„Az Aszonyokat a férj fiak búja kévánságára keriteni, és ezen otsmány nyerekedéssel á Városbann kárhozatos botránkozást naprul napra gyakorlani nem iszonyodik”
1815-ben eme vádakkal illették a kiskunfélegyházi Ónodi, másképp Czéfó Rozáliát, akinek a vádirat szerint több is volt a rovásán. Az állítólagos kerítőnőt gyanúsították még többek között bordélyház üzemeltetésével, varázslással és káromkodással is.
1814. december 19-én Csáki Verona[1] feljelentette Czéfó Rozáliát[2], Rácz János hitvesét, miszerint „ollyan Veszedelmes tag, aki az ártatlan Ifjú Férfi és leány föl serdült gyermekeket Varázsló tsalfa keritöségével ártatlanságaiktól meg fosztattni, Úgy a Házas Személlyek köszt hasonló fortélyos machinatiójával /: azokat egymástól ell idegenitvén :/ rossz életett szerezni” képes. A 40 éves asszony ugyanis a vádirat szerint Lanzó Constantin[3] görög kereskedő kezére játszotta László, másképp Ágó Annát[4] , valamint Androviczné Csábi Annát[5] különböző anyagi javakért cserébe, s még helyet is biztosított a paráználkodó személyeknek. Továbbá Csáki Verona vallomása alapján kiderült, hogy Rozália „ravasz Kártya hányásaival a Házi Szolgálatban lévö cselédeket Házi tolvajjá” tette, s a hozzá járó szolgáló leányok sosem mentek üres kézzel. A szemtanúnak feltűnt, hogy nincs olyan reggel, amelyen az asszony tyúk, lúd, vagy egyéb baromfi pecsenyét ne sütött volna, s ez meglátszott az udvaron hagyott tollakból is, melyekből már sokat elhordott a szél. A fenti gyanúsítások mellett szinte jelentéktelennek tűnik az utolsó vád, miszerint Rozália úgy káromkodott, mint a csikós, s gyermekei is követték példáját, anélkül, hogy anyjuk megfegyelmezte volna őket.
A fent leírt vádak kivizsgálására 1814. december 20-án az ügy mind a négy gyanúsítottját előállították, akik önként vallomást tettek.
Czéfó Rozália minden ellene felhozott vádat tagadott, egészen addig, amíg fel nem merült a szembesítés lehetősége Androviczné Csábi Annával. Ekkor elismerte, hogy „néha 10 kurva és Kurafi is volt ettzerre Nálam, én pedig bort hordottam nékik”, de állítása szerint „Androviczné Maga Ment hozzá és egy Meszely[6] repcze olajt vitt azért hogy Nékie Koszta Deákot hijja ell”. A szembesítések után Csábi Anna kapcsán kerítő szerepét végül bevallotta, Ágó Anna esetében viszont csak azt ismerte el, hogy helyet biztosított a paráználkodók számára. A kártyajóslás vádja ellen azonban kitartóan védekezett, mert állítása szerint 6 éve nem volt kártya a kezében, hiszen a bíróság korábban eltiltotta tőle. A káromkodásról pedig mindössze annyit mondott, hogy „Én nem káromkodok, hanem tsak úgy mint az asszonyok szoktak”. Arra a kérdésre, hogy mi vitte rá e cselekedetek elkövetésére, az alábbi választ adta: „A sok gyermekem, a sok szük üdö, tsak élni kell az Embernek valamiképen.”
A dokumentumok szerint azonban Czéfó Rozáliának még több éhes szájat kellett a későbbiekben etetnie, ugyanis 1814. december 25-én jelezte terhességét, melyet a bába vizsgálata is igazolt: „a Czéfó Rosalia vallása igaz, mert benne á gyermek már meg is mozdult.” (1815. május 16-án a gyermek megszületett, s ő is a Rozália nevet kapta.)[7]
A 22 éves Ágó Annát a Lanzó Constantinnal elkövetett házasságtöréssel vádolták meg, melynek megtörténtét 1814. december 20-án elismerte, majd 1815. január 10-én megerősítette. Vallomásának leirata alapján azonban úgy tűnik, ez a folyamat nem volt teljesen zökkenőmentes: „1815-dik Eszt. January 10-dik napján a Törvény Szék elött újjra ki kérdeztetvén elöbbi vallását vissza huzván tagadta, hogy Lanzó Kosztával közösködött volna meg erösitette.”
