A Komárom Megyei Kályhacsempegyártó és Építő Vállalat (Esztergom)
Kuckländer-hegy, Magyary László utca. Itt található az a gyártelep és épületkomplexum ma, melynek elődje a város életében jelentős szerepet játszó vállalat volt. Helytörténeti rovatunkban ezúttal a számos szép és küzdelmes évet megélt helyi kályhagyár históriáját meséljük el olvasóinknak.
A Dolgozók Lapja 1973-ban megjelent számában ezt olvashatjuk: „Esztergomban, a Lőwy Sándor utcában, a várost a Pilistől elválasztó elődombon, mint felkiáltójel magasodik a házak fölé a Komárom Megyei Kályhacsempegyártó és Építő Vállalat kéménye.” A fiatalabb generáció tagjai tán már nem is emlékeznek erre a bizonyos gyárra és kéményére, de az itt élők többsége minden bizonnyal. A vállalat kacskaringós, sokszor nehéz fordulatokkal teli pályafutásáról Marosi József az Esztergom Ipartörténete című kötetben jelentette meg dolgozatát. Ebben olvashatjuk, hogy a gyárnak természetesen voltak ipartörténeti előzményei, hiszen 1848-ban a Simor János utca 26. szám alatti házban már működött egy kályhagyártó üzem, mégpedig Mezei Flóris tulajdonaként. Abban az időben, ha egy mester műhelyében legalább tizenkét alkalmazott volt, akkor azt a „gyáros” cím illette meg. Mezei Flóris kályhagyára egy méter széles és hat méter hosszú égetőkemencével rendelkezett, melyben kályhacsempéket, agyagedényeket, virágcserepeket és egyéb kerámiákat égettek. Ezt a gyárat házasságkötés útján 1876-ban Weisz Mihály kályhásmester vette át, és a termelést 1929-ig, halálának évéig irányította. Termékei közül feltehetően ma is létezik néhány kályha, melyek akár az iparművészeti megbecsülést is élvezhetnék. A kis kályhagyár évente egy Bajorországból hozatott vagonnyi agyagból, az úgynevezett kártyaföldből dolgozott. Ugyancsak Németországból hozatták a „smelc”-nek nevezett mázat is, amelyhez a különböző árnyalatok kialakításához porrá tört színes üvegeket kevertek. A 19. századi technológia lényege az volt, hogy a terméket kétszer égették, először nyersen, majd mázzal. Az említett kártyaföldet áztatás és gyúrás után átszűrték és vermekben pihentették, majd egy hónap múlva kezdték újra munkába venni. Az égetéshez a kemencét egy öl fával fűtötték fel.
A krónikások feljegyezték, hogy a Mezei-féle kályhaüzem a tulajdonos halála után az enyészetté lett, de az 1910-es év már meghozta az első komolyabb válságos időszakot a többi esztergomi kályhagyártó számára is. A zavar oka az volt, hogy a vasöntés fellendülése miatt megkezdték a vaskályhák gyártását és forgalmazását, ami természetesen nem kedvezett a hagyományos kályhákkal foglalkozó cégek piaci helyzetének. Az esztergomi kályhagyár két korábbi vállalatból, a téglagyárból és az úgynevezett kőedénygyárból jött létre. Az előzményekhez nem árt ismerni a két elődcég rövid históriáját. Az imént említett válságos időszaknak már részese volt az a cég, mely megneszelve tán a hagyományos cserépkályhák iránti érdeklődés csökkenését, az üzemtechnológiai megoldásaiban az előbbi termékre hasonlító téglagyártás felé fordult.
A Bekő és Társa esztergomi vállalat telephelye ugyancsak itt volt a Kuckländer-hegy tövében. A gyárat Eggenhoffer Tamás alapította a 19. században, majd működését Kurzweil és Singer, később pedig az esztergomi hercegprímási kályha- és téglagyár folytatta. 1936. március 1-jétől a Bekő és Társa tulajdonlása és irányítása szerint készítettek itt kézi- és géptéglát, különböző cserepeket, üreges válaszfal téglákat. A cég villanyüzemű gépekkel, kemencékkel dolgozott, évi termelése 1,2 millió darab termék volt, ezt a sok téglát és egyebet Esztergomban és a környező településeken adták el. A viszonylag jól működő vállalatot 1950-ben államosították.
