1870 februárjában Rajner Pál belügyminiszter, a Budai cs. és kir. Hadfőparancsnokság előterjesztésére, rendeleti úton arra kötelezte a törvényhatóságokat, hogy az ország területén átvonuló hadcsapatokat elszállásolandó – a hadtestek átcsoportosítását a Poroszország és Franciaország között újfent elmérgesedett viszony tette szükségessé –, a számba jöhető szálláshelyek feltérképezése céljából, a közigazgatási területükön „fenforgó egészségi (Salubritas) viszonyokról, továbbá az egyes vidékeken netán uralgó tájkórokról (Endemiae) s ezeknek földrajzi elterjedtségéről”, tiszti főorvosaik által, részletes jelentést készítsenek.

A február 15-én hatályba lépett rendelet szoros határidőt írt elő a jelentések megtételére: azokat a rendelet kézhezvételétől számított 10 napon belül kellett a  minisztériumba eljuttatni.

Esztergom vármegye határidőre teljesítette ez irányú kötelezettségét. Schvarczell József megyei főorvost az alispán, Vargha Benedek már ugyanazon hó 19-én utasította a jelentés beterjesztésére, amit az öt nap múltán, az alispán felé, annak rendje és módja szerint, meg is tett.

Esztergom sz. kir. város hatósága ellenben nem siette el a dolgot. A rendeletet csak jó két hét elteltével, a március 2-án tartott tanácsülésen hirdette ki, és csak ekkor bízták meg a város főorvosát, Lőrinczy Rezső Rudolfot, a jelentés elkészítésével, öt napos határidőt szabván meg erre. A végzésről szóló értesítőlevelet azonban jókora késéssel, 21-én (tehát majd három hét múltán) kézbesítették csak a főorvos kezéhez. Az, jelentését, határidőn belül (25-én) papírra is vettette, majd mutatta be – utóbb, újabb (bő egyhetes) késedelmet szenvedve, az április 2-i tanácsülésen…

A rendelet pontosan előírta, hogy a tárgyra nézve milyen formában vár felvilágosítást: „kimeritő bár, de mind e mellett lehetőleg rövidre szabott” tájékoztatást kér a hatóságoktól. E tekintetben a főorvos híven teljesítette kötelességét. Részlet a jelentéséből:

„Városunk egész határával együtt, megyénket környező hegyes dombos magaslatai által körülvéve, minden rögtönibb légváltozások ellen védve – mocsáros kipárolgások hiányában – mindeg igen kedvező egésségi nemtővel bír. A kúti ivó viz csak nehány kutakban jó ugyan, mert majdnem valamennyi salitromos és meszes nehéz vizek, de ezt a közel levő duna vize pótolja. A határban igen jo forráskutak vannak – messze terülő erdeje, szigeti rétek, nagy szöllöhegy szántóföldjeit nem is számitva, a legjobb léggel táplálnak. Tájkóraink (Endemiae) nincsenek, mert nincsen talaj mely azokat előidézhesse – és igy városunk helyzetét a legegésségesebbek sorába számithatjuk.” (Az aláhúzott szövegrészek az eredetiben is alá vannak húzva; a jelentés további részében másról – konkrétan katonák utólagos beoltásáról – esik szó; utóbbira, jelen írásukban, nem térünk ki.)        

1. kép. Jelentés Esztergom sz. kir. város egészségügyi viszonyairól.

 Készítette: Lőrinczy Rezső városi főorvos. 1870. március 25.

MNL KEML IV-1101.b. 1870.1.224. sz.

Ennyi. Tömör és velős tájékoztatás. A leírtak hitelét növelendő, a főorvos szakmai múltjára, „25 éven át tett” orvosi tapasztalataira hivatkozik.

Itt akár kényelmesen hátra is dőlhetnénk, ha netán ülve olvastuk az idézett sorokat, és megelégedéssel nyugtázhatnánk, hogy lám-lám, Esztergom városában és környékén egykoron milyen paradicsomi állapotok uralkodtak.

Ám nem tesszük. Nem, mert a napnál világosabb, hogy valami nincs rendben a szöveggel. Brosúra-ízű ugyanis, mintha Bél Mátyás közel két évszázada közreadott leírását olvasnánk, új köntösbe öltöztetve. Vagyis nem szól másról, mint Esztergom vidékének táji adottságairól, amely valóban páratlan, mind a mai napig az. (Egyedül a kutak vizének minőségét éri benne kritika, de ezt a kérdést is mintha egy kézlegyintéssel elintézné a sorok írója: akkor igyák a Duna, vagy a források vizét, az bizonyosan tiszta.) Egyetlen konkrétum a szövegben, hogy rögzíti: Esztergom tájéka mentes a rendszeresen visszatérő járványos betegségektől.

Ám a főorvos nem erre (nem csak erre) kapott megbízást. A miniszteri rendelet egyértelműen fogalmaz: „a hadcsapatok … elszállásolásának” okán „a különböző vidékek és helyőrségek egészségi viszonyai” feltárásához várnak segítséget. Azaz a felettes hatóság nem a természeti adottságokról kér felvilágosítást, hanem arról, hogy az egyes települések és határaik alkalmasak-e alkalomadtán több száz, vagy akár több ezer katona hosszabