A Magyar Országos Levéltár rövid története
Készült Lakos János: A Magyar Országos Levéltár. Budapest, 1996. 11–55. o. c. levéltárismertető alapján.
A Levéltár korai története
A Magyar Országos Levéltár korai történetének kezdetei a középkor évszázadaiba nyúlnak vissza. Az Árpád-házi királyok korában, a 12. század végétől kezdődően folyamatosan alakult ki a királyi archívum, amelynek iratanyaga a 16. században, Magyarország nagy részének török megszállása és az ország három részre (a Habsburg uralom alá került ún. Királyi Magyarországra, az Erdélyi Fejedelemségre és a török hódoltságra) szakadása idején megsemmisült, illetve szétszóródott. A Bécsben székelő Habsburg királyi udvar kormányszervei ugyanúgy saját maguk őrizték irataikat, mint a Királyi Magyarországon tevékenykedő főhivatalok. Példájuk nyomán a rendi országgyűlés is arra törekedett, hogy az ország szempontjából fontos, a rendek jogait bizonyító dokumentumokat biztonságosan megőrizzék. E törekvés a török kiűzése (17. század vége) után erősödött fel, és eredményeként megszületett az 1723. évi 45. törvénycikk, amely elrendelte, hogy az ország köziratait (publica regni acta) az ország levéltárában (archivum regni) kell elhelyezni. Bár a törvény meghozatala idején már a leendő intézmény helyét is kijelölték az akkori magyar fővárosban, Pozsonyban lévő országházban, mégis évtizedek teltek el addig, amíg a levéltár 1756-ban megkezdhette működését. Ehhez a nádor (a király utáni főméltóság) tisztségét 1751–1765 között betöltő gróf Batthyány Lajos kitartó szervező munkájára volt szükség. Az ő felhívásai nyomán folyamatosan gyűltek az iratok, és mennyiségük lassan annyi lett, hogy elhelyezésükről és feldolgozásukról gondoskodni kellett. A nádor végül az eredetileg kijelölt épületben két szobát bocsátott a levéltár rendelkezésére. Így jött létre – 33 évvel a létesítését kimondó törvény meghozatala és hét évvel a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchiv megalapítása után – az Ország Levéltára, későbbi közkeletű nevén: a „régi Országos Levéltár” amelynek szervezetét 1765-ben véglegesítették. Az intézmény 1784/1785 folyamán Budára, a fővárosba költözött.
A „régi Országos Levéltár” elsősorban a rendi országgyűlést és a nádort szolgálta. A királyi kormányhatóságok (Kancellária, Helytartótanács, Kamara) irataira nem terjedt ki a hatásköre. Feladatai sorában első helyen állt az iratok átvétele, megőrzése és feldolgozása. Az Országgyűlés és a nádor rendszeresen, olykor pedig magánszemélyek és családok is a levéltárba juttatták irataikat.
A polgári forradalom és szabadságharc idején, Magyarországon is napirendre került a létrehozó szervezet kiszolgálására létesült levéltári intézmény felváltása egy nyitott, alapvetően a történeti tudományos kutatást szolgáló új típusú levéltár létrehozása. A forradalom és szabadságharc bukása megakadályozta e terv végrehajtását. A neoabszolutista osztrák kormányzat idején, amikor nem működött országgyűlés, nem volt nádor és országbíró, természetesen szünetelt a régi Országos Levéltár gyarapodása. A 350–400 folyóméternyi levéltári anyagot őrző intézmény fölött azonban minden szempontból eljárt az idő, és mikor az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezést követően helyreállt a parlamentnek felelős magyar kormányzat, a történésztársadalom ismét kezdeményezte egy teljesen új „magyar királyi államlevéltár” létesítését. 1874. szeptember 19-én a minisztertanács elrendelte, hogy az országos levéltárnak rendeljék alá a volt kormányhatóságok levéltárait és irattárait, továbbá az időközben Budapestre szállított magyar és erdélyi kancelláriai, valamint erdélyi főkormányszéki levéltárakat. Ez a felsorolt levéltáraknak a régi Országos Levéltárral való egyesítését jelentette. Így jött létre az új Országos Levéltár.