A mai Magyary László utca másik oldalán (ha a heggyel szemközt állunk, akkor a jobb oldalon) működött az 1912-ben alakult kőedény, illetve kályha- és agyagárugyár. A korszerű technológiát alkalmazó üzemekben úgynevezett Mufolás-kemencével készítették a termékeket, a kályhákat és samott téglákat. A 18-20 embert foglalkoztató részvénytársaság az akkori vármegye egyik legjelentősebb kályhagyára volt. Az idézett ipartörténeti írásban olvashatjuk, hogy ez a vállalkozás 1924-ben a Pollák és Singer nevet viselte. A gyár az első időkben főzőedényeket, majd fehéredényeket gyártott. 1928. március 5-én az épület leégett, a biztosításnak köszönhetően azonban hamar megtörtént a helyreállítás. 1929-ben megindult a csempegyártás, mivel a korábbi termékeket már nem tudták értékesíteni. 1938. március 10-én újabb tűzvész pusztította a gyárat, az újraépítés során ekkor már kihagyták a fagerendákat és csupa betonból húzták fel az építményt. 1940-től négy éven át Dudás László esztergomi mérnök bérelte a helyet a tulajdonosoktól, a csempegyártás az ő irányítása alatt folyt, emellett kályhák is készültek.
A második világháború rombolása nem kerülte el a gyárat, a súlyos sérülések után a helyreállítás csak 1947-ben történhetett meg, akkor az új bérlők, Vágó és Társa fogtak bele a termelésbe. Érdekes, hogy az esztergomi kályhagyár működése minduntalan nehézségekbe ütközött, sem az alapítók, sem az üzemeltetők, bérlők, mérnökök, gazdasági szakemberek nem tudták huzamosabb ideig egyenletes eredményre sarkallni a céget.
Az 1949-es államosítást követő időszakban is főként a vállalati szervezet koordinátorai jeleskedtek, bár kétségtelen, hogy a gyár létezett, de a folyamatos átszervezések, átalakítások azt jelezték, hogy sem ez az ágazat, sem pedig konkrétan ez a gyár nem találja a helyét a „népgazdaságban”. Ekkoriban volt olyan időszak, hogy a gépeket elszállították és a helyiségeket városi érdek szerint raktárnak használták.
Aztán 1951. január 1-jén, az említett két korábbi gyáregységet egy név alá „rendelték”, ebben az évtizedben a megyei vállalatok ide-oda szervezésével a céget is többféle módon strukturálták át. Így különböző, a közelben megszűnt üzemek termékeit is itt gyártották, például 1955-ben új részleggel bővült az esztergomi gyár. Az évek során letisztult a profilja, 1963-ban szűnt meg Esztergomban a téglagyártás és maradt a kályha, illetve kályhacsempe „vonal”.
A Komárom Megyei Kályhacsempegyártó és Építő Vállalatnak egyfajta konjunktúra segített a 60-as években, ekkor lett nagy keletje a kisebb-nagyobb cserépkályháknak, melyek közül a hordozható típusok különösen népszerűkké, keresettekké váltak. Érdemes a korabeli cikkeket idézni, melyekben a kályhagyár sorsának alakulását követhetjük nyomon. 1958-ban többek között arról lehetett olvasni, hogy a „megye új gyártmánya a hordozható cserépkályha”. A cikkből kiderült, hogy a kurrens termékből közel 150 darabot adtak el éves szinten, majd később exportra is készítették.
A Dolgozók Lapja megyei újság 1968-ban arról írt, hogy megnyílt a gyár budapesti bemutatóterme, ahol nemcsak kályhák, de olyan díszcsempék is helyet kaptak, melyek akár lakásdíszként is hatásosak. Egy 1970-ben készült riportból megtudhattuk, hogy a kályhagyár olyan készülékek gyártását kezdte meg, melyek olajfűtéssel működnek. 1973-ban a város ezredik, a gyár ötvenedik születésnapját ünnepelték, az évforduló profilváltozást hozott, a vállalat belefogott az asztalosipari és fa tömegcikkek gyártásába. A gyár számára ezután több hullámvölgy is következett, s miként az az ország és a város legtöbb egykor állami tulajdonú cégével történt, itt is kikerülhetetlen volt a vég. 1991-ben a privatizáció révén ugyan még arról beszéltek, hogy megmenthető lesz a gyár, de ez mégsem sikerült, a Kuckländer-hegynél, az egykori helyen ma már új cégek, illetve lakóparki házak kaptak helyet.
http://www.hidlap.hu/news/view/helyi-historia-esztergom-felfedezese-avagy-a-hely-tortenete/
