Zilizi András (? -1771)
A század első felének egyik legvagyonosabb polgára. Huszárkapitányként harcolt előbb a törökellenes felszabadító háborúban, majd – a császár híveként – a kuruc szabadságharcban. Nyugállományba vonulását követően előbb a Nyitra megyei Komjátiban lakott, de Esztergomban is birtokolt egy – talán másokhoz hasonlóan fegyverrel szerzett – házat, melyet 1716-ban eladott. A városban való végleges letelepedése feltehetőleg házasságkötésének köszönhető.
Az esztergomi Terényi Istvánnak, a Splény-regiment huszárkapitányának lányát, Annát vette feleségül. Zilizi 1717 októberében nyerte el katonai érdemei elismeréseként III. Károlytól címeres nemeslevelét, melyet 1718 augusztusában hirdetett ki Esztergom vármegye. Esztergomba költözése is ez év nyarára datálható, hiszen a nemesség kihirdetésében az állandó lakhely szerinti vármegye volt illetékes. Évtizedekkel később, kortársai úgy emlékeztek vissza, hogy Zilizi már ekkoriban gazdag és híres ember volt, a „kincses emberek közé számláltatott”. Házassága révén vagyona tovább gyarapodott, mert Terényi Annának nem csak hozománya, de öröksége – egyebek közt egész fundus ház a Szent Lőrinc utcában, 2 szőlő, szántó, 200 birka – is tekintélyes volt.
Zilizi és felesége 1723-ban vásárolták meg ugyancsak a Szent Lőrinc utcában Kéméndy István házát 472 Ft-ért, melyet átépítettek és halálukig laktak. (E ház a jelenlegi Bottyán János utca 9. szám alatt állt.) Zilizi vagyonát nem csupán ingatlanokba fektette be, amit gyakori szőlő adásvételei jeleznek, de tetemes mennyiségű készpénzét szívesen helyezte ki kamatra, magánszemélyeknek és a városnak egyaránt kölcsönzött. Jóval halála után egy perben vallatott tanúk így idézték fel gazdagságát: „Zeliziné asszonyom egy tetész szakajtó kenyér kosár aranyot az szoba mellett levő bótbul az szoba asztalára kihozott, s közte válogatván... az úr pediglen... az asszony előtt dohányozva ülvén mosolgott, de hol nyerte azon aranyoknak sokaságát, az fátensnek nem constál.”
E vagyoni státusza tette lehetővé és egyben kötelességévé a városi közéletben való fokozott részvételt. 1722-ben, a Szent György napi tisztújító közgyűlésen Zilizit, Tersztyánszky Jánossal együtt, a szenátorok közé választották, előtte azonban kötelezték a polgáreskü és taksa letételére.
A következő években gyakran fordul meg a város képviseletében Bécsben, Pozsonyban, Budán, különféle hivatalos ügyekben eljárva. Hivatali pályájának csúcsára érkezett el 1732-ben, amikor őt választják meg a város bírájának két esztendőre.
Ez alkalommal szabályrendeletben rögzítik a bíróválasztáskor követendő eljárást, és a magyar és német lakosság közti viszálykodást megszüntetendő, elrendelik, hogy minden alkalommal két magyar és két német jelöltet kell állítani.
Zilizi bírói hivatalát bizonyára közmegelégedésre látta el, mert a következő alkalommal újra megválasztják. 1736-ban az eddigi városkapitány, Faichtinger József követi a bírói székben, de 1738-ban ismét Zilizinek szavaznak bizalmat. Nehéz időszak következett a város életében, hiszen a következő évek a pestis elleni küzdelemmel telnek.
Zilizi bíró vezényletével, a tanács számtalan határozatával, intézkedésével igyekezett elhárítani a döghalál rémét: este 9 órakor bezárják a város kapuit, a jövő-menő emberek ellenőrzésére a meglévő hat hajdú mellé további kettőt alkalmaznak, a város leromlott kerítését tüskékkel rakatják meg, a szentmiséket a zsúfolt templomból áthelyezik a Szentháromság-szoborhoz a főtérre, „ahol a szellő is jobban megjárhatja a népet”, a pestises házakat lezárják, az elhaltak ágyait elégetik.
Tudjuk, hogy e rendszabályok ellenére a ragályos betegség sok áldozatot szedett. Zilizit talán tehetetlenségi érzés kerítette hatalmába, talán személyes oka volt, esetleg ráunt a hivatali életre s az azzal járó felelősségre, ma már nem válaszolhatjuk meg, mindenesetre bírói hivatalának második évét meg sem várva, 1739-ben lemondott.
Attól tartva azonban, hogy a nehéz helyzetben a város nem fogadja el lemondását, hozzáteszi, hogy kész megválni szenátori megbízatásától, sőt ha kell, eladja házát és elköltözik a városból.
Elszántságát látva, felmentik hivatalából. Szenátori tisztét megtartva, de egyéb hivatali funkciót nem vállalva, 1755-ben, utódok nélkül halt meg. Feleségének 1771. évi halálát követően a vagyont az oldalági rokonok hosszas pereskedésben morzsolták fel.
Kántor Klára főlevéltáros (MNL KEML)