Ágó Anna vallomása
A 20 esztendős Csábi Anna, Androvicz István hitvese a vád szerint háromszor paráználkodott a görög kereskedővel, amelyet az asszony töredelmesen beismert, sérelmezve, hogy „Igért eö nékem kötött pruszlikot[8] de nem adta meg.”
Csábi Anna vallomása
A 27 éves, nőtlen kereskedő eleinte igen bőbeszédűnek bizonyult. Constantin elismerte a paráználkodást Csábi Annával és Ágó Annával, sőt még Tóbi Rózsival[9] is, bár ez utóbbi viszonyt azóta befejezte (a hölgy később tagadta a vádakat). Emellett tételesen felsorolta, hogy mivel fizetett a hölgyek különböző szolgáltatásaiért: „A Keritö Czigány asszonynak adtam holmi approlékos boldbéli szereket, amiket tölem kért, nevezett szerént pipákot, riskását, borsot, gyömbért; Ágó Pannának adtam egy röff[10] anginétett[11], Androvicz Katonánénak semmit sem adtam még. Tóbi Rózsinak mit adtam nem emlékezem rá, mert már régen föl hagytam véle.” Arra a kérdésre pedig, hogy hogyan hagyhatta magát elcsábítani, igen frappáns választ adott: „Én nálamnál okosabb emberen is meg törtenik, ez illyen dolog, azért egy cseppetsem lehet csudálkozni azon, hogy rajtam megtörtént.”
A fenti sorokat olvasva meglepő, hogy vallomását a kereskedő 1814. december 30-án visszavonta, az alábbi indoklással: „ő a Város házánál megijedt és ijedtében azt sem tudta, hogy mit vallott, minthogy ő régtöl fogva beteges és nyavalyás ember légyen, úgy hogy amikor annak idejében ötet a nyavalya eléri, jó formán eszin sintsen most már egy keveset jobban lévén, igaz lelkére mongya, hogy ő a mondott rosz személyekkel soha sem közösködött, amént hogy ő nem is arra való, és erötlensége miatt azt el sem követhetné.”
Mindezt alátámasztotta Averth József kerületi seborvos véleménye, aki állítása szerint 12 éve kíséri figyelemmel az általa 32 évesnek mondott kereskedőt. Vizsgálatai alapján megállapította, hogy Constantin idegei gyengék, s így különböző betegségeket produkál: görcsök, vonaglás, „lélektelenség”, szívfájdalom. Elméje nyugtalan és zavart, idegi tompasága idegbajjal társul, melyet már kétszer kúrált. Az orvos úgy vélte, hogy az elfogott férfi idegbetegségének igen kiszolgáltatott, ezért további megfigyelése szükséges. E vélemény alapján Peterka József kerületi seborvos is úgy gondolta, hogy még a józan állapotban elkövetett cselekedetei sem róhatók fel a görög kereskedőnek.[12]
Orvosi vélemény
A vádlottak meghallgatása és az orvosi vélemények kikérése után, 1815. január 10-én a bíróságon döntés született. Az ítélet szerint Czéfó Rozália bűnösnek vallotta magát a kerítés vádjában, Csábi és Ágó Anna pedig paráználkodásban és mivel „ezen törvénytelen paráznaságok által botránkozást szerzettek, mely botránkoztató és vétkes tselekedeikért mind a hárman 14 és 14 napi arestomnak[13] elszenvedésére ítéltetnek”. A két paráználkodó hölgy nagy valószínűséggel elfogadta és letöltötte a büntetését, mert semmilyen fellebbezési kérvényt nem találtam az iratok között.
Czéfó Rozália férje azonban alázatosan esedezett, hogy hitvesének büntetését készpénzben megválthassa. Kérelmében felesége várandósságára hivatkozott, mert attól félt, hogy a hideg tömlöcben baja eshet a magzatnak. Emellett az otthon maradt gyermekek sanyarú sorsát is megemlítette, méghozzá igen szemléletesen: „az raboskodó Személynek 4. neveletlen aprós gyermekei az alól írott nyakán oda haza szüntelen sírván, s ríván, már az tisztátalanság végett, mivel, senki tsak ollyan sints, aki reájok mosna, vagy őket tisztogatná, az Férgek is majd meg emésztik.” Ismét megemlíteném, hogy 14 napi, tehát 2 heti fogságról szólt a büntetés.
