A fokozatosan formálódó-erősödő európai szervezetek főleg a '90-es években kezdtek el foglalkozni az iratok kérdésével, majd azzal kapcsolatosan a levéltárak ügyével, aminek elsődleges oka az volt, hogy a döntéshozókban tudatosult, hogy a közszféra által létrehozott iratokhoz való hozzáférés az egyik sarokköve a demokráciának. Az igazi áttörés az ezredforduló táján következett be. Az Európa Tanács miniszteri bizottsága (Council of Europe, Committee of Ministers — a továbbiakban: Tanács) 2000-ben határozatot fogadott el a levéltári iratokhoz való hozzáférés európai irányelvéről (R (2000)13. sz.), majd ugyanez a bizottság két év múlva ajánlást hozott a hivatalos iratokhoz való hozzáférésről (R (2002) 2. sz. - mindkét említett dokumentum fordítása megjelent a Levéltári Szemle 2008. évi 3. számában [1]). Fontos lépés volt az európai közös levéltári politika kialakulásában az ún. fekete könyv (Black Book), amely az Unió tagországainak levéltárairól nyújt alapvető, összefoglaló információt (az első kiadás 1994-ben, a második 2005-ben jelent meg, ekkor már kék színű borítóval).

Figyelembe véve az egyre növekvő aktivitást, már csak idő kérdése volt, hogy létrejöjjenek azok a szervezetek, amelyek keretül szolgálnak az európai levéltári politikához. Érdekes módon nem mindegyik indult hivatalos kezdeményezésre, közülük a legmagasabb szintű egyenesen az Unió és a tagállamok által elfogadott nemhivatalos szervezetnek tekinthető, ez az EBNA [2].