Bojtos Gábor

Bojtos Gábor: Főispán a román megszállás idején: verbói Cséti Róbert működése (1919-1920)

A Nagy Háború (1914-1918) vesztes lezárása, a háborús veszteségek, a forradalmak (1918-1919), a vörös- és a fehérterror, a román megszállás (1918-1920), a trianoni békeszerződés (1920)^[1] olyan – szinte megoldhatatlannak tűnő – problémákat jelentettek, amelyek hihetetlen módon nehezítették meg egyrészt az ország gazdasági és politikai életét, másrészt a hatalomra kerülők dolgát.^[2]

Az 1919. március 21-én kikiáltott Tanácsköztársaság hamarosan válságos helyzetbe került. Április közepén – az antant jóváhagyásával – a román hadsereg támadásba lendült, és a kijelölt demarkációs vonalon túl is folytatta hadműveleteit. 1919. április végétől már a Tiszánál húzódott a frontvonal, így Jász-Nagykun-Szolnok vármegye területi egysége megszűnt. A proletárdiktatúra a tiszántúli területeken csak néhány hétig volt uralmon, a román megszállás viszont 1920 március elejéig tartott.

A románok helyzete július végén, augusztus elején szilárdult meg, miután a Forradalmi Kormányzótanács által elrendelt július végi offenzíva kimerült, és a románok ellentámadása nemcsak a Tanácsköztársaság végét, hanem a magyar főváros románok általi elfoglalását is jelentette.

Jász-Nagykun-Szolnok vármegye kormánybiztosa, akit a vármegye főispáni teendőinek ellátásával is megbíztak,[3] Lippich István volt,[4] aki 1919. szeptember 30-tól 1920. május 20-ig töltötte be ezt a pozíciót.^[5] Ő ekkor ténylegesen a Tiszán inneni részek ellenőrzését látta el, míg a Tisza vonalától keletre eső területen a románok rendezkedtek be – terveik szerint nem csak időlegesen. Ezt jelképezte – többek között – a megszállt területekre főispánként kinevezett verbói Cséti Róbert személye is, aki 1919 júliusában a románoktól kapta megbízatását.^[6]

Ki volt verbói Cséti Róbert, aki egy rendkívüli történelmi helyzetben került nagyon fontos pozícióba, és akinek személye és tevékenysége ma is kevéssé ismert a nagyközönség előtt?

Cséti Róbert 1872. december 18-án született Selmecbányán, római katolikus családban. Édesapja, Cséti Ottó (1837-1906; eredetileg: Chrismar)^[7] európai hírű tudós tanár, bányamérnök, aki a selmecbányai Akadémián a Bányamértan-Geodézia Tanszék első vezetője volt. Érdemei elismeréséül megkapta a „verbói” előnevet, illetve a nemesi rangot. Édesanyja Torma Kamilla.^[8] Neje Klenovits Josefin (1882-1956). Két gyermekük született: Sári és Margit.

Cséti Selmecbányán végezte iskoláit, így az Akadémiát is, ahol kohómérnökként végzett.^[9]

Alapító tagja volt az Országos Magyar Bányászati és Kohó Egyesületnek.

1893 és 1894 között töltötte egyévi önkéntesi katonaévét az 5. gyalogezrednél Miskolcon, 1894 és 1903 között pedig tartalékosként, hadnagyként szolgált. Katonai jellemzésekor kiemelték erős jellemét, „igen jó tehetségét és szellemi képességét”, gyors felfogását.^[10]

Tehetségének köszönhetően a századfordulón felfutó acélipar egyik kiemelkedő hazai alakjává vált: az 1895-ben alapított, majd a bécsi Poldihütte tulajdonába került Magyar Acélárugyárat, a világháború alatt pedig az ország egyik legnagyobb hadianyaggyárává fejlesztett Lipták Műveket is ő igazgatta.^[11]

A világháború alatt, 1917-ben került Jász-Nagykun-Szolnok vármegyébe, amikor birtokot vásárolt Kisújszálláson.^[12]

