével és a vármegyei közigazgatás irányításával. Míg a városban rekedt fehéreket, szolnoki vagyonos polgárokat, tisztviselőket, a Vörös Hadsereg fellázadt tisztjeit és katonáit, egyes adatok szerint 32, más források szerint 52 személyt - köztük a vármegyei közigazgatás néhány képviselőjét (Hajdú Béla vármegyei árvaszéki ügyészt, Simonyi Pál vármegyei árvaszéki ülnököt) - Szamuely Tibor kivégeztetett. A megfélemlítés jegyében a tanácshatalom a megyében élő egykori főispánokat, gróf Almásy Imrét, gróf Szapáry Györgyöt, Kuszka Istvánt és Lippich Istvánt letartóztatta, és a fővárosba szállította, míg a proletárhatalommal nem szimpatizáló szolnokiakat a törvényszéki fogházban tartották fogva.
De a proletárdiktatúra a megye más, főként román megszállás alatt nem álló jászsági településein is követelt áldozatokat. 1919 nyarán a katonai helyzet miatt egységes vármegyei közigazgatásról nem lehetett beszélni, a románok által megszállva tartott tiszántúli részeken ugyan részlegesen visszatértek a települések korábbi vezetői, de a megye Tiszán innen lévő részein továbbra is a tanácshatalom maradt uralmon, a megyeszékhely - stratégiai jelentősége miatt - ráadásul még frontvárossá is vált. 1919. július 20- án a Vörös Hadsereg Szolnokról indította meg a később tragikusnak bizonyuló utolsó, tiszántúli offenzíváját a román csapatok ellen. A támadás rövid előrenyomulás után még a megye területén összeomlott, a román hadsereg július 29-30-án átkelt a Tiszán, Szolnokot is elfoglalva elindult a főváros irányába, a Forradalmi Kormányzótanács pedig a katonai összeomlás következtében augusztus 1-jén lemondott.
A világháború, a proletárdiktatúra és a román megszállás rendkívül súlyos következményekkel járt a vármegye és a megyeszékhely életében. A Tisza által kettészelt megye katasztrofális emberi és anyagi veszteségeket szenvedett el a háborúk, illetve a román hadsereg rekvirálásai miatt, de a legnagyobb sebeket a vörösök kegyetlenségei, majd az azt követő ellenforradalmi megtorlás okozta a lelkekben. A tanácskormány lemondása utáni megtorlásokban és gyilkosságokban - a Prónay-különítmény nyomozó alosztályának parancsnokaként - tevékeny szerepet vállalt Scheftsik György is, aki 1923-tól vármegyei jegyzői, majd 1933-tól vármegyei főlevéltárnoki tisztet töltött be. A legsúlyosabb veszteség a több hónapon át frontvárossá vált Szolnokot érte; a románok ágyúzásai, illetve a Vörös Hadsereg katonai akciói komoly károkat okoztak a Tiszához közelebb eső lakó- és középületekben is. Találat érte a Vártemplom tornyát, amely beszakadt a templombelsőbe, és lövések érték a hídfő közelében lévő törvényszéki épületet is, miként a Tisza parton lévő Nagytemplomot és ferences rendházat, valamint a Tisza-hídtól nem messze fekvő színházat, a városházát és a „rostává lyuggatott” megyeházát is, ahol a vörösök géppuskaállást és óvóhelyet alakítottak ki a hídfő védelme érdekében. „[...] kifosztották és tönkre tették részben a vörös katonák, részben a lövegek az egész megyeházát. Augusztus hó folyamán - mikor az elszéledt és elmenekült tisztviselők előkerültek, a romokból szedtek össze egy néhány darab bútort, mert a bútorok legnagyobb része is teljesen tönkre ment úgy, hogy ma leltárról vagy leltári tárgyakról beszélni sem lehet s a viszonyok javulásával az egész megyeházat újra kell bútorozni.” - foglalta össze a megyeháza tragikus helyzetét Alexander Imre 1919 novemberében, egy belügyminiszterhez írt beadványában.
A megyeháza Tisza felé eső hátsó részén keletkezett háborús károkról, illetve a közgyűlési nagyteremben és a főispáni titkári szobában bekövetkezett pusztításokról a Magyar Detektív országos lap 1925. évi száma fényképfelvételek közlésével számolt be. E felvételek megerősítik az alispán beszámolóját, hiszen az épület hátsó részén a homlokzati belövésnyomok, betört ablakok mellett a tetőszerkezet is komoly károkról tanúskodik. Az épületbelsőben készített felvételeken összetört bútorok, szétszórt iratok jelzik a pusztulás mértékét. Ekkor szenvedett felbecsülhetetlen károkat a vármegyei levéltár állománya is, amelyre egy 1926- os belügyminiszteri szakmai vizsgálat világított rá. Föglein Antal, az Országos Levéltár megbízásából 1926 tavaszán járt Szolnokon, hogy fölmérje és ellenőrizze a vármegyei levéltár állapotát. Vizsgálata - 6 évvel a történtek után is - rendkívül elszomorító megállapításokat tartalmazott: a tisztviselő a régi levéltári anyagot az erre a célra kialakított földszinti helyiségekben „időrend és összefüggés nélkül [...] csomókban, rendezetlenül” találta, széthasított képek és üres képkeretek, szétszórt családi iratok, ládák, könyvek társaságában. Az iratok másik része, az 1876 utáni anyag, ugyancsak két helyre volt összehordva, amelyből az egyik az udvaron lévő, levéltári anyag tárolására alkalmatlan, dohos levegőjű kocsiszín volt. A rendezetlenség a megyei levéltári alkalmazottak elmondása szerint a proletárdiktatúra időszakából származott, amikor is az iratokat a vörösök „a román csapatok támadása s a vármegyeház lövetése idején ” két másik terembe, illetve az utcára dobálták ki, mert a levéltár termei nyújtották a katonáknak a legbiztosabb védelmet. Föglein Antal feljegyzése szerint a levéltárnak ekkor nem volt „rendszeresen felfektetett leltára” sem, de a levéltár részére kijelölt helyiségek sem bizonyultak elegendőnek a levéltári anyag megfelelő megőrzésére. Javaslatában - az ügyviteli szabályzat szerint levéltárnak átadásra kerülő iratanyag gyarapodása miatt - az iratok tárolására a vármegyeháza épületében újabb helyiségek kijelölése szerepelt. Az Országos Levéltár tisztviselőjének indítványa az 1920-as évek közepén ugyancsak a megyeháza épületének szükségszerűvé vált bővítését vetítette előre, amelyet a belügyminisztérium - e jelentés alapján megfogalmazott - utasítása is megerősített.
1919 novemberében a román csapatok elhagyták a megye Tiszán inneni területeit, majd 1920 márciusára a tiszántúli részek is felszabadultak, a megszálló román haderő helyére pedig bevonult Horthy Miklós Nemzeti Hadserege.
Online: https://library.hungaricana.hu/hu/view/JNSM_Sk_2013_szekhazanak/?pg=106&layout=s
