A Ferenc Ferdinánd elleni merényletet [1] követő vizsgálat feltárta a fegyvereket biztosító belgrádi körökkel fennállt kapcsolatokat [2], ugyanakkor a külügyminisztérium osztályfőnöke, Friedrich von Wiesner tanácsos július 13-án azt jelentette Bécsbe, hogy semmi sem igazolja a szerb kormány érintettségét, „sokkal inkább vannak adataink, melyek arra mutatnak, hogy ezt kizártnak kell tekintenünk". Azonban ez gyakorlatilag senkit sem érdekelt. A háború ugyanis nem Szarajevónak, hanem az európai hatalmak politikájának volt a következménye, bármi más is elindíthatta volna a láncreakciót.

Bécs dönt, Berlin sürget és Tisza is beadja a derekát

Ferenc József Bad Ischlben

A merénylet hátteréről még semmi biztosat nem tudtak Bécsben, amikor a sajtó már hatalmas kampányt indított Szerbia ellen. Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök pedig az eseményeket úgy értelmezte, mint „Szerbia hadüzenetét, amelyre csak háborúval lehet válaszolni". Kezdettől fogva azt hangoztatta, hogy a Monarchia ellenségeivel szemben meglepetésszerű, gyors, preventív háborút kell folytatni, megakadályozandó, hogy azok együttesen lépjenek fel. Hötzendorf már az annexiós válság és a Balkán-háborúk idején a Szerbia elleni katonai fellépést erőltette. Persze a kockázattal is tisztában volt: szerinte a háborút „1908/09-ben nyílt kártyákkal is meg lehetett volna játszani, 1912/13-ban is voltak sanszai a játéknak, most viszont ez egy va banque [hazárd] játék". A kétfrontos harcot mindenképpen el akarta kerülni, ezért a Szerbia elleni háborút a nagy szláv patrónus, Oroszország felvonulása előtt meg akarta vívni, akár hadüzenet nélkül is. A határozatlan Leopold von Berchtold gróf, közös külügyminiszter nem támogatta a villámtervet, mert diplomáciailag elő kívánta készíteni a fellépést, és az uralkodóval egyetértésben Németország állásfoglalását is tisztázni akarta.

Berlin támogatása nélkül ugyanis - a katonai erőviszonyok fényében és a két monarchia közötti politikai-katonai szerződés értelmében - egy lépést sem tehettek. Heinrich von Tschirsky bécsi német követ eleinte megfontolt eljárást tanácsolt. Alexander Hoyos gróf, követségi tanácsos, külügyi kabinetfőnök Berlinben próbálta meggyőzni a német vezetőket. Nem is nagyon kellett győzködni őket. II. Vilmos ugyanis úgy látta, hogy a keleti német terjeszkedés útjában álló Szerbiával „végezni kell, és gyorsan". A karlsbadi kúrán lévő Helmuth von Moltke, vezérkari főnök már május 12-én arra a megállapításra jutott osztrák kollégája előtt, hogy most a legelőnyösebb megvívni a háborút Oroszországgal és Franciaországgal - bízva a lassú orosz mozgósításban, a franciákkal szembeni egyértelmű fölényben, a gyors nyugati sikerben és Anglia semlegesítésében. Legkésőbb július 4-én már készen állt a német álláspont, amelyet Tschirsky így foglalt össze: „Tegnap jobb lett volna, mint ma, és ma jobb, mint holnap." A háborút tehát - miután Berchtold is beállt a sorba - Bécsben elhatározták, Berlinben a haladéktalan cselekvést javasolták, de előbb még a magyar miniszterelnök aggályait is orvosolni kellett.

