A Kádár-rendszer életszínvonal-politikájának alapvető tézise az általános társadalmi jólét biztosítása, az emberek életkörülményeinek általános és folyamatos javítása volt. A gyakorlatban viszont a központilag szabályozott kereskedelmi és áruellátási rendszer általában nem tudta sem minőségileg, sem mennyiségileg kielégíteni az életminőség javulásával egyre növekvő fogyasztói igényeket.