Az új Országos Levéltár története 1945-ig
Pauler Gyula (1841–1903) közel harminc éven át, haláláig állt a Magyar Országos Levéltár élén. Mindjárt kinevezése után nyugat-európai tanulmányutat tett, amelynek során több országban tanulmányozta a levéltárak szervezetét és munkáját. Hazatérve külföldi tapasztalatait felhasználva fogott hozzá a Levéltár megszervezéséhez. Az intézmény 1874-ben 10 000 folyóméter levéltári anyagot őrzött. Ez az állomány az 1870-es évek második felében jelentősen, utána viszont csak kisebb mértékben gyarapodott. 1903-ban 15 000 folyóméternyi levéltári anyag sorakozott a raktárak polcain. A Levéltár mostoha körülmények között működött ezekben az évtizedekben.
Pauler Gyula működése idején a különböző levéltártestekben fennmaradt 1526 (a középkori Magyar Királyság vége) előtt keletkezett iratok (oklevelek) kiemelésével és egy gyűjteménybe történő összevonásával az 1890-es évekre létrejött a mai diplomatikai levéltár magja, a középkori oklevelek gyűjteménye. Ennek első darabja, az intézményben őrzött legrégibb eredeti oklevél, 1109-ből való. A megjelentetett kiadványokat néhány levéltár-ismertető és a levéltári jogszabályok gyűjteménye képviselte. Ebben az időszakban az egyre szaporodó igazgatási feladatok (nemesség-igazolási és községi törzskönyvezési ügyekben szakvéleményezés stb.) nagymértékben hátráltatták a levéltári feldolgozó munkák végzését. Ugyanakkor a Levéltár tudós munkatársai jelentős egyéni történetírói és forrásközlési tevékenységet fejtettek ki.
1911-ben végre döntés született az új levéltárépület építésének előkészítéséről. Helyszínül a Levéltár által a budai várépületben ideiglenesen használt Bécsi kapu téri ház telkét jelölték ki. Két év múlva, 1913. október 13-án a régi épület bontásával kezdődött meg az építkezés. Ekkor már új főlevéltárnok, Csánki Dezső (1857–1933), állt a Levéltár élén. A következő évek az építkezéssel és az új épületbe való átköltözés előkészítésével teltek. Akkoriban 31 fős levéltári személyzet tevékenykedett, közülük 14 tudományosan képzett levéltáros.
Az első világháború, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, az 1918–1919. évi forradalmak megzavarták az intézmény hétköznapi életét. Harci cselekmény ugyan nem érintette a levéltárat, a katonai behívások, a pénzhiány és a különböző szükségintézkedések azonban nem múltak el nyomtalanul. 1914 ősze és 1915 tavasza között szünetelt az építkezés, majd 1917 végén, amikor már nem sok hiányzott a befejezéshez, szinte teljesen leállt.
A háború után azonban, az új kulturális miniszternek, gróf Klebelsberg Kunónak köszönhetően, kiemelkedő események következtek be a levéltár életében. 1922-ben először – a tudományos jelleg erősítése céljából – a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium felügyelete alá került az intézmény, majd az 1922. évi 19. törvénycikk alapján létrejött a nagy múzeumok, könyvtárak és a Nemzeti Levéltár közös szervezeti keretét képező Országos Magyar Gyűjteményegyetem. (Ennek neve az 1934. évi átszervezés után Magyar Nemzeti Múzeumra változott.) Az 1922. évi törvény kimondta, hogy a levéltár „tudományos intézmény”, amelynek feladata: 1. levéltári anyagának szakszerű őrzése, rendezése és gyarapítása, tudományos ismertetése és kiadása, a kutatók munkájának lehetővé tétele és segítése; 2. az állami szervek számára szakvélemény adása; 3. nemességi ügyekben szakértői közreműködés, és 4. hiteles iratmásolatok készítése. A törvény elrendelte azt is, hogy a fő állami hivatalok kötelesek levéltárba adni 32 évnél régebbi irataikat.