A kitűnően felszerelt mintagazdaság vezetőjeként érte a felkérés („a lakosság köréből kiindult felszólítás alapján és az akkori debreceni katonai kormányzó által elismerve”) a románok által megszállt vármegyei területek vezetésére.^[13] A felkérésben természetesen jókora súllyal esett latba kiváló nyelvtudása, hiszen „a magyar, német és tót nyelven kívül tökéletesen beszélt és írt angolul, franciául, spanyolul és olaszul”.^[14]

A júliusban kinevezett Cséti Kisújszálláson, a járásbíróság épületében kezdte meg prefektusi-főispáni munkáját, hivatalos működését. Fontos azonban megjegyezni, hogy az általa vezetett vármegyei rész tényleges vezetője a román katonai kormányzó volt. Cséti igen lelkesen vetette bele magát a végletekig kizsigerelt tiszántúli terület vezetésébe. Igyekezett a rendelkezése alá eső helységeket felkeresni, és az akut problémákat kezelni.

Augusztus 22-én a vármegye megszállott területeinek polgármesterei, főszolgabírái és birtokosai a vármegyei közgyűlést helyettesítő értekezletre gyűltek össze Törökszentmiklóson, ahol a román katonai és politikai delegáltak is megjelentek (Moldovan Valeriu, Negrutin, Giurgiu).^[15] Ezen és az augusztus végén Kisújszálláson tartott vármegyei gyűlésen a legfontosabb témák egyike a pénzkérdés problémája volt.^[16]

1919 augusztusában ugyanis nem egy, hanem két pénz volt érvényben, a kék (Osztrák-Magyar Bank által kibocsátott, megbízható, értékálló), illetve a fehér (1918 őszétől, 25 és 200 koronás bankjegyek, megbízhatatlan, értéktelen), illetve kuszálták a helyzetet a Postatakarék pénzjegyei is. Cséti az úgynevezett „NagyKunvidéki pénzügyi szövetség” előkészítő bizottsága nevében – még 1919. július elején – levélben kért segítséget a már említett Moldovantól. Helyzetértékelése szerint „Kisújszállás város, és a vele együtt szintén megszállás alatt levő szomszédos városok és községek oly nagy hiányt szenvednek a napi forgalom lebonyolítására alkalmas, fizetési eszközökben, hogy e városok közönsége ügyleteit lebonyolítani és köztartozásait befizetni alig képes. Mondhatni, egyedüli fizetési eszköz a 200 koronás fehérhátú papírpénz, kisebb értékű fizetési eszköz azonban alig van forgalomban. Mintegy 8 város és község (…) Kisújszállás központtal egy pénzügyi szövetséget óhajtanak létesíteni, hogy 15 millió korona értékű pénztári jegyet bocsássanak ki 100 koronás és 20 koronás czímletű pénztári jegyekben, hogy ezennel megfelelő fizetési eszközöket teremtsenek.”^[17]

A július 9-én megérkezett román válasz kedvező volt, Moldovan hozzájárult a kibocsátáshoz: „A kérésben felhozott indokkal megengedem 15 millió korona értékig 100 és 20 koronás pénztárjegyek kibocsátását. A kibocsátási jog Kisújszállás várost a vele szomszédos és e célra társult városokat illeti meg, akik a kibocsátott jegyekért egész vagyonukkal és egész adózó képességükkel felelnek […].”^[18] A kibocsátásra végül nem került sor.^[19]

A pénzhiány megoldását a 25 és 200 koronás bankjegyek lebélyegzés utáni forgalomba hozatalával próbálták megoldani. A román hatóságok egyetértésével jelentette be Cséti, hogy a „fehérpénz” lebélyegzését szeptember 6. és 24. között végzik az állampénztárak.^[20] A felülbélyegzés eredményéről október 11-én számolt be a főispán: a megszállt területen 7,4 millió értékű készpénzt bélyegeztek le; a fennmaradt 20.000 koronából Cséti ösztöndíj-alapot létesített, melyet a vármegye kezelésébe adott; az alap célja a rászoruló középiskolás tanulók jutalmazása volt.^[21]

Az augusztus 30-i ülésen tárgyaltak a Tisza által kettévágott vármegyében egyre élénkebbé váló élelmiszer-csempészetről is. A fokozódó élelmiszer-ellátási problémák miatt úgy döntöttek, hogy korlátozni kell az utazási igazolványok felhasználását, az ekkor szállítható élelem mennyiségét, illetve maximális árakat megállapítására is sor került.

