Jeles hónap volt a január Mikszáth Kálmán uram életében. Ide esett a születése napja, de még a válópere napja is. S ha az előbbinek bizonnyal örvendett, az utóbbit – alighanem – bánta, már ha hinni lehet a szóbeszédnek.
De hadd beszélem el szépen sorjában. Csintalan diák volt ez a Kálmán. Nem is szerzett jogi végzettséget, hiába állította váltig. Valahány bejegyzést találunk az iktatókönyvekben, biz az mind arról szól, hogy vizsgáit halasztotta, s engedélyt kapott, hogy azokat utólagosan, pótlólag letehesse. De nem tette. Így nem lett belőle sem vármegyei tiszteletbeli esküdt, de még másodaljegyző sem.
Mauks Ilonáról keveset tudunk a következő hat évben. Édesapja halála után visszavonultan élt húgával, Kornéliával (Nelkával) és édesanyjukkal a mohorai birtokon, szigorú takarékossággal igazgatva azt. Mikszáth ír, továbbra sem nagy sikerrel, majd Szegedre kerül, ahol újságíróként próbál szerencsét. Az ott töltött három év alatt megszerette a várost, anyagot gyűjtött, tudósított a nagy szegedi árvízről, és összebarátkozott Jókaival. A sikert mégis az 1881 augusztusában megjelent Tót atyafiak, majd az 1882. januári Jó palócok hozta el számára. Őt magát is meglepte, hogy „egyszerre hírneves írónak találja magát”, – s ahogy a kortársak fogalmaznak: „Az ország visszhangzott az áradozástól.” Az elismerés mellé anyagi felemelkedés is társult. És Mikszáth nem sokáig habozott, hogy megkeresse elvált feleségét. Levele 1882. február 16-án arról tanúskodik, mennyire bizonytalan volt. „Mikor ezelőtt sok évvel elváltunk, egyrészt az is rugó indok volt, hogy anyagilag ziláltan állottam, s nem tudtam, hol fog kellenem megállani a süllyedés lejtőjén. Jól esett (habár szerettem is), ha sorsa elszakad az enyémtől. De föltettem magamban már akkor, hogy ha valaha vinni tudom valamire, s ha lehetséges lesz még, hibámat jóvá fogom tenni. Az isten meghagyta érni, hogy egykori fényes álmaimat megvalósítva lássam: <Bent ülök 34 évvel az akadémiában> kiköszörültem minden csorbát, nevemet magasztalólag említi az ország és a külföld, szeretet vesz körül, ahova lépek, s jövedelmem hatszor akkora, mint amennyiről valamikor ábrándozhattam. Valószínű, hogy már elkéstem önnel szemben, a sors sokáig halogatta (egész e hó 8-ikáig), míg ön elé léphetek soraimmal - ha jól hallottam, maga már férjhez ment, vagy férjhez készül menni... De mert bizonyosat nem tudok, tartozom önnek azzal a regarddal, hogyha még nem ment férjhez, én most mégegyszer elveszem magát. […] Ön megosztotta rossz sorsomat, a legrosszabbját magam szenvedtem át,a jobb sorsomat szívesen megosztom ismét… Nem tudom, szeretem-e még, de azt ígérem, hogy meg fogom mindig becsülni[…].Mert nem a szerelem beszél többé belőlem (bár meglehet, ha látnám, lángra lobbanna), hanem a becsület.”
A szomorú, megbántott asszony visszafogottan reagált: „Hálás szívvel köszönöm hozzám intézett levelét, mely szívemet régen nem érzett örömmel és békével töltötte el. A múltakért már régen megbocsátottam, most pedig már boldog vagyok abban a tudatban, hogy egy nemesszívű embert szerettem, és azért a forró, lángoló szeretetért, amivel egykor maga iránt viseltettem, immár nem kell szégyenkeznem. Maga is nyugodt lehet, mert oly elégtétellel szolgált nekem, amelyért minden igazán érző ember elösmerését kiérdemelte. Ha kis fiúnk élne, elfogadnám a felém nyújtott kezét, de így most már ennek semmi célja nincsen.[…] Hanem az az egy mégis fáj, hogy maga oly rosszul ismer engem. Hogy tehette azt fel rólam, hogy én valakihez férjhez mentem vagy megyek? Hiszen én magához esküdtem az oltár előtt. Felmenthetett-e az alól engem a törvény? Nem adok én arra semmit, nagyobb úr az én lelkiismeretem, az pedig nem ismeri a visszaesküvést. Most már megvallhatom, hogy szeretném mégegyszer látni magát. Mindig is vágytam erre. Kérni azonban most sem fogom. Ki tudja, micsoda rossz érzéseket váltana ki mindkettőnknél a viszontlátás? Jobb lesz, ha csak így távolból gondolunk vissza a múltakra, mint egy szép, de elmúlt tavaszi álomra.” (Mohora, 1882. február 24.)