A következő évben, 1923-ban megjelent a Nemzeti Levéltár szakfolyóiratának, a Levéltári Közleményeknek az első száma, ami a mai napig is a szakma legfontosabb tudományos publikációs fóruma. Ugyanebben az évben az intézmény elfoglalhatta új, kifejezetten levéltári célra épült négy emeletes, U-alakú, neoromán stílusú palotáját, amely akkortájt Európa egyik legmodernebb levéltárépülete volt. A 12 nagy raktárból 1926-ra hetet korszerű, állítható polcozatú állványzattal szereltek fel, így a korábban nagy munkával rendezett iratanyagok logikus rendben kerülhettek végleges raktári helyükre. Az épület nyilvános terei is megérdemelték a figyelmet: a csarnokokat, a tanács- és a kutatótermet és a lépcsőházat művészi freskókkal és ólomüveg ablakokkal díszítették, a rajtuk ábrázolt történelmi jelenetek és címerképek szinte megelevenítették Magyarország múltjának kiemelkedő eseményeit. Az 1918-ban szervezett hadilevéltárat 1945-ig ugyanebben az épületben helyezték el.
Az új épületbe költözést követően megkezdődött az 1867 óta működő minisztériumok levéltárérett iratainak beszállítása, aminek eredményeként az 1930-as évek közepén már 19 000 folyóméterre növekedett a Levéltárban őrzött anyag mennyisége. A II. világháború előtt a 35–40 fős levéltári személyzet munkakapacitásának jelentős részét – a feldolgozó tevékenység kárára – igénybe vette a növekvő kutatóforgalom (évente 200–250, 1939-ben 609, 1940-ben pedig 872 kutató kereste fel a levéltárat, közülük évente 4–15 főt tett ki a külföldiek száma), valamint a tömegesen felmerülő igazgatási ügyek (nemesség- és származás-igazolás) intézése. 1935 folyamán kezdődött meg a levéltári anyag biztonsági filmezése. Tíz év alatt, 1944 végéig, mintegy 200 000 filmfelvétel készült el.
Az intézmény hivatalos publikációs tevékenysége a két világháború között is viszonylag szűk térre korlátozódott. A 20-as és 30-as években is kiemelkedő volt a munkatársak egyéni történettudományi teljesítménye, de az 1942-ben tervbe vett ismertetőleltárak és hivataltörténeti feldolgozások publikálását a háborús viszonyok késleltették. Az intézmény nemzetközi kapcsolatokat is kiépített. A közös történelmi múlt és a közös levéltári tulajdon miatt az Osztrák Állami Levéltárral alakult ki a leggyümölcsözőbb együttműködés a közös, osztrák–magyar levéltári anyag kezeléséről szóló, 1926-ban kötött badeni levéltári egyezmény alapján. Más országok levéltáraival is kiadványcsere-kapcsolat jött létre.
A második világháború súlyos megpróbáltatásokat hozott a Levéltár számára. A háború közeledtével egyre inkább a védelmi munkák kerültek előtérbe. A munkatársak minden lehetségest igyekeztek megtenni a magyar történelem pótolhatatlan értékű forrásanyagának megmentése érdekében. Az épület több találatot kapott, raktárfödémek szakadtak le, tüzek keletkeztek. Mindez és az ide telepített német katonai kórház iszonyú pusztítást okozott az épületben és az iratanyagban egyaránt. 3100 polcfolyóméter irat, az állomány 16%-a veszett oda. Ezen kívül rengeteg dokumentum került a romok alá, szóródott szét.