A legnagyobb gondot természetesen a folyamatos rekvirálás, illetve a megszállt részek szisztematikus kifosztása jelentette. A főispán állandó érintkezésben volt a katonai parancsnokságokkal: gróf Almásy Dénes vezetésével a küldöttség ment a nagyszebeni kormányzótanácshoz, Gaál János, Kun Árpád, Tóth Imre polgármesterek, illetve Fekete Lajos rendőrfőkapitány vezetésével pedig tárgyalásokat folytattak a debreceni kormányzó-tábornokkal (Fekete feladata elsősorban az engedélyezett csendőrség megszervezése volt), ám az újabb és újabb követelésekkel nehéz volt megbirkózni. Így egyik héten a román hadsereg részére 675 vagon zabra és árpára, másik héten 210 db sertésre, 380 vágójószágra, 55 vagon búzára, 32 vagon kukoricára tartottak igényt, majd közölték, hogy a felmerült közigazgatási költségeket is ki kell egyenlíteni. Ez 6 millió 300 ezer korona befizetését jelentette.^[22]

A románok okozta károk felmérésekor a vármegye öt járása közül csupán az egyik (a jászsági felső járás) összeírása nem érte el a 100 millió koronát. A legsúlyosabb károkat elszenvedő tucatnyi település között 3 vármegyeit is találhatunk (Törökszentmiklós, Kenderes, Fegyvernek).^[23]

A két részre szakadt vármegye közigazgatási problémáit, a helyzet „képlékenységét” jól mutatja az alábbi három eset.

Szeptember 6-án Szolnokon tartottak vármegyei gyűlést a két rész egyesítéséről (is), három nap múlva pedig Törökszentmiklóson rendeztek értekezletet, ahol arról döntöttek, hogy céljuk gyors megvalósítása érdekében küldöttséget indítanak a belügyminiszterhez a karcagi (Szántó József), a túrkevei (Tóth Imre), a mezőtúri (Kun Árpád) polgármesterek és Back Andor főszolgabíró részvételével.^[24]

1919 szeptemberében Friedrich István miniszterelnök komoly megfontolásra ajánlotta Beniczky Ödön belügyminiszternek azt az elképzelést, amellyel felkereste őt egy jász küldöttség. Előterjesztésükben azt kérték a miniszterelnöktől, hogy „amíg az országterület vármegyéinek újabb beosztása törvényhozási úton megtörténik, Jász-Nagykun-Szolnok vármegye jászsági részeiből kormányrendelettel különálló s külön főispán által kormányzott közigazgatási terület alakíttassék”.^[25]

A harmadik esetben Lippich kormánybiztos-főispán 1919 novemberében arra hivatkozva, hogy mivel a román megszálló csapatok a „vármegye tiszáninneni és tiszántúli részeiben az államhatalom gyakorlását illetően különbséget tesznek és mert különben is a Tiszán való közlekedést szigorú utazási korlátozásokkal megnehezítik, sőt azt úgyszólván lehetetlenné teszik”, ezért a tiszai alsó járás főszolgabírája alá tartozó Tiszavárkony és Vezseny községeket kivette a főszolgabíró fennhatósága alól, és e két községet Scheftsik István vármegyei aljegyzőre bízta, akit egyidejűleg tiszteletbeli szolgabíróvá is kinevezett.^[26]

A térség szorosabb ellenőrzése felé mutatott, hogy 1919 októberében Michaescu tábornok a megszállt Tiszántúli területek (benne Jász-Nagykun-Szolnok vármegye is) ellenőrzésére felállította a Közigazgatási Főtanácsot,^[27] illetve október 29-én Debrecenben a román kormányzó elnöklete alatt a megszállott terület főispánjai és pénzügyigazgatói a megszállt zóna önálló vámterületté való alakításáról tárgyaltak.^[28]

Október 23-án Budapestre érkezett Sir George Russel Clerk békekonferencia angol követe, aki sikeres tárgyalásokat folytatott a magyar belpolitika meghatározó szereplőivel. A megállapodások értelmében kivonultak a román csapatok a fővárosból és felállt a koalíciós kormány (november 24.; feladatai: választás, döntés az államfőről, a békeszerződés aláírása) Huszár Károly vezetésével. Horthy Miklós és a nemzeti hadsereg budapesti bevonulására november 16-án került sor.