Kérelem
1815. január 10-11-ei ülésén azonban a Kerületi Törvényszék úgy ítélte meg, hogy „Az Instánsnak[14] kérésére nézve elegendő okai nem lévén, aztat teljesíteni nem lehet.”[15]
A büntetés mértékének jogosságát nehéz megállapítani, ebben az időszakban ugyanis még nem létezett egységes büntető törvénykönyv. Az első modern magyar büntető törvénykönyvet, az 1878. évi V. törvénycikket, amelyet a kodifikátora, Csemegi Károly után Csemegi-kódexnek is neveznek, csak 1878-ban fogadták el.
A magyar büntetőjog a megelőző XVIII. században még a Corpus Juris Hungarici és a Tripartitum rendelkezésein alapult. Werbőczy István Hármaskönyve azonban a magánjogot és magát a bírósági eljárást helyezte előtérbe, az állam- és büntetőjogot kevéssé szabályozta. A Corpus Juris Hungarici a Szent István idejétől keletkezett országos törvényeknek a gyűjteménye volt.
Természetesen az évszázadok folyamán többször is felmerült a büntetőjog önálló rendezésének gondolata. Először 1687-ben, I. Lipót uralkodása alatt próbálták bevezetni az Alsó-Ausztria számára 1656-ban kiadott Praxis Criminalist, de az országgyűlés nem fogadta el. 1697-ben azonban Kollonics Lipót bíboros javaslatára a Corpus Juris Hungaricihoz csatolták, s a dokumentumok szerint a bíróságok alkalmazták is ítéleteikben.
Mária Terézia is sokat tett rendeleteivel a büntetőjog és igazságszolgáltatás megváltoztatása érdekében (eltörölte a kínvallatást), de az igazi újító fia, II. József volt. Megreformálta a bírósági szervezetet, eltörölte a halálbüntetést, s 1787 tavaszán kiadott rendeletével Magyarországon is hatályba léptette a Sanctio Criminalis Josephinát. A Közönséges törvény a vétkekről és azoknak büntetésekről elnevezésű dokumentum tulajdonképpen az első kiadott büntetőtörvénykönyv volt, mely minden régi törvényt és szokásjogot eltörölt. Az 1790-1791. évi országgyűlés ugyan hatályon kívül helyezte a Sanctio Criminalis Josephinát, de itt kezdődött el az a törekvés és munka, amelynek eredménye 1795-ben született meg: az első magyar büntetőkódex-tervezet. Bár a tervezetet soha nem tárgyalta az országgyűlés (a rendek 1802-ben, majd 1807-ben is szorgalmazták), hatása mégis elévülhetetlen. Ez volt az első magyar jogszabálygyűjtemény, amely átfogta az egész büntetőjog területét, emellett pedig előírta (volna) az ezen törvénnyel ellentétes összes szokásjogi szabály hatályon kívül helyezését. A magyar büntetőjog kezdetleges állapotát kívánták javítani a különböző szerzők (Bodó Mátyás, Huszti András, Szlemenics Pál stb.) tollából származó jogtudományi értekezések és összegzések, amelyek a bírói gyakorlatot és a jogtudományi képzést is segítették.
A fent leírtak alapján is jól látható, hogy korszakunkban továbbra is a szokásjogi normák alapján hoztak ítéletet a bűnvádi eljárásokban. A különböző bíróságok gyakorlata eltérő volt, olykor csak a saját, korábbi ítéleteik kapcsán voltak következetesek. Tovább nehezíti a helyzetet a fogalmak zavaros használata. A korabeli jog ugyanis megkülönböztette a paráználkodást (stuprum) a szajhálkodástól (fornicatio). Előbbi esetén a nő hajadon vagy özvegy volt, s az elkövető a férfi, míg az utóbbi esetben a nő volt az elkövető, mint vélelmezett csábító. Fontos megjegyezni, hogy ebben az időszakban a szajhálkodásnak nem volt eleme az anyagi ellenszolgáltatás, viszont ezen bűncselekmények visszaszorítása érdekében azokat is büntették, akik lehetőséget biztosítottak a cselekmény elkövetéséhez, vagy anyagilag profitáltak belőle. Nem véletlen tehát, hogy Czéfó Rozáliát is paráznaság miatt ítélték el, holott ő nem követett el hűtlenséget.