Kétszeri újrakezdés a második világháború után, 1945–1970
A harcok elmúltával, 1945 tél végén és tavaszán az alig több mint két évtizede birtokba vett, kívül-belül pompás épület romokban hevert, a romok között megégett iratcsomók, szétszóródott iratok hányódtak. Csak közel két év elteltével, 1946 végére javult oly mértékben a helyzet, hogy ideiglenes megoldással ismét kutatók fogadására nyílt lehetőség. Lassan a szakmai tevékenység is újraéledt. Az 1949-ben 50 fős személyi létszámú intézményben: iratátvételekre került sor (1945 és 1949 között az iratok mennyisége mintegy 10%-kal gyarapodott), elkezdődött a segédletek készítése, és 1947-től a korábbihoz képest tízszeres teljesítménnyel ismét folyt a mikrofilmezés. Megkezdődött a nagyszabású, négy sorozat (I. Levéltári leltárak, II. Forráskiadványok, III. Hatóság- és hivataltörténet, IV. Levéltártörténet, történeti segédtudományok) keretében tervezett kiadványprogram végrehajtása. A Levéltár ezekben a nehéz években sokat tett a veszélybe került családi levéltárak megmentéséért.
A háború utáni években a levéltárak közvetlen irányítására létrehozták a Levéltárak Országos Központját, és alája rendelték az államosított megyei és városi levéltárakkal együtt az Országos Levéltárat is. (A teljesen centralizált irányítás 1968-ig állt fenn.) Jelentősen bővült a levéltári feladatkör: az iratoknak keletkezésük után 5–10 évvel már levéltárba kellett kerülniük, a levéltárak kötelessége lett az állami, a tanácsi és a gazdasági szervek irat-selejtezéseiben való közreműködés. A Levéltár korábban erősen történettudományi intézet jellege ekkor szűnt meg. Az intézmény egyébként – leszámítva az 1956–1957. évi rövid időszakot, amikor a minisztertanács volt a felügyeleti szerve – a kulturális minisztérium főfelügyelete alatt maradt ezután is, mind a mai napig.
Az 1949. év az intézmény vezetését sem hagyta érintetlenül. Az új főigazgató Ember Győző (1909–1993) lett, aki csaknem három évtizeden át, 1978-ban bekövetkezett nyugdíjazásáig látta el a főigazgatói teendőket. Ebben az időszakban, az 1956-os forradalom leverésének napjaiban az 1945. évinél is szörnyűbb csapás érte az intézményt. A megszálló szovjet csapatok tüzérsége által lőtt, a háborús károk nyomát még mindig magán viselő épületben tűz keletkezett, amely közel 9000 folyóméter levéltári anyagot pusztított el. Alig több mint egy évtized után tehát ismét a romokból kellett újjáépíteni a levéltárat.
A Levéltár belső szervezete 1949 után fokozatosan differenciálódott. A 40-es évek végén létrehozott három osztály (I. 1867 előtti kormányszervek iratai, II. 1867 utáni kormányszervek iratai, III. nem állami szervek iratai, gyűjtemények) mellé eleinte különböző csoportokat létesítettek, önálló egységgé alakították az intézményi szakkönyvtárt, majd a 60-as évek elején újabb osztályokat szerveztek. Ekkor alakult meg – az 1953–1961 között működött Központi Gazdasági Levéltár iratanyaga nagy részének beolvasztásával – a gazdasági szervek iratait őrző IV. osztály, a mikrofilmező csoport, mikrofilmtár, a restauráló és a könyvkötő műhelyek összevonásával az V. (állományvédelmi) osztály, továbbá az 1945 utáni iratokra szakosodott „Népi demokratikus osztály”. Mindeközben épületét is kinőtte az intézmény, ezért két új telephelyet is kellett szereznie. 1949 és 1969 között két és félszeresére, 50-ről 129 főre emelkedett a levéltári személyzet (ezen belül 25-ről 48-ra a diplomás levéltárosok) létszáma. Bővült és korszerűsödött a mikrofilmező és a restauráló műhely, aminek köszönhetően például a mikrofilmtár 1950. évi 2 millió felvételes állománya két évtized alatt 20 millió felvételre szaporodott.
