Tisztítótűz? Az 1556. évi kassai tűzvész és a reformáció

2017. április 10. - 09:16

Hogyan hathatott egy várost szinte teljesen elemésztő tűzvész a reformáció elterjedésére? Kassa esetében az 1556. évi tűzvész egyértelművé tette az evangélikus egyház egyeduralmát.

Kassa városa azon szabad királyi városok közé tartozott, amelyek már a 16. század első negyedétől kezdve, a magisztrátus döntésére, reformált szellemű papot hívtak. A Johann Henckelt (1481–1539) követő Erdélyi Antal már radikális reformátornak tekinthető. Dévai Bíró Mátyás (?–1545), akit 1531-ben hívtak Kassára, wittenbergi tanulmányaitól kezdve, Philipp Melanchton hatására, már egyértelműen a reformált tanokat követte. Kassára kerülésének évében írta meg saját 52 tételét, amelyekben a reformáció céljait és rendszerét foglalta írásba.

A felső-magyarországi városokban (Kassa [1], Lőcse [2], Bártfa [3], Eperjes [4], Kisszeben [5]) ugyanezekben az években indult el a reformációt magukénak valló plébánosok meghívása. Az eperjesi zsinaton (1546) lefektették hitvallásuk alapjait, majd azt írásba is foglalták (Confessio Pentapolitana).

Pentapolitana (öt város): A felső-magyarországi városokra (Kassa, Lőcse, Bártfa, Eperjes, Kisszeben), azon belül a városok által alkotott városszövetségre utal. A városszövetség a 15. század első felétől a városok érdekképviseletét látta el, főként politikai és gazdasági ügyekben, de egyházi ügyekben is közösen alkottak véleményt.

Confessio Pentapolitana: A felső-magyarországi városok által 1549 táján alkotott hitvallás, amelyet a város lelkészei az 1548:V. tc. alapján elrendeltek szerint szerkesztettek meg. Elsődleges célja az volt, hogy a városi lelkészek elhatárolják magukat Kálvin hittételeitől. A hitvallást korábban Leonard Stöckel bártfai lelkész nevéhez kötötték, azonban az újabb kutatások egyértelműen megállapították, hogy szerkesztője Michael Radaschin volt.

A hitvallás elsődleges célja az volt ugyan, hogy a városok kijelentsék, elhatárolódnak a kálvini tanoktól, de állásfoglalásuk egyértelműen arról tanúskodik, hogy a lutheri tanokat elfogadták, és a városok (vagyis a felső-magyarországi esperesség) mindegyike a reformáció szellemében választotta meg papját.

E folyamatban törést jelentett az 1536 és 1551 közötti időszak, amikor Czeczey Lénárd, Szapolyai János kapitánya tartotta uralma alatt a várost. Czeczey az ott élő német elit polgárságot (akik a felekezetváltás kezdeményezői és támogatói voltak) részben elűzte, részben pedig deportálta a hatalma alatt álló különböző mezővárosokba. Szapolyai Habsburg ellenfelével egyetértésben üldözte a lutheri tanokat hirdető prédikátorokat, és kifejezetten a felső-magyarországi városok esetében közvetlenül is a katolikus plébánosokat támogatta az újhitű plébánosokkal szemben. Miután azonban 1550-et követően a német polgárság visszatért, valamint a város a Pestről és Szegedről Kassára költöző polgárokkal mind gazdaságilag, mind pedig felekezeti tekintetben megerősödött, a vallásválasztás kérdése is végérvényesen eldőlt.

[6]

Megjelent Meisner, Daniel–Kieser, Eberhard: Thesaurus philo-politicus, h. e. emblemata s. moralia politica …: accessit civitatum et urbium vera delineatio (Francofurti ad M., Kieser, 1624) című művében