November 22-én a főispán arról tájékoztatta Gaál János kisújszállási polgármestert, hogy „az események most már rohamos lezajlása folytán” a december 8-án összeülő értekezlet a fennálló és általa vezetett „ideiglenes szervezet” záróértekezlete lesz, melyre „a vármegye kormánybiztosát és alispánját” is meghívta. Cséti szeretett volna dűlőre jutni az intervenciós csapatok által okozott károk és a ki nem fizetett rekvirált áruk ügyében is. Tájékoztatta továbbá a polgármestert, hogy az addig keletkezett iratokat is át kívánja adni a kormánybiztosnak.^[29]

Reménye korainak bizonyult, mivel a román hadsereg csak a Tiszáig vonult vissza.

A romló helyzettel indokolta Cséti január végén történő lemondását is. A kisújszállási polgármesternek írt levelében úgy fogalmazott, hogy „helyemen csak addig maradhattam, míg meg volt a lehetősége annak, hogy polgárságunk részére hasznosan működhessem”.^[30]

Szentesi Tóth Kálmán visszaemlékezése szerint „forradalmi propaganda űzése” vagy „a rekvirálási rendeletek kijátszása” miatt kellett távoznia. Szerinte „ez az utóbbi lehet az igazi ok, mert Cséthyvel menesztették a rekvirálási főparancsnokot, a Kisújszálláson székelő ezredest is, akit, mint mondják, Cséthy orránál fogva vezetett”.^[31]

Féléves működése értékelésekor kiemelték, hogy „a magyar érdeket és az igazságot, amint azt abban a nehéz helyzetben a körülmények engedték, igyekezett megvédeni”.^[32]

Helyébe Münich Józsefet nevezték ki prefektusnak,^[33] aki mindössze pár hétig, a románok március elején bekövetkezett távozásáig – immár Karcag központtal – folytathatta tevékenységét.^[34]

1920. február végén megindult a román csapatok kivonulása a Tiszántúlról, ezzel a tíz hónapig tartó megszállás és a térség különálló közigazgatása véget ért.

A vármegye önkormányzati élete végül 1920 tavaszán állt végleg helyre, amikor április 8-án Lippich István letette hivatali esküjét a közgyűlés előtt. Lippich „bemutatkozó” beszédében megemlítette, hogy a „mai napig a forradalom, a proletárdiktatúra uralma és az ellenséges csapatok megszállása akadályozták a közgyűlés összehívását. Nem akarta a közgyűlést addig megtartani, míg az ellenséges csapatok a vármegye egész területét ki nem ürítették. nehogy a hozandó határozatok érvényessége vitatható legyen, vagy bármi kifogás emeltessék”.^[35]

Cséti e rövid intermezzo után már nem foglalkozott politikával.

A húszas évek elején az ásványolaj szakmában talált új kihívásokat. Megalapította az Ampla Ipari és Kereskedelmi Részvénytársaságot, és ennek elnökeként dolgozott súlyos betegségét követő haláláig. Emellett elnöke volt az 1923-ban alapított Calcium Építőanyagtermelő és Kereskedelmi Részvénytársaságnak is.^[36]

Élénk közéleti tevékenységet folytatott, számos gazdasági jellegű cikket írt.

„Közbecsülésben álló személyisége mindenki tiszteletét, derűs modora, nagy műveltsége pedig munkatársai és mindazok szeretetét megnyerte, akik hozzá közelállottak.”[37]

1933. április 16-án hunyt el. Temetésére a budapesti Kerepesi úti temetőben került sor.^[38]