A levelezés folytatódott, Ilonka vonakodott, és áprilisra Mikszáth kezdett türelmetlenné válni. Sürgette Ilonkáját: döntsön végre. „A dolog úgy van, hogy mi már leszámoltunk a családi boldogsággal, a hét évet nekünk senki vissza nem adja, s család-alapításra már nincs időnk, pedig ezen nyugszik a házasság boldogsága - de mentsük meg legalább a romokat, ami még megmenthető.” Minden romantikától mentesen, nyíltan fogalmaz: „szükségem van valakire, aki nekem otthont teremtsen, aki énrám vigyázzon, hogy ne kapassam el magamat a dicsőségtől. Nem kell a hajdani» szép feleség «többé, hanem kell egy» okos barát «.Boldog volnék, ha a» szép feleségemet «is feltalálhatnám benne, de ezt nem reménylem, s ez már csak másodrendű dolog.[…] Aztán magának is szüksége van valakire, s arra, hogy sorsa biztosítva legyen. Ha tudnám, hogy gazdag, nem írnék egy sort sem, mert hiszen mit nyújthatnék én akkor magának, miután már meg vagyok győződve, hogy nem szeret?[...] Válaszát elvárom, amely olyan egyenes és félremagyarázhatlan legyen, hogy vagy befejezze e levelezést, mint céltalant, vagy pedig kezdetét képezze a megbeszélésnek, mikor és hogy kerülünk össze.”
Ilona – saját bizonytalanságát is bevallva – alkut kínál: „Nemeslelkűségből kezét nyújtja felém, mert azt hiszi, hogy nekem elégtétellel tartozik. Nem gondol arra, hogy mi lesz akkor, ha a viszontlátásnál kellemetlennek, csúnyának és öregnek talál. Pedig ez nagyon lehetséges. Mint a múltkor is írtam, hét év nagy idő egy nő életében. Visszavonul akkor? Vagy áldozatnak tekinti magát, és ha lehet, örömet keres hírben, dicsőségben, esetleg hatalomban. Talán megélne így is, hiszen a férfiaknak vannak más vágyaik, más ambícióik a szép, békés házaséleten kívül, de mit tegyek én akkor, szegény asszony, ha most, anélkül hogy tudnám, mit érzek maga iránt, meggondolatlanul odaígérkezném. Engem nem boldogít hír, vagyon és dicsőség. Ne nevessen ki kérem, nem ábrándozok én már szerelmekről, a tíz év előtti lángok nem loboghatnak újra, nevetséges is lenne a mi korunkban, de becsülni, tisztelni és megérteni akarom, ha egyszer elhatározom, hogy még egyszer sorsomat a magáéhoz kötöm. Hiába, nincs más választás, vagy végképpen lemond rólam, vagy pedig elhatározza, hogy eljön Mohorára egy-két napra, mikor magának ez legkényelmesebb.”
Mikszáth az utazást áldozatnak tekinti, de vállalja. „Bármilyen kellemetlen is nekem Mohorára menni, június hatodikán három órakor Lőrincibe leszek, ahova küldje értem a kocsit. Nem akarom első kérését megtagadni. […] Eleinte bosszantott ez a maga terve, de belátom, hogy az praktikus. Mert biz az meglehet, hogy már nem leszünk képesek egymást szeretni. Hét év nagy idő […] Mindegy! Ahogy lesz, úgy lesz! Mindenféleképp lesz egy jó oldala a találkozásnak, ha nem tetszünk egymásnak, legalább megpecsételjük egymás közt a baráti viszonyt - amely, óhajtom, minden körülmények közt megmaradjon.” Végül mégiscsak eljutott Mohorára – gyomorbántalmai és sürgető teendői ellenére -, s bizonnyal sorsfordító találkozás volt, mert július 3-án újból eljegyezte Ilonkáját. A munka visszaszólította Pestre, de innentől a levelek hangneme megváltozik, a megszólításokban „Kedves Bagolykám, Mimikém, kedves kis gyémántkám” szerepel, és ilyen mondatok: „Fekszem a díványon, éppúgy, mint Mohorán, csakhogy nem csókolózom senkivel…” Október és november folyamán Mikszáth folyton betegségére panaszkodik, s arra, milyen körülményesen megy a házasságkötés előkészítése. De igyekszik Ilonkáját ilyen mondatokkal kárpótolni: „Csókolom számtalanszor, s legyen meggyőződve, hogy minden gondolatom Maga. Minden megváltozhatik. De az, hogy én szeretem, az nem eshet alá az idők változásának, az örökdolog.” S végül csak eljött újra a nagy nap: 1883. január 1-jén megtartották az esküvőt a mohorai evangélikus templomban.