A levéltári feladatok végzése tervszerűvé és rendszeresebbé vált ebben az időszakban. Szinte folyamatos volt az iratátvétel, így – az 1956. novemberi irtózatos pusztítás ellenére – két évtized alatt közel 39 000 folyóméterre növekedett az itt őrzött levéltári anyag mennyisége. Ember Győző nagy súlyt fektetett a feldolgozó munkákra. Irányításával az intézmény munkatársai elvégezték a teljes állomány alapleltározását, majd a proveniencia elvének érvényesítésével megtörtént az iratanyag újrarendszerezése. A publikációk száma ugrásszerűen megnőtt: 1875 és 1944 között összesen 20, 1945 és 1969 között 200 kiadvány jelent meg.
A széles körű feldolgozó munka jelentősen javította a kutatási feltételeket. Ennek köszönhetően a 60-as évek második felében 765–863 között mozgott a kutatók évenkénti száma (az 50-es években ez a szám 245 és 536 között mozgott). A hidegháborús viszonyok enyhülésével a 60-as években már külföldi kutatók is egyre gyakrabban megfordultak az intézmény kutatótermeiben. Az érdeklődők kiállításokon és csoportos levéltár-látogatáson ismerkedtek meg az épülettel és gyűjteményeivel. Mindez a nagyközönség felé fordulás, a „nyitott levéltár” koncepció elfogadását és érvényesítését jelentette.
A két országos levéltár időszaka 1970–1992
A 60-as és a 70-es évek fordulóján ismét átszervezték a magyar levéltárügyet. A területi levéltárak a Fővárosi Tanács és a megyei tanácsok intézményei lettek, szaklevéltárakat létesítettek, a Magyar Szocialista Munkáspárt felállította saját archívumi hálózatát. Nem kerülte el a változás a Levéltárt sem. Politikai okokból, a Szovjetunió levéltárügyéhez való igazodás céljából már másfél évtized óta törekedtek egy új, a szocialista korszak iratanyagát gondozó levéltári intézmény alapítására. A terv 1970. június 1-jével vált valóra, amikor a Levéltár Népi demokratikus osztályából létrehozták az Új Magyar Központi Levéltárat. Ezt követően Magyarországon több mint két évtizeden át kettéosztva működött a korábban egységes nemzeti intézmény.
A Levéltár ezzel lezárt, történeti gyűjteménnyé vált, a rendszeres iratátvételi kötelezettség immár nem „terhelte”. Természetesen a kintlévő, 1945/1948 előtt keletkezett levéltári anyagokat alkalmanként még beszállította raktáraiba ezután is. Az állománygyarapítási munka súlypontja azonban áttolódott a személyi eredetű irathagyatékok gyűjtésére és a külföldi levéltárakban lévő magyar vonatkozású források mikrofilm-másolatainak beszerzésére. Mindezek eredményeként a levéltárban őrzött iratanyag mennyisége 1970 és 1991 között csak mérsékelten, 33 345-ről 35 531 folyóméterre, a mikrofilmtár állománya viszont több mint kétszeresére, 22 millióról 48 millió felvételre növekedett.
A működési feltételek alakulása vegyes képet mutatott. Az intézmény a 80-as évek második felében már szükségraktárak berendezésére kényszerült épületének alagsorában és padlásán. Személyi létszáma 1970-ben 117, 1980-ban 134, 1989-ben 160, 1991-ben 150 fő volt. A fegyveres biztonsági őrzés bevezetése 1986-ban történt után a nem levéltári szakmai munkát végzők aránya mintegy 40%-ra emelkedett. A levéltár technikai felszerelése ebben az időszakban nem fejlődött a kívánatos mértékben, sőt a mikrofilmező és a restauráló műhelyek elhasználódott eszközeinek pótlására csak korlátozott pénzösszegek álltak rendelkezésre. Ez az állományvédelmi munkák mennyiségének stagnálásához, illetve részben visszaeséséhez vezetett. A technikai fejlesztést a 70-es években a gyorsmásolók, a 80-as években pedig az első személyi számítógépek beszerzése, valamint a raktárak betörés- és tűzjelző-berendezéssel való ellátása jelentette.
