Kisiklott a magyarkérdés az ENSZ-ben a forradalom kitörése után

Az előadó először ismertette a magyar ENSZ-tagsághoz vezető út előzményeit, miszerint Magyarországot több sikertelen próbálkozást követően 1955-ben vették fel a világszervezetbe, ami alapvetően nem a magyar politikai változások elismerése, hanem nagyhatalmi alkudozás eredménye volt. Nagy András hangsúlyozta, a legfontosabb – később döntőnek bizonyuló – tény az volt, hogy mindez elsősorban a magyar és szovjet titkosszolgálat tevékenységének volt köszönhető.

A szakember kiemelte, hogy az 1956-os forradalom kitörését követő első szovjet beavatkozás nyomán már október 28-án napirendre került a „magyar ügy.” Ezzel kapcsolatban az előadó ismertette a kiállított iratokat is. A források ismeretében már tudjuk, hogy a magyar ENSZ-képviselő, Kós Péter, halogató magatartása miatt a világszervezet nem reagált a magyar eseményekre, amit Nagy Imre miniszerelnök távirata belügynek nyilvánított, miközben a nyugati hatalmak között a Szuezi válság miatt megszűnt a beszélő viszony. Kós Péter visszahívása után Szabó János lett a magyar ENSZ-képviselő, de valójában „cseberből vederbe” helyzet alakult ki, mivel ő Székely Bertalan fedőnéven szolgálta a magyar Államvédelmi Hatóságot (ÁVH). Felettesei, Hollai Imre őrnagy és Rácz Pál főhadnagy voltak, akik – talán senkit sem lepünk meg ezzel – közvetlenül Moszkvából kapták az utasításokat. Nem véletlen tehát, hogy Szabó előbb értesült a Kádár-kormány megalakulásáról, mint néhány, ekkor még bujkáló kormánytag, és november 4-től kezdve már nyíltan a szovjeteknek engedelmeskedett. A kétségbeejtő helyzeten Kéthly Anna szociáldemokrata politikus, országgyűlési képviselő próbált változtatni, de Dag Hammarskjöld főtitkár nem fogadta őt, és nem kapott szót, az akkreditációs bizottságnak írt levele hatástalan maradt, így Magyarországra nem érkeztek ENSZ békefenntartó csapatok.

Az előadó felhívta a figyelmet arra, hogy a közelmúltban feltárt levéltári dokumentumaiból látható, hogy Hammarskjöldet tudatosan, a szovjetek nyomásának köszönhetően félretájékoztatták, aminek következtében a főtitkár nem igazán foglalkozott a magyarországi eseményekkel. Ugyanakkor már pontos képet lehet alkotni arról a hatalmas és rendkívül jól szervezett akcióról, amelyet a menekültválság jelentett, mivel 1945 után mintegy 200 ezer ember sorsát kellett intézni.

Az 1957 januárjában a ENSZ Közgyűlése által létrehozott különbizottság kapta azt a feladatot, hogy vizsgálja meg a magyarországi eseményeket, de tevékenysége lényegében nem változtatott a kialakult helyzeten. Azt a szovjetek befolyása alá kerülő ENSZ lényegében különösebb kritika nélkül elfogadta. A helyzetet jól mutatja, hogy a vizsgálóbizottság nem utazhatott Magyarországra, de a tanúk, adatok, dokumentumok összegyűjtésével és feldolgozásával meglehetősen pontos képet alkothattak arról, hogy mi vezetett a forradalomhoz, a forradalom alatti eseményekhez és az azt követő megtorlásokhoz. A jelentés megvitatására azonban nem hívtak össze rendkívüli közgyűlést, hanem azt őszi, rendes közgyűlésre halasztották, amivel lényegében elősegítették a Kádár-rendszer stabilizálódását.

Az előadó részletesen ismertette a különbizottság másodtitkára, a dán Povl Bang-Jensen történetét és tragikus sorsát, aki nem adta át a névtelenül tanúvallomást tett forradalmárok névsorát, mivel nem bízott meg a világszervezetben. Bang-Jensen gyanúját az ENSZ magyar üggyel kapcsolatos felemás hozzáállása is megalapozta, így az ENSZ vezetése fegyelmi eljárásokat indított ellene, rágalmazáshoz folyamodott, majd elbocsátották. Bang-Jensen tovább folytatta küzdelmét, mígnem 1959-ben holtan találták New York mellett, de a mai napig homály fedi, hogy öngyilkos lett vagy megölték. Az előadó felhívta a figyelmet arra, hogy kutatásait a dán diplomata tragikus sorsa is inspirálta.

Az ENSZ az 1957. évi őszi ülésén különmegbízottat nevezett ki a magyarkérdés figyelemmel kísérésére, Wan Waithayakon thaiföldi arisztokrata személyében, aki lényegében érdemi kérdésekkel nem foglalkozott, így Magyarország sorsa, a Kádár-rendszer konszolidációja a nemzetközi kapcsolatok változásainak megfelelően alakult. Ezen a helyzeten Nagy Imre és társai kivégzése sem változtatott, és a magyarkérdés 1959-re teljesen háttérbeszorult.

1958-ban az ENSZ új különmegbízottat nevezett ki, az új-zélandi Leslie Munro személyében, aki – bár a munkatársai komoly munkát végeztek – lényegében ugródeszkának tekintette a pozícióját. Az ENSZ harmadik főtitkára, U Thant 1963-ban Budapestre érkezett, és kezet fogott a gyilkosokkal, beszédeket tarthatott és hallgathatott az Magyar Tudományos Akadémián, a Parlamentben és a ferihegyi repülőtéren. Elérte a politikai elítéltek szabad lábra helyezését, de egyben rehabilitálta a Kádár-rendszert. A magyarok teljes jogot kaptak az ENSZ-ben, Hollai Imre közgyűlési elnök lehetett.

Nem véletlen tehát, hogy a forradalmárok becsapva érezhették magukat, és az az érzés, hogy a Nyugat ismét cserbenhagyta a magyarokat, általános véleménnyé vált, és ennek hatása talán még ma is érezhető.