A címben idézett mondat Hegedüs Sándor pápai rokkant honvéd 1922-ben íródott leveléből származik, amelyben a népjóléti miniszterhez fordult segítségért megvont rokkantjáradékának ügyében. Kolléganőnk írása az első világháború utáni hadigondozást, a hadigondozottak sorsának alakulását mutatja be, melynek során kiderül, hogy Hegedűs Sándor elkeseredettsége korántsem volt egyedi eset, lelkiállapota jellemző volt a magyarországi hadigondozottakéra általában is.