Igaz, Czeczey Lénárd időszakában a városba áramlott pesti, szegedi és nagyváradi magyar polgárság révén újabb viták is kialakultak. A németek ugyanis az evangélikus (lutheránus), míg a magyarok a református (kálvinista) hitelveket preferálták leginkább. A katolikus egyház azonban Kassán egyértelműen vereséget szenvedett. A többi felső-magyarországi szabad királyi városhoz hasonlóan ekkor már Kassán is az evangélikus egyház vált felekezeti téren döntővé, a katolikus egyház pedig nem játszott további szerepet. A katolikus egyházi épületek és benefíciumok (birtokok és más jövedelemforrások) nagy többségben a városi tanács fennhatósága alá kerültek, és a város által irányított evangélikus közösség és egyház fenntartását szolgálták. Erre már a város átadását (1551) követően szinte azonnal, 1553-ban részben sor került. A plébánia és az egyházi javak átvétele nem nélkülözte a városi tanács határozott fellépésével járó erőszakot sem. Már a 16. század közepén erős ellentét volt a katolikusok és az evangélikus felekezetre ekkor már áttért kassai polgárság között. Korábban Kolozsvári János szerzetest ráncigálták ki a templomból, dobálták meg kövekkel, majd űzték ki a városból. 1553-ban került sor a domonkos rendház birtokainak elvételére, ami – Pakosi Jánosnak, a rend kassai priorjának elbeszélése szerint – erős szóváltások közepette zajlott le Lippay János kassai bíró és a rendházban lévő egy-két szerzetes között. A vitára a város érdekeit követve Georg Werner felső-magyarországi kamaraigazgató tett pontot, amikor átvette a város részére a rend összes ingó és ingatlan vagyonát és átadta a kassai tanácsnak.

A katolikus egyházak vereségét erősítette meg az 1556. április 13-án, Húsvét másnapján este 9 és 10 óra között kitört hatalmas tűzvész is. A tűz Mathias Seutczlich kassai jegyző és harmincados házából indult ki, ellene Kassa város tanácsa súlyos büntetést és teljes vagyonelkobzást kért. Sáros vármegye a Magyar Kamarához intézett hosszú, terjedelmes beadványában kiállt Seutczlichért, és közbenjárt az uralkodónál, hogy a feltehetően kevéssé vétkes kassai harmincadost ne érje ilyen súlyos retorzió.

[7]

[8]

[9]

[10]

Sáros vármegye kérvénye Mathias Seutczlich érdekében, akit a város teljes vagyonelkobzásra ítélt amiatt, hogy az 1556. évi tűzvész az ő házából indult ki, 1556. május 4.

Jelzet: MNL OL, Magyar kincstári levéltárak, Magyar (pozsonyi) kamarai levéltár, Magyar Kamara regisztratúrája, Litterae ad Cameram exaratae (E 41), 1556. No. 42.

Az éjszaka folyamán az erős szélvihar mindenesetre az egész várost teljesen beborította tűzzel. A kassai tanács által I. Ferdinándhoz benyújtott panaszlevél szerint „elégett ugyanis minden ékesség, ami a városban volt, Szent Erzsébetnek plébániai temploma, a toronnyal együtt, ugyanott Szent Mihály egyháza, a Boldogságos Szűz Mária klastroma [azaz a domonkos templom és rendház], a Szent Miklós kolostor [a ferences templom és rendház], a városháza, […] sok lőfegyver, a város alsó kapuja, néhány bástyatorony, a belső fal tetőzete részben, a fából és agyagból készült külső fal […]”.

Kassa látképe a Szent Erzsébet dómból
(A szerző saját felvétele)

A kassaiak szerint 128 kisebb ház kivételével leégett az egész város. A tűzvészben tönkrement harangok fémanyagát is felhasználva Franz Illenfeldt, a felső-magyarországi főkapitány ágyúöntője új harangokat öntött, 1557-ben a Szent Orbán, 1558-ban a Szent János harangot. Előbbit mind a mai napig láthatjuk (igaz már csak rekonstruált formában) a Szent Erzsébet dóm és az Orbán torony által határolt kis téren.

A Szent Erzsébet dóm 1557-ben Franz Illenfeldt ágyúöntő által öntött nagyharangja
(A szerző saját felvétele)

A tűzvészben a katolikus tulajdonban lévő épületek olyannyira megsérültek, hogy a két megmaradt domonkos szerzetes, valamint az utolsó katolikusnak tekinthető plébános kénytelen volt elhagyni a várost. A két szerzetesrend (ferencesek és domonkosok) épületeit a kassai tanács és Abaúj vármegye 1559-ben iskolaként javasolta működtetni, hogy ott a városi és vármegyei fiatalság megfelelő képzésben részesülhessen. Az épületeket azonban nem a múzsák, hanem a fegyverek céljaira használták végül fel, és az éppen ekkor Kassára költözött felső-magyarországi főkapitányság vette át. A domonkosok templomát és rendházát éléstár, míg a ferencesekét tüzérségi szertár céljaira alakították át.