A 70-es évek feldolgozó munkái elsősorban a korábbi célkitűzés, a levéltári anyag teljes középszintű rendezettségének elérésére irányultak. A Levéltár iratanyaga ennek következményeként a 70-es évek derekán nemzetközi viszonylatban is jól kutathatóvá vált. Az iratokban való eligazodást publikált segédletek (főleg repertóriumok, néhány esetben ismertető leltárak) könnyítették. 1974 és 1983 között létrejött az intézményen kívül bel- és külföldön őrzött középkori (1526 előtt keletkezett) oklevelek másolatainak gyűjteménye, a diplomatikai fényképtár. A feldolgozó tevékenység a 80-as években egyre jobban a darabszintű segédletek készítésére koncentrálódott. Ennek keretében megkezdődött a középkori forrásanyag számítógépes feldolgozása is. Fokozatosan növekedett a kutatóforgalom. Míg 1970 és 1974 között összesen 4155, addig 1986 és 1990 között már 6852 kutató kereste fel a levéltárat. Közülük 585, ill. 881 volt külföldi. A 80-as évek második felében évi 12–13 ezer között mozgott a kutatási esetek (alkalmak) száma.
A Levéltár a most tárgyalt két évtizedben is figyelemre méltó tudományos eredményekkel dicsekedhetett. A Levéltári leltárak sorozatban megjelent 35 segédleten, az új, háromkötetes fond- és állagjegyzéken (1974) és a térképtár katalógusain kívül napvilágot látott 12 forráskiadvány, 9 hivataltörténeti és 6 forrástudományi feldolgozás. Az intézmény szerepet vállalt néhány nemzetközi összefogással készült levéltári kiadványban is. A MOL gazdag szakkönyvtárának állománya 1970 és 1991 között 61 ezerről 82 ezer kötetre gyarapodott.
A másik országos levéltári intézmény, az Új Magyar Központi Levéltár kezdetben mostoha működési feltételekkel rendelkezett az anyaintézménytől kétszáz méternyire lévő Hess András téri telephelyén. Szabad raktári férőhelye nem volt. Alapítása idején 5775 folyóméter levéltári anyagot őrzött, személyi létszáma 27 főt tett ki, ezen belül 15-en rendelkeztek felsőfokú végzettséggel. Műhelyek hiányában restaurálási és mikrofilmezési munkák végzésére nem nyílt lehetősége.
Ilyen körülmények között az Új Magyar központi Levéltár eleinte csak hiányosan láthatta el a rá háruló feladatokat. Jellemző, hogy 1970 és 1978 között mindössze 1000 folyóméter iratanyagot vehetett át az iratképző szerveknél felhalmozódott tetemes hátralékából. Az első évtizedben fő feladatként rendezték az iratokat, segédleteket készítettek hozzájuk és kidolgozták a nyilvántartási rendszert. Ezen kívül az illetékességi körbe tartozó mintegy 680 szervvel kapcsolatos ún. gyűjtőterületi munka (közreműködés az iratkezelési szabályzatok elkészítésében, az iratkezelés és az iratselejtezések ellenőrzése stb.) volt a legfontosabb tevékenységük. A levéltár kiadta fond- és állagjegyzékét, és elkészítette hosszabb távra szóló tudományos feladattervét. Utóbbi alapján a 70-es években három forráskiadvány jelent meg az 1945–1949 közötti magyar történelem fontos dokumentumaiból. Ebben az évtizedben évi átlagban 30–35 kutató 250–300 alkalommal végzett itt kutatást.