Gróf Tisza Istvánnak a hír hallatán „esze ágában sem volt azt hinni, hogy ebből háborúnak kell következnie". Persze nem valami elvi alapon álló békevágy indította erre, ugyanis a Szerbia elleni háborút ő is elkerülhetetlennek tartotta. 1914 márciusában az uralkodóhoz írott emlékiratában azt fejtegette, hogy Bulgáriával szövetségben és Romániát sakkban tartva lehet csak sikerrel háborúzni. Azt hangsúlyozta, hogy meg kell várni a vizsgálat eredményét, Szerbiának időt kell adni lojalitása igazolására, és a „Balkán mostani helyzete" miatt kedvezőbb nemzetközi konstelláció megteremtését is indítványozta. A július 7-i közös minisztertanácson Tisza amellett foglalt állást, hogy támasszanak kemény, mégis elfogadható követeléseket. Csak Szerbiának Bulgária, Görögország és Albánia javára történő területi kisebbítésével és esetleges stratégiailag fontos határkiigazításokkal értett egyet. A megsemmisítést, tehát az annexiót Oroszország várható ellenállása miatt, illetve magyar miniszterelnökként vetette el. Nem Szerbia önállósága érdekében lépett fel, csupán a dualizmus fenntarthatóságát féltette a szláv elem túlzott növekedése kapcsán.

Ferenc József és Tisza István egy 1905-ben készült képeslapon

Tisza véleménye megváltoztatásának legfontosabb oka nem az, hogy véleményével egyedül maradt, hanem sokkal inkább az, hogy bizonyossá vált a román semlegesség, illetve Berlin elkötelezte magát a bulgarofil politika mellett, sőt konkrét lépések is történtek ennek irányában. Ezután már a másokhoz hasonlóan rövid háborúval számoló Tisza sem aggodalmaskodott, ugyanakkor Erdély katonai megerősítését, illetve biztosítását még ezután is előfeltételül szabta. Végül azt a kijelentést tette Tschirsky előtt, hogy most már „szilárdan meg van győződve a háború szükségességéről". A császár megelégedéssel jegyezte fel róla: „na doch mal ein Mann!" („mégiscsak férfi!")

A belgrádi demars és a folytatódó diplomáciai kötélhúzás

Megszületett a döntés és a fellépés konkrét módjában is egyetértés jött létre. Július közepén Tisza utasítására a horvát bán megkezdte a szerb hivatalos köröket terhelő anyagok összeállítását. Az átadást a vizsgálat és az aratás befejezése utánra akarták időzíteni, illetve taktikai okokból meg akarták vele várni Raymond Poincaré francia köztársasági elnök pétervári látogatásának végét is. A válaszra 48 órás határidőt hagytak jóvá. A francia nyelvű jegyzék már 21-én este Vladimir Giesl báró, belgrádi követ asztalán volt. 23-án az átadáskor közölni kellett, hogy nem kielégítő válasz esetén a diplomáciai viszony azonnal megszakad.

A követelések sorában a szerb kormánynak nyilatkozatban kellett vétkesnek nyilvánítani a nagyszerb mozgalomban résztvevőket, be kellett tiltania minden ellenséges közleményt és szervezetet, ki kellett irtania a Monarchia elleni propagandát. Ugyanakkor a nevezetes 5. és 6. pont szerint el kellett volna fogadnia a „cs. és kir. közös kormány közegeinek közreműködését a felforgató mozgalom elnyomásában és a nyomozásokban". A jegyzék olyan hosszúra sikeredett, hogy Európa diplomatái elhúzódó válságra (de nem feltétlenül háborúra) számítottak.

A két Balkán-háborúban kimerült Szerbia 1914 tavaszán-nyarán súlyos belső krízist élt át. Nikola Pašić kormánya engedékeny, lavírozó politikájával szemben a nacionalista közvélemény és a hadsereget irányító tisztek hangsúlyozottabb nemzeti politikát sürgettek. A szerb kormány még a merénylet előtt feloszlatta a parlamentet és augusztus 1-jére új választásokat írt ki. Az idős Péter király lemondott, Sándor régensként a hadsereg főparancsnokságát is átvette. A kormány elhatárolódott a merénylettől, és aggódva várta Bécs lépéseit. A demarsot átvétele után a régens nevében megfogalmazott segítségkérésben könyörögtek II. Miklós cárhoz, hogy „tegye magáévá Szerbia sorsát". Radomir Putnik vezérkari főnököt egy osztrák fürdőhelyen töltött szabadságáról kellett visszarendelni.