A kassai domonkos templom
(A szerző saját felvétele)

A katolikus egyházi intézmények és vagyontárgyak átvételét követően Kassa város vezetése és egyháza igen szigorúan tartotta magát ahhoz, hogy kizárólag a Philipp Melanchton (1497–1560) által megszabott teológiai irány szerint működő lelkészeket alkalmazzanak. A kassai tanács mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy lelkészeik a Confessio Pentapolitana, valamint a Formula concordiae és a Liber concordiae szerinti dogmatikai előírások szerint végezzék hitéleti tevékenységüket.

A kassai és a felső-magyarországi városokban a kálvinista tanok ellen folytatott intenzív küzdelem egyben a Kassára telepedett magyar és a visszaköltöző német polgárság közötti politikai küzdelmet is visszatükrözte. A döntően német tanács a választott községgel [11] egyetértésben már 1557-ben egyértelművé tette a helyzetet azzal, hogy más istentiszteleti rendet nem akar eltűrni. Szegedy Gergelyt (†1566) és az őt követő Huszár Gált (1512 k.–1575) egyaránt a Szapolyai uralom, illetőleg az 1550 után Kassára költözött magyar polgárság képviselőjeként tarthatjuk számon, így meghívásukban és későbbi távozásukban is szerepet játszhattak a kassai városi német és magyar elit ekkor tapasztalható összecsapásai.

A magyar lakosság erősen rokonszenvezett a reformáció más ágazataival, a református és az antitrinitárius hitelvekkel. A Kassa környéki települések nagy többsége is református volt, nem pedig evangélikus. A jelentős számú magyar lakosság felekezeti eltávolodásának és a református egyház és a kálvini hittételeket magukénak valló lelkészek eltávolítását szolgálták a kisszebeni (1560) és kassai (1568) zsinatok is. Ez utóbbit kifejezetten az evangélikus Lazarus von Schwendi (1522–1583) felső-magyarországi főkapitány támogatásával, de a reformátusok ellenében hívták össze. Az ekkor rögzítésre került hitvallás (Confessio Cassoviensis) az evangélikusnak az antitrinitáriusokkal szembeni hittételeinek megerősítésévé vált.

A református tanok ennek ellenére igen kedveltek voltak a magyar polgárság körében (ahogy egyébként a hódoltsági mezővárosokban is elsődlegesen ez az irányzat terjedt el), amit az is mutat, hogy 1567 és 1569 között négy magyar lelkész is váltotta egymást a kassai magyarok szolgálatában. A század végéig azonban a kassai evangélikus egyház és a tanács erős ellenállását figyelhetjük meg mindenféle református vagy antitrinitárius tanokkal szemben. Eltávolították a magyar lelkészeket, akik bizonyos szokásokban a református irányzatot követték, és a legszigorúbban jártak el a hitviták során is a Kassa környékén már túlsúlyba jutott kálvinista irányzathoz húzó lelkészek ügyében is.

Irénizmus: Az ’eirene’ (εἰρήνη) görög szóból származik, amelynek jelentése: béke. Az irénizmus a vallási felekezetek közötti közös alapokat kereső teológiai eszme. A kora újkori Magyar Királyságon az irénisták elsődlegesen az evangélikus és református egyházak közötti megbékélést szolgálták. Eszmei alapját Id. François du Jon (1546–1602), valamint David Pareus (1548–1622) teológusok alkották meg. A szó Pareus „Irenicum” című könyve alapján terjedt el.

Változásra egyedül a két felekezet közötti kiegyezést sürgető, ún. irénista elveket valló Alvinczy Péter (1570 k.–1634) lelkipásztorsága, valamint I. Rákóczi György (1593–1648) erdélyi fejedelem hadjárata idején került sor.

Az első hivatalosan is református közösség számára alapított egyház csak ekkor, 1644. március 27-én jöhetett létre.

Az 1556. évi tűzvész lezárta azt a folyamatot, ami már a 16. század első negyedétől kezdve a város felekezeti összetételét megváltoztatta. A római katolikus egyház működése és intézményrendszere hosszú időre megszűnt, és egészen a 17. század elejéig nem találkozunk katolikus hitű kassai polgárral. A katolikus egyház feltámadására csupán a 17. század közepén került sor, majd teljes térnyerésére a 18. század első felében találunk forrásokat.

Iratfotók: Czikkelyné Nagy Erika