Az internálás az állam szempontjából veszélyesnek minősített, de bűncselekményt el nem követett személyek kényszerlakhelyre vagy táborokba zárását elrendelő és végrehajtó közigazgatási eljárás. Az internált bírói ítélet nélkül rendőrhatósági felügyelet alá helyezett személy, aki általában az internálást foganatosító állam polgára, és akinek személyi szabadsága, szabad mozgása vagy az ország bizonyos részein való tartózkodása a hadviselés szempontjából az állam érdekeire vagy a közrendre, közbiztonságra nézve aggályos. Az internáltakat kijelölt tartózkodási helyre utasították vagy internálótáborokba zárták, ahol rendőri felügyelet alatt álltak.
Az internálás jogi hátterét több jogszabály adta. Alapja az 1912. évi LXIII. törvény (a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről) volt. Lényeges a belügyminiszter 3.009/1914. évi körrendelete a hadviselés érdekében felügyelet alá helyezendőkkel vagy lakóhelyükről eltávolítandókkal szemben követendő eljárásról. Az 10962/1915. BM rendelet értelmében az állam érdekeinek, a közbiztonságnak és a közrendnek a hadviselés szempontjából való veszélyeztetése esetén a problémás személyeket kitiltással, rendőri felügyelet alá helyezéssel vagy őrizetbe vétellel lehetett sújtani.
Pest megye területén a ceglédi és a tápiósülyi internálótáborok voltak jelentősebbek. Vácon szintén nagyobb számban őriztek internált polgári személyeket, zömében szerbeket. A váci internálótábort, amely az ún. külső huszárlaktanyában kapott helyet, később megszüntették, lakóit a tápiósülyi táborba költöztették át.
Az internált polgári személyek elhelyezésére általában nem építettek külön táborokat, hanem a már meglévő infrastruktúrát használták. Így például egykori katonai létesítményeket, főleg laktanyákat (Cegléd, Vác, Piliscsaba), valamint más jellegű, de szintén a hadsereghez kapcsolódó helyszínt jelöltek ki erre a célra (Tápiósüly). Az internált személyekről ruhával és élelemmel való gondoskodás az állam feladata volt.
A táborokban a túlzsúfoltság és az alacsony szintű higiénés állapotok miatt gyakran alakultak ki járványok. Tápiósülyön 1916 és 1918 között több mint ezeregyszáz román internált halt meg kiütéses tífuszban. Szintén járvány következtében halt meg ugyanebben a táborban csaknem 140 olasz, zömében fiumei polgár. A járványok mellett a nem mindig kielégítő fogva tartási viszonyok, a legyengültség, valamint – főleg a háború vége felé – a hiányos táplálkozás is ritkította a táborlakók sorait. Nem volt jellemző, de a rossz bánásmód is megkeseríthette az internáltak életét.
Mindamellett kettősség jellemezte az internáltak helyzetét. Akinek volt megfelelő anyagi háttere, annak nem kellett táborba költöznie, hanem egy, a hatóság által kijelölt településen kellett élnie. Ezek a tehetősebb személyek, esetleg családok házat béreltek, megfelelően étkeztek, mozgásukban is kevésbé voltak gátolva. A megfelelő szakmai tudással rendelkezők pedig akár munkát is vállalhattak.
A háború előre haladtával a hatóságoknak növekvő gondot jelentett az internáltak ellátása és őrzése. Ezért 1917-től egyre gyakrabban engedtek haza olyan személyeket (nők, gyerekek, idős férfiak), akik nem jelentettek veszélyt katonai értelemben.
Az internálótáborok megszüntetésére az őszirózsás forradalom alatt került sor véglegesen.
A galériát összeállította: Somogyi László
Az iratok előkészítésében közreműködött: Nagy Józsfené, Tóth Bence Péter