Az Új Magyar Központi Levéltár 1976 végéig funkcionális szervezetben működött. Az egyik osztály az iratképző szervekkel és a levéltári anyag átvételével összefüggő munkákat, a másik pedig a beszállított iratanyag feldolgozását végezte. Az 1977. január 1-jével bevezetett új szervezeti rendben – a Magyar Országos Levéltárhoz hasonlóan – három osztályt hoztak létre, és a három osztály mindegyike ellátott belső feldolgozó és gyűjtőterületi feladatokat is. Az évtized végén Módszertani osztály létesült, amelynek feladatkörébe elsősorban központi módszertani és szervezési munkák tartoztak. Külön szervezeti egység alakult a nagyvállalatokkal kapcsolatos levéltári feladatokra. Ez a szervezeti felosztás a későbbiekben némileg módosult.
A 70-es és 80-as évek fordulójától az Új Magyar Központi Levéltár épületében további helyiségeket vehetett birtokába, személyi létszáma növekedett (1980-ban 48, 1984-ben 68, 1987-ben – a biztonsági fegyveres őrség rendszeresítése után – 113, 1991-ben 100 fő) és egy szerény mikrofilmező műhelyt is berendezhetett. Mindez elősegítette a szakmai tevékenység fejlődését.
A levéltár munkatársai a 80-as évek közepén évente 250–400 iratképző szervnél ellenőrizték az iratkezelést és az iratselejtezést, időszakonként irattáros tanfolyamokat tartottak. A raktárkapacitás bővülése folytán évente mintegy 1000 folyóméter iratanyaggal gyarapodott a gyűjtemény, aminek eredményeként 1991-ben már 20 693 folyóméter levéltári anyag volt az intézmény őrizetében. A mikrofilmező műhely kb. 250 ezer felvétel biztonsági filmet állított elő évente. Folyamatosan, a rendezési munkákkal párhuzamosan készültek a fondok és állagok középszintű segédletei, közülük azonban csak egyet publikáltak. A fond- és állagjegyzék új változata viszont 1988-ban és 1990-ben is megjelent, sőt számítógépes adatbázisa szintén elkészült. Érezhetően növekedett a kutatóforgalom: évi átlagban 1980 és 1984 között 62 kutató 515 alkalommal, 1985 és 1989 között 96 kutató 1047 alkalommal, míg 1991-ben 195 kutató 1465 alkalommal kutatott.
Az intézmény tudományos publikációs tevékenysége jelentősen kiszélesedett. Újabb hat kötet jelent meg a forráskiadvány-sorozatban, 1982-től létezett az „Új Magyar Központi Levéltár Közleményei” című periodika, folyamatosan közreadták a Módszertani osztály szakmai füzeteit. Kiemelkedő jelentősége volt a számítástechnikai adathordozók archiválása témában közreadott kiadványnak és nem utolsósorban a magyar állam 1944 utáni szerveit lexikálisan feldolgozó két kötetnek.
Hatalmas mennyiségű igazgatási feladat zúdult az intézményre az 1989/1990. évi rendszerváltozás után. A különböző kárpótlási törvényekkel kapcsolatos levéltári adatszolgáltatási kötelezettség oly mértékben lekötötte az alkalmazottakat, hogy a tényleges szakmai munka háttérbe is szorult ebben az időszakban.
A Magyar Országos Levéltár újraegyesítése
A Magyar Köztársaság Országgyűlése 1991. december 12-én törvényt alkotott a kettéosztott intézmény újraegyesítéséről. Az erről rendelkező 1991. évi 83. törvény egyúttal állami tulajdonná nyilvánította a volt kommunista állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt iratanyagát, amelyet ezt követően, 1992 első felében a Magyar Országos Levéltár vett kezelésébe. Már a törvény előkészítésének szakaszában kormányzati döntés született arról, hogy az óbudai volt szovjet katonai laktanya területén fel kell építeni egy új levéltárépületet, elsősorban a felszámolt vállalatok levéltári értékű iratainak elhelyezése céljából.