"A külső ellenségnél csak egy valami veszélyesebb: a belső ellenség"
Az első világháború idejére Magyarország etnikai szempontból Európa legszínesebb országává vált. Azt, hogy ez a helyzet számtalan feszültség és belső ellentét forrása, kezdettől fogva tudta mindenki. Hogy azonban mekkora katasztrófához vezethet ennek a problémakörnek a felületes, esetenként hozzá nem értő kezelése, csak kevesen sejtették.
Az elfojtott vagy hétköznapinak tűnő ellentétek az amúgy is feszült, háborús időben különösen nagy erővel törtek a felszínre. Ami korábban nem, vagy csak kis mértékben jelentett gondot (például az anyanyelv használata nyilvános helyen, kapcsolattartás a külhoni rokonokkal, stb.), az most gyanússá vált, sőt, egyenesen hátbatámadásnak minősült.
A hatóságok igyekeztek elejét venni a fölösleges konfliktusoknak, de a helyzet több szempontból is rendkívül kényes volt. Jól megfigyelhető a belügyminisztériumi, illetve alsóbb szintű bizalmas utasításokból az a kettősség, amivel ezt a kérdéskört kezelték. Egyfelől számítottak a lakosság segítségére a kémek és agitátorok felkutatásában, másfelől felhívták a hatóságok figyelmét, hogy a lehető legnagyobb körültekintéssel és diszkrécióval járjanak el az efféle ügyekben. Jóllehet Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye ekkorra az ország egyik legtisztábban magyar megyéje volt (a lakosságnak csak alig több mint egy tizede nem magyar-ajkú), bizonyos járásokban a nemzetiségi lakosok aránya jóval nagyobb (Pomázi, Ráckevei, Váci, Monori, Biai), így főleg az itteni magyarság körében jelentkezett az „idegenekkel” szembeni ellenszenv és gyanakvás. A legtöbb ilyen támadás a szerb kisebbség képviselőit érte, egyrészt, mert az anyaországuk lett az elsőszámú közellenség, másrészt a „pánszláv” eszme őket érintette leginkább.
Különösen a háború első két évében özönlöttek a lakossági bejelentések a különböző kémkedési, agitálási, hazaárulási ügyekben, de ezek túlnyomó többségéről végül kiderült, hogy teljesen alaptalanok, illetve gyakran személyes ellentét húzódik meg a hátterükben. A megmaradt nyomozati anyagok tanúsága szerint minden ilyen esetet igyekeztek igen alaposan kivizsgálni, külön felhívva a nyomozók figyelmét, hogy a lehető legdiszkrétebben járjanak el az ügyben. Dacára a számtalan feljelentésnek, a megrágalmazott személyek zöméről kiderült, hogy megbízható, hűséges állampolgár.
Nem könnyítette meg a helyzetet a környező országokból áradó nyomás, amellyel a Monarchia nemzetiségeit igyekeztek az uralkodó nemzetek ellen hangolni. A kémelhárító szolgálatok számtalan röplapról, agitációs tevékenységéről, előadásokról számolnak be, amelyek a magyarországi szlávokat célozták (elsősorban az orosz pánszlávizmus jegyében). Az eredmény itt is hasonló: a főszolgabírói, illetve alispáni jelentések alapján Pest megyében az effajta agitáció nem volt jellemző. A legtöbb esetben el sem jutottak a megye területére, ráadásul többen többször is kihangsúlyozták, hogy a lakosság egyébként sem fogékony az agitációra.
Mindent összevetve elmondhatjuk, hogy ezen a területen is, jóllehet alacsony létszámuk nem indokolta, a háború fokozta hangulatban fellángoltak az ellentétek a magyar és nemzetiségi lakosság között, de ezek nagy része kezelhető maradt, és a háború második felétől szinte meg is szűnt.
A galériát összeállította: Fodor Dorottya
Az iratok előkészítésében közreműködött: Aradi Anna, Tóth Bence Péter