Életrajzírói: Degen Árpád, Rapaics Rajmund, Gombocz Endre, Soó Rezső botanikusok róla készült életrajzokban a „magyar botanika századvégi törekvései vezérének”, „minden idők legmagyarabb botanikusának”, „a magyar flórakutatás XIX. század második felében legnagyobb alakjának”, „legtermékenyebb tudósaink egyikének” jellemezték a litkei származású détári Borbás Vincét, a magyar növényföldrajz megalapozóját. 175 éve, 1844. július 29-én, Litkén látta meg a napvilágot elszegényedett kisnemesi családban. Édesapja, Borbás Ferenc kántor és jegyző volt Litkén. Igen szerény anyagi körülményeik miatt édesapja kézműves pályára szánta. Édesapja halála után, 16 évesen jutott el Egerbe, a gimnáziumba, ahol kitűnő tanulóként és az önképzőkör „verselőjeként”, műfordítójaként tűnt fel. 

 

Pesten, az egyetemen nyelvészetet és természetrajzot hallgat. Már ekkor járja Nógrád, Gömör, Heves és Békés megyéket és végez florisztikai kutatásokat. 1870-ben megszerezte tanári diplomáját természetrajzból és magyar nyelvből. 1871-ben Jurányi Lajos botanikus professzor oldalán tanársegéd, mellette azonban csak egy évig volt, ugyanis kutatási irányaik szétváltak. Jurányi Lajost a növények sejt-, szövet- és fejlődéstörténete érdekelte, Borbás Vincét pedig a magyar flórakutatás.

 

1872-ben Pesten a terézvárosi állami főreáliskolában rendes tanár. Munkája mellett folyamatosan járja az országot: Budapest környéke, Bánság, Krajna, Horvátország, Békés megye, Nyitra megye a kutatási helyszínek. 1874-ben Pest megye flórájából írta doktori disszertációját, és címének megszerzését követően Berlinben tanult, illetve Koppenhágába, Münchenbe, Innsbruckba ment tanulmányútra. A külföldön szerzett sokrétű szakmai tudás és ismeret hozzájárult ahhoz, hogy hazatérése után szárnyra kapott a tudományos tevékenysége és a publikációinak száma is megnőtt. 

Fáradhatatlan szorgalommal és ambícióval dolgozott. Számos megye (Temes, Békés, Pest, Máramaros, Szabolcs) növényföldrajzi monográfiájának írója. 1880-ban jelent meg egyik leghíresebb, latin nyelvű (!) műve a vadrózsákról szóló monográfiája. 1880-ban habilitált, 1881-től magántanár a budapesti egyetemen, 1898-től pedig rendkívüli egyetemi tanár. 

Nem feledkezett meg a középiskolákban tanulókról, azok természetrajzi oktatásának korszerűsítésére 1872-ben és 1877-ben lefordította és átszerkesztette Thomé német nyelvű növénytani tankönyvét, majd 1885-ben ő maga írt egy növénytani tankönyvet. Számos tanulmányában foglalkozott a növénytan oktatásával, annak didaktikai módszereivel.

Közben támadások érik. Borbás Vince két éven keresztül (1875-76) egy német növénytani folyóirat magyar referense volt. Ezt a tisztet a lapkiadó "több magyar botanikus" közbelépésére elveszi tőle. Támadta az ő munkásságát Hermann Ottó is a Természetrajzi Füzetekben, 1879-ben. Radics Ferenc kutatásai szerint Hermann Ottó lépése mögött számos magyar botanikus állhatott, akik nem értettek egyet Borbás Vince elméleteivel (pl. Ősmátra-elmélet: alföldi homokbuckák hegyről füvesedése).

A magyar flóra feltárása mellett nagyon sokat foglalkozott az emberi kultúra és a növényvilág kapcsolatával is, lelkesen kutatta a botanika néprajzi és „néplélektani” kapcsolatait, a népi növényneveket is gyűjtve.

Hatalmas munkássága (874 dolgozata jelent meg, közel 2000 új növényfajt és -változatot írt le és nevezett meg, ezek jelentős része ma is érvényes) ellenére csak 1902-ban kapta meg a kolozsvári egyetem növényrendszertani tanszékét és a botanikus kert vezetését. Rövid idő adatott meg számára, ugyanis 1905. július 17-én szívszélhűdésben elhunyt. Halála után számos növényfajt neveztek el róla, az 1940-es években két magyar növénytani folyóirat (Borbásia, Borbásia Nova) és a Magyar Botanikusok Borbás Társasága viselte a nevét. Hányatott sorsa volt igen értékes növénytani gyűjteményének: 306 fasciculusból álló herbáriumát nem fogadta Filarszky Nándor, a Nemzeti Múzeum Növénytárának igazgatója. Átvette viszont Tuzson János, a budapesti egyetem tanszékvezető tanára. A tanácsköztársaság idején Jávorka Sándornak köszönhetően a Nemzeti Múzeum Növénytára őrizte, azonban hamarosan visszakerült az egyetemre. A II. világháború végén a herbáriumot, miután az Akadémia védett pincéiben nem volt hely, Nógrád megyébe „vidéki kastélyokba” menekítették. Így sem menekült meg, ugyanis tudatlanságból az ott élők a gyűjtemény nagy részét alomnak, tüzelőnek kezdték elhordani. Amint a gyűjteményt menekítők észrevették ezt, kértek Hóman Bálint kultuszminisztertől engedélyt a gyűjtemény elszállítására, de sajnos nem jártak sikerrel. Végül a front átvonulása után, a harcok végeztével a gyűjtemény egyötöde megmenekült és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Növényrendszertani Intézetébe került.

 

Szűkebb hazájában, Nógrád megyében, Litkén - 1982-ben pedagóguslakássá alakított - egykori szülőházán emléktábla és utca őrzi a nevét, illetve Salgótarjánban, a Baglyas-kő Vár Természetvédelmi Látogatóközpont területén, 2011 nyarán adták át Szabó Noémi szobrászművész róla és munkásságáról szimbolikus egységben készített szobrot.

 

 

 

HU-MNL-NML-XXIII. 763. d. Litke Község Tanácsának nem iktatott iratai. 1980-1985.

- Soó Rezső: Dokumentumok Borbás Vince ifjúkorából. In: Botanikai Közlemények. 1944. 41. köt. 91-95. p.

- Bárány László: Borbás Vince egri diákévei. In: Botanikai Közlemények. 1924-1925. 23. köt. 1-4. p.

- Soó Rezső: Borbás Vince, a legmagyarabb botanikus (1844-1905). In: Botanikai Közlemények. 1955. 46. köt. 171-175.p.

- Radics Ferenc: Emlékezés Borbás Vince halálának 70. évfordulóján. In: Studio Botanica Hungarica. 1975. 10. 2-14. p.

 - https://nograd-art.blog.hu/2011/06/23/szabo_noemi