Szerbiában egyetértés alakult ki abban, hogy engedékeny válasszal ki kell térni a harc elől, ugyanakkor az állami szuverenitás sérthetetlenségét sem szabad feladni és a nagyhatalmakhoz kell fordulni. Július 25-én a cár világossá tette, hogy Szerbia számíthat Oroszország katonai fellépésére is, amennyiben a Monarchia megtámadja. Szerbia az áthúzásokkal és javításokkal tarkított válaszjegyzékben ragaszkodott nemzeti szuverenitásához, ezért az osztrák követ elutazott Belgrádból - a diplomáciai viszony megszakadt.

Az antanthatalmak politikáját itt nem részletezzük, csak annyit rögzítünk, hogy a kettős szövetség szilárd elhatározásával (hogy a Monarchiát megerősítendő, a nagyhatalmi konfliktust is vállalva kikapcsolják Szerbiát) határozottan szembehelyezkedtek (szintén vállalva az esetleges nagyhatalmi összecsapást). Tisza így fogalmazott: „A legcsekélyebb habozás, vagy gyengeség súlyosan csorbítaná a Monarchia energiáinak és akcióképességének becsét."

„Mire lehullanak a falevelek, itthon lesztek."

Július 28-án Bukaresten keresztül megtörtént a hadüzenet. A hosszú ideig Ischlben lévő nyári rezidenciáján tartózkodó Ferenc József a Monarchia összes nyelvén, összesen tizenegy nyelven kiadott proklamációjának ismert szállóigévé vált szavai szerint „mindent megfontolt és meggondolt", de „egy gyűlölettel telt ellenség üzelmei" arra kényszerítették, hogy ismét „kardot ragadjon". A manifesztum szövege, amely csak a Szerbia elleni háborúról szólt, már a demars elküldésekor készen állt. Ez is igazolja, hogy a háborús konfliktust Bécsben elkerülhetetlennek látták. Az antanthatalmakkal beállott hadiállapotról már nem adott ki újabb proklamációt az idős uralkodó.

Július 31-én és augusztus elsején a kontinens négy hatalma elrendelte az általános mozgósítást. A sorrendnek komoly jelentősége nincs, hiszen a századforduló után megváltozott erőviszonyokból következő összecsapásnak csak az időpontja volt kérdéses.

A németek először Oroszországnak üzentek hadat, hogy indokolhassák a keleti szövetségest megsegítő Franciaország elleni fellépést, és a Monarchiát is gyorsabb cselekvésre ösztönözzék. Aztán szépen lassan mindenki hadat üzent mindenkinek. A tábornokok és a politikusok a háborút egyetlen, hatalmas összecsapásnak képzelték el, amely néhány hét, esetleg hónap alatt döntésre vihető. „Mire lehullanak a falevelek, itthon lesztek" - ezekkel az ismert szavakkal küldte harcba II. Vilmos a katonáit. Tévedésével nem volt egyedül. Jellemző, hogy a Miniszterelnökségen "A háború esetére szóló kivételes intézkedésekről" címet viselő, 1912. évi LXIII. tc. elfogadása után létrehozott egyetlen aktában gyűjtötték nem csupán az 1912-1913. évek ezzel kapcsolatos iratait, hanem - ráadásul a Vegyes ügyek címszó alatt - az 1914. évnek a hadseregre és a hadműveletekre vonatkozó hivatalos dokumentumait is. 1915-től aztán megsokasodott a háború különböző aspektusaival összefüggő iktatott tételek száma.

Tény, hogy a szarajevói merénylet súlyos kihívást jelentett a Monarchia amúgy is megtépázott nagyhatalmi presztízse ellen. Valamit nyilván tenni kellett, a birodalom területén meggyilkolt trónörökös elleni merényletért köszönetet mégsem lehetett mondani. A háború megindításáról szóló gyors döntés ellenére a Conrad vezérkari főnök által javasolt azonnali büntetőakció helyett  azonban egy hónapnyi pepecselés következett.

Ferenc József akarta ezt a háborút, és a haláláig nem beszélt hivatalos formában sem fegyverszünetről, sem különbékéről. A Monarchia blöffölő politikai és legsúlyosabb következményeket is vállalva fenyegetőző katonai vezetői hamar elveszítették az ellenőrzést az események felett. Conrad 1915-ben már így védekezett: „Katona vagyok, mit tehettem volna?"

Az iratfotókat Czikkelyné Nagy Erika készítette.

Köszönjük Klettner Csilla segítségét az iratok felkutatásánál.