A paráználkodókat 1815-ben ítélték el, érdemes tehát megvizsgálni, hogy ebben az időszakban milyen büntetéseket szabtak ki hasonló esetekben a Jász-Kun Kerületben. 1807-ben a szintén kiskunfélegyházi, férjezett Kakas Ilonát 1 hónapi árestommal büntették, melyet hetente két napi böjttel súlyosbítottak, valamint 15-15 korbácsütéssel fenyítették a börtönbe vonuláskor és annak elhagyásakor is.[16] 1815-ben a házas Kiss Erzsébetet szintén paráznaságért 30 korbácsütésre ítélték[17], míg egy évvel később Csillag Annát (igaz, visszaesőként) 1 havi raboskodásra.[18]
A leírtakból is jól látszik a büntetések eltérő mértéke. Az, hogy az adott bíró milyen enyhítő vagy súlyosbító körülményeket vett figyelembe az ítéletek kiszabásánál sajnos nem derül ki az iratokból.
Ahogy az sem, hogy mi lett a sorsa az ügy negyedik vádlottjának, Lanzó Constantinnak. A görög kereskedő ugyanis „betegsége miatt mostan meg nem jelenhetvén, meg nem ítéltethetett a jövö Törvény Szék eleibe állitatni rendeltetik.” Arról, hogy végül kapott-e büntetést, sem a Jász-Nagykun-Szolnok, sem a Bács-Kiskun Vármegyei Levéltár iratanyagában nem találtunk információt.[19]
Forrás: HU-MNL-JNSZVL-IV.5. A Jászkun Kerület Törvényszékének iratai (1619-1854). Capsa 17. Fasc. 6. Nr. 4.
Felhasznált irodalom:
A magyar nyelv értelmező szótára 1., 4. és 5. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1959.
Hajdu Lajos: Bűnözés és büntetőbíráskodás a XVIII. század hetvenes éveinek Magyarországán. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1996.
Hajdu Lajos: Bűntett és büntetés Magyarországon a XVIII. század utolsó harmadában. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985.
Hajdu Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex tervezete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1971.
Lovas Lajos: Paráználkodók, istenkáromlók és egyéb bűnelkövetők. In: Pethő László (szerk.): Jászberény története a kezdetektől a reformkorig. Jászberény, 2014.
Mezey Barna: A börtönügy a 17-19. században. Gondolat Kiadó, Budapest, 2018.
Címlapkép:
Joachim Beuckelaer:Brothel (1562) https://art.thewalters.org/detail/13900/brothel/
Összeállította:
Kovics Renáta, segédlevéltáros
[1] A forrásban Csáki Veraként is említik.
[2] A forrásban többféleképpen is említik: Czéfó Rosalia, Czéfó Rosália, Czéfó Rozsalia, Czéfó Rózsi
[3] A forrásban többféleképpen is említik: Lándzó Konstantin, Lanzó Konstantin, Lándzó Koszta, Koszta, Koszta Deák
[4] A forrásban Ágó Pannaként is említik.
[5] A forrásban Csábi Pannaként is említik.
[6] Űrmérték, kb. 3 deciliter.
[7] HU-MNL-OL X 6580 (Mikrofilmmásolatok) Kiskunfélegyházi születési anyakönyv. 1815. május 16.
[8] Női mellényféle ruhadarab.
[9] A forrásban Tóbi Rosaliaként is említik.
[10] Hosszmérték, kb. 60-78 centiméter.
[11] angin: Sűrű szövésű pamutvászon, melyből párnatok és a dunyha tokja készül.
[12] Köszönöm a segítséget Horváth Gergő kollégámnak a szöveg értelmezéséhez.
[13] A községházán kialakított fogda.
[14] Kérelmező.
[15] HU-MNL-JNSZVL-IV.5. Jász-Kun Kerületek (Kiskunság) büntetőperek jegyzőkönyve 1799-1822. 1815. január 10-11. 278. old. 9. bejegyzés
[16] HU-MNL-JNSZVL-IV.5.Capsa 14. Fasc. 3. Nr. 18.
[17] HU-MNL-JNSZVL-IV.5. Capsa 17. Fasc. 6. Nr. 22.
[18] HU-MNL-JNSZVL-IV.5. Capsa 17. Fasc. 6. Nr. 37.
[19] Köszönöm a segítséget Kőfalviné Ónodi Mártának, aki a Bács-Kiskun Vármegyei Levéltár munkatársa.
Új hozzászólás