II. Rákóczi György erdélyi fejedelem (Sárospatak, 1621. január 30. – Nagyvárad, 1660. június 7.) megítélésére rányomta a bélyegét a lengyel hadjárat balsikere, de még inkább az azt követő oszmán hadjárat és annak szörnyű következményei. Országveszejtő fejedelemként, apja árnyékából kitörni készülő nagyravágyóként egyaránt láthatjuk őt történeti és szépirodalmi művekben egyaránt. Felvetődik azonban az a kérdés is, hogy vajon egy eleve elrontott vállalkozásra indult a fejedelem, vagy akár még reálisnak is tűnhetett a lengyel trón megszerzése. Annak a lengyel trónnak, amelyet Báthori István oly sikeresen szerzett meg, és amelynek megtartásáért ő maga is oly sok erdélyi katona életét áldozta fel lengyelországi hadjáratai során.

II. Rákóczi György fejedelmi függőpecsétje. Gyulafehérvár, 1656. október 4.
Jelzet: MNL OL, Gyulafehérvári Káptalan országos levéltára, Lymbus (F 21), G No. 5.
 

A lengyel királyi cím elnyerésére irányuló politikát még az I. Rákóczi György (1630–1648) halála előtti időszakra vezethetjük vissza. Az öreg fejedelem 1648 körül kezdett szövetségeseket szerezni annak érdekében, hogy a lengyel királyi trónt a család valamelyik tagja foglalhassa el – elsődlegesen fiatalabbik fiára, Zsigmondra gondolt. A fejedelem lengyelországi terveivel kapcsolatban az erdélyi politika irányítói, különösen a Rákóczi család tagjai logikusan következtethettek arra, hogy az akkori sikertelenséget a fejedelem váratlan halála és a támogatói kör szétesése okozhatta. Mivel elmaradt a megmérettetés a Rzeczpospolita trónjáért folyó politikai küzdelemben, nem tapasztalhatták meg, valójában mekkora támogatói körrel is rendelkeztek lengyel földön. Ha azonban történészként, az események után több mint három és fél évszázaddal később tekintjük át a szóba jöhető szövetségeseket, akkor valóban nagyon kevés reális esélyt láthatunk arra, hogy nem katolikusként a Rákóczi család tagjai közül bárki is megszerezhette volna a lengyel koronát. Az azonban kérdés, hogy az akkori politika ismerői ezt hogyan látták, valóban kalandor akcióba csábították-e a fiatal fejedelmet, és ő örömmel hajlott erre, vagy sem. Az mindenesetre tény, hogy az 1655-ben megkezdődött svéd–lengyel háború nagy lehetőséget nyújtott arra, hogy a mérleg nyelve az erdélyiek felé billenjen. X. Károly Gusztáv svéd király a Baltikumért folytatott küzdelem részeként (de talán az orosz hegemónia ellenében is) Lengyelország ellen indította csapatait. A hadjárat gyors svéd sikerekhez vezetett, és jóllehet a szintén svéd származású János Kázmér lengyel király még az erdélyi fejedelemhez is segítségért fordult, Lengyelország 1655 őszén kapitulált.

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

II. (Vasa) János Kázmér lengyel király levele II. Rákóczi Györgyhöz, amelyben jelzi, hogy Jan Szomorszkit követként küldte az erdélyi fejedelemhez, hogy tőle a svédek ellen segítségét kérje. Piątek, 1655. szeptember 1.

Jelzet: MNL OL, Magyar Kamara Archivuma, Archivum familiae Rákóczi (E 190), Levelek, No. 8911.

A hadjárat sikerei felelevenítették I. Rákóczi György lengyelországi terveit, és fia, II. Rákóczi György – abban a hiszemben, hogy jelentős lengyel hátországgal rendelkezik – bejelentkezett a trónért a lengyelországi hódításait élvező svéd királynál.

A svéd támadás a következő évben azonban megtorpant, seregüket egyre-másra érték a vereségek, sőt az orosz cár is ellenük fordult. Rákóczi a svédek megsegítésére indult, de a hadjáratot megelőzően szerződést kötött a két román vajdasággal és a kozákokkal is, hogy támogatást, illetve védelmet nyerjen. Ezt követően a két román vajda csapataival együtt elindította az erdélyi haderőt, mintegy 13 000 főt. A kezdeti gyors sikereket azonban a helyi ellenállás miatt hamarosan vereség követte: Rákóczinak döntő ütközet nélkül kellett megalázó békét kérnie, miközben svéd szövetségese az újabb támadások miatt kénytelen volt elhagyni a lengyel hadszínteret.

Az esetlegesen megváltozó erőviszonyok új külpolitikai helyzetet teremtettek volna. A Porta, pontosabban Köprülü Mehmed nagyvezír felismerte, hogy amennyiben II. Rákóczi György megszerzi a lengyel trónt, az nagymértékben sértené a szultán érdekeit, hiszen Erdély és talán a két román vajdaság is lazítaná így az Oszmán Birodalomhoz kötődő vazallusi szálakat. A felszólítások ellenére Rákóczi azonban nem fordult vissza. Korábbi hadjáratai alkalmával talán az a meggyőződés alakult ki benne, hogy az oszmán politika mindig azt támogatja, aki sikereket ér el. Ebben sok igazság volt, de ennek a felfogásnak az ellenkezője is igaznak bizonyult: amikor a fejedelem a vesztes oldalra került, szörnyű megtorlással kellett számolnia.

Az erdélyi sereget a fejedelem magára hagyta, hogy mihamarabb visszatérjen Erdélybe, és biztosítsa hatalmát. Az erdélyiek megregulázására kiküldött tatár sereg a Kemény Jánosra (1607–1662) bízott csapatokat bekerítette és fogságba ejtette. Rákóczit az erdélyi rendek lemondatták, helyette Rhédey Ferencet (1657–1658) választották meg, aki Rákóczi visszatérésekor lemondott.

Megtorlásként előbb a budai pasa, majd Köprülü csapatai, tatárok és az új román vajdák katonái özönlötték el az országot, és sorra vették be a fontos erdélyi várakat, végül az őrség nélkül maradt fejedelmi székhelyet, Gyulafehérvárt is felégették. Barcsay Ákos (1619–1661), a Rákócziak neveltje próbált közvetíteni az oszmán táborban, ahol óriási hadisarcot vetettek ki az országra, egyben a fejedelmi cím elfogadására kényszerítették Barcsayt (1658–1660).

Az oszmánok megelégedtek Barcsay megválasztásával, de Erdélyben polgárháború tört ki, amelynek során Rákóczi, Barcsay, valamint a fogságból visszatért Kemény János is igyekezett a hatalmat megszerezni. 1660 áprilisában újabb oszmán sereg indult el a nagyvezír vezetésével, de még mielőtt Erdélybe ért volna, a budai pasa Szászfenesnél vereséget mért II. Rákóczi Györgyre, aki maga is megsebesült a csatában, és 1660. június 7-én Váradon belehalt a sérülésekbe. Az oszmán fősereg 44 napi ostromot követően bevette Váradot, Erdély egyik legfontosabb erődítményét.

A most négyszáz éve születetett erdélyi fejedelem apja révén könnyen szerezte meg az erdélyi fejedelmi süveget, hiszen még apja életében megválasztották annak. I. Rákóczi György hadjáratai, a fejedelmek részvétele a harmincéves háborúban nyilván felbátorították arra II. Rákóczi Györgyöt, hogy a harmincéves háború utócsatározásaiban potens résztvevőként vegyen részt. Szövetségei, amelyeket részben apjától örökölt, és amelyek biztosították az Erdélyi Fejedelemség helyét az akkori protestáns államok között, azonban csalóka támaszt jelentettek. Az ekkor már gyengélkedő Oszmán Birodalom még nem volt eléggé megtörve ahhoz, hogy kiszorult volna ebből a régióból. Ennek első jelei csupán mintegy három évtizeddel később mutatkoztak: a felszabadító háborúk során ugyanis csak megkezdődött az oszmánok kiszorítása, az Oszmán Birodalom mindössze a 19. század második felében gyengült meg annyira, hogy európai hódításait nagyrészt elveszítse. A fejedelem álmait, hogy Báthori István örökébe léphessen, végső soron az oszmánok időszakos megerősödése és az oszmánok politikai potenciáljának alábecsülése húzta keresztül.

Fotók: Lantos Zsuzsanna (MNL OL)

Felhasznált és ajánlott irodalom: Kármán Gábor: Erdélyi külpolitika a vesztfáliai béke után. Budapest, 2011.