Razgha Lajos zombai plébános 1922. október 16-án bekövetkezett halálát követően - rövid átmeneti időszak után – 1922. december 24-án Kun Lajos szekszárdi adminisztrátort, többszörösen kitüntetett I. világháborús veteránt nevezték ki a megüresedett plébánia élére. A hosszú és kemény tél miatt csak január végén tudta elfoglalni hivatalát az új plébános, aki ekkor még nem sejtette milyen kalandok várnak rá új szolgálati helyén, rögtön első ott töltött évében!

A viszonylag csendesen induló lelki szolgálat az 1923. év végén vett drámai fordulatot. Az események fonalának felvételéhez a plébános maga vezette naplóját, a zombai plébánia historia domusat hívjuk segítségül, idézve hogyan is látta ő maga az elmérgesedő helyzetet!

Zombán nekem már előre jósolták, hogy a hagyományokhoz híven plébánosságom első esztendejében a németek próbálkozni fognak jogaik szélesbítéséért. Miután tényleg úgy volt, hogy többen voltak a németek között régi ismerőseim, mindig abban bíztak, hogy gyenge leszek és hízelgéssel és jó szóval letérítenek. Voltak egyesek, kik majd minden héten felkerestek, így óhajtották bizalmam megnyerni. Július, augusztusban már különféle változtatási kérelmekkel jöttek, de természetesen tett esküm alapján, lehetetlen volt az eltérítés. Kértek, rendeljem el a felváltott miséket, miután káplánt tartottam, ha a nagymise magyar, a kicsiny legyen német, stb. Kérték azt, felezzem meg a templomot hosszában – mikor semmi néven nevezendő újítást be nem hoztam, akkor próbálkoztak, talán megijesztenek. Minden kérelmükkel a hitközséghez és a Püspök Úrhoz utasítottam őket. Azt hittem a jóslat reám nézve nem válik valóra. Szomorúan csalódtam.[1]

A helyi németajkú lakosság sérelmezte, hogy a hosszú ideje szokásban lévő templomi rend, illetve a hívek templomban való elhelyezkedése rájuk nézve hátrányos. Azt hozták fel álláspontjuk igazolásaként, hogy lélekszámuk jelentősen növekszik, míg a magyar ajkúaké kévéssé, tehát nekik több helyre lenne szükségük a templomban is, ennek átgondolása érdekében kezdtek el nyomást gyakorolni a plébánosra.

1923. deczember 2-án épp én miséztem, midőn a praedicatio alatt neszt hallottam. Abbahagytam az éneket, erre csend lett. Mi volt az oka a lármának, nem tudtam, megmisézvén hallottam, hogy a menyecskék között volt valami zavar. Mise után beállított négy német menyecske azzal a kérdéssel, ha senki helyét el nem foglalják és szorult a helyük szabad-e előbbre menniök. Megnyugtattam őket, hogy ha szabad hely van előttük, és így senki helyét el nem foglalják a templomban úgy előbb térdelhetnek, hisz ez régen is így volt. Azonban soha nem szabad az, hogy más helyét egyszerűen elfoglalják. Beszélgetésemnél szerencsére a templomatya Takács János és ifj. Kugler János jelen voltak.[2]

Ilyen előzmények után érkezünk el tárgyalt témánkhoz, a már megkezdődött folyamat eszkalálódásához, avagy a magyar és a német ajkú lakosság Isten házában robbanó konfliktusának kibontakozásához. Nézzük tovább Kun Lajos leírását.

A legközelebbi ünnep deczember 8-a volt. A Szentbeszédet én mondottam. Meglepett a szószékre akarván menni, az összes német leányok visszafordulnak, az oratoriumban minden német a rostélynál áll. A Szentbeszéd alatt kénytelen voltam a német leányokra rászólni, mert állandóan visszafordultak és nevettek. Hasonlóképp a menyecskéknél állandó volt a beszéd és integetés. Figyelmeztetvén ezen jelek által, hogy valami itt készül észrevettem, hogy a német menyecskék önkényesen elfoglalták a templomban a magyarok helyét és kiszorítva mindenkit még beharangozás előtt teljesen előrejöttek felfordítván  150 éves jogszokáson alapuló templomi elhelyezkedési rendet. Szentbeszédem után, midőn a hirdetéseket is felolvastam, felhívtam híveim figyelmét arra, hogy senkinek sincs joga a több mint 100 éves szokásokon alapuló templomi elhelyezkedést megzavarni. Erre a padokból magyar részről elhangzott a szó: vissza – viszont a németek felugrottak a hátsó padokban és bíztattak. A legerélyesebb hangon intettem csendre őket, hogy a templom Isten háza, kötelességem őrizni szentségét és egy hangot sem tűrök a templomban, mert aki nekem itt botrányt szerez arra lesz gondom és ígérem, lecsukatom. Erre csend lett…… Ezzel én lejöttem a templomból és azonnal megírtam a meghívót a hitközségi tanácshoz és másnap litánia utánra gyűlésre hívtam össze elejét veendő minden további botránynak…Másnap reggel ¾ 9-kor beállított hozzám egy német ember és arra kért, hívjam ma a csendőröket a templomba, mert ott vérengzés készül….[3]

A derék plébános a kérésnek eleget tett, azonban visszaemlékezése szerint a csendőrök már tudtak a kialakult helyzetről, és Szabó János örsparancsnok helyettes vezetésével a szentmisére ki is vonultak. A templomba fegyvertelenül léphettek be, de sajnos a botránynak nem sikerült jelenlétükkel elejét venniük. Odáig fajult a dolog, hogy a csendőröknek tettleg kellett közbeavatkozniuk, valamint néhány rendbontó adatai fel is vették további vizsgálat céljából. A kedélyek azonban továbbra sem csillapodtak, az ügy robbanni készült.

A december 16-i szentmisére szintén kivonultak a csendőrök Nagy százados, a bonyhádi járásparancsnok vezetésével, illetve a Völgységi járás főszolgabírája, Hagymássy Zoltán is személyesen volt jelen, hogy meggyőződhessen az események súlyosságáról.

Az ügyben Tolna Vármegye Alispánjának iratai között 24238/1923 szám alatt maradt fenn három jelentés, ezekből szemezgetünk a továbbiakban.

A főszolgabíró december 17-én jelentést tett dr. Éri Márton alispánnak a kialakult helyzetről. Kézzel írott levelében elővezette, hogy december 8-án és 9-én a német ajkú fiatal asszonyok és férfi hozzátartozóik a régóta szokásban lévő templomi elhelyezkedési rend ellen tüntetve önkényesen olyan helyeket foglaltak el, melyek a magyar ajkúaknak voltak „fenntartva”. Tájékoztatta az alispánt, hogy december 16-án személyesen vett részt a szentmisén, de akkor „az Istentisztelet megzavarva nem lett”. (Ezzel szemben Kun Lajos plébános feljegyzéseiben azt írja, hogy a főszolgabíró azért nem lépett fel, mert már zajlott a szentmise…) Hagymássy Zoltán jelentette továbbá, hogy a rendzavarók ellen a nyomozás megkezdődött, a feljelentés megtétetett.

A fenti jelentéssel párhuzamosan, ugyancsak december 17-i dátummal a zombai elöljárósághoz is levelet intézett a főszolgabíró, melyben a szentmise megzavarását lelki eldurvulásnak, törvénytelen, önkényes és erőszakos eljárásnak és cselekménynek nevezte. Az 1878. évi V. törvény (Csemegi-kódex) vonatkozó szakaszai alapján utasította az elöljáróságot, hogy a levelében foglaltakat azonnal tegye közzé a településen, megelőzendő az indulatok további elfajulását. Az intézkedés meglehetősen szigorú büntetéseket helyezett kilátásba a rendzavarók ellen. Felszólította az elöljáróságot a leírtak következetes és szigorú végrehajtására, valamint arra, hogy minden szentmisén legalább két elöljárósági tag tartózkodjon, akik mindazokat, akik „olyan helyet foglalnak el, mely az eddigi szokásnak nem felel meg” felírni és neki jelenteni kötelesek.

Hagymássy főszolgabíró beszámolója után egy héttel, december 23-án a Tolnavármegyei Magyar Királyi Csendőrparancsnokság is írásban tett jelentést az alispánnak a történtekről. Az események tényszerű leírását követően a jelentés kiemelte, hogy a későbbiekben a csendőrök csak akkor avatkoznak közbe, ha tettlegességig fajul a dolog. Az ügy rendezését rendeleti úton a főszolgabírói hivatal előírásai alapján kell megtenni.

Az ügy itt sajnos nem ért véget, a későbbiekben bekapcsolódott az Egyházmegyei Hatóság is, a kérdés megoldása pedig mindjobban elhúzódott. A rendzavarások a későbbiekben sem szűntek meg teljesen, bár Kun Lajos beszámolója alapján talán mérséklődtek az ellentétek, majd egyre inkább a plébános került kereszttűzbe, személyét több támadás is érte. Odáig fajultak a dolgok, hogy a tífuszban megbetegedő lelkipásztort 1926. január 14-én felmentették a plébánia vezetése alól, helyét korábbi káplánja, dr. Hauer Imre foglalta el a zombai plébánia élén.

Összeállította: Asztalos Zoltán, segédlevéltáros

Források:

IV.404.b Tolna Vármegye Alispánjának iratai, Közigazgatási iratok, 24238/1923, A zombai római katholikus templom zavarása

Pécsi Egyházmegyei Levéltár, III.149., Zomba, Diversa, Historia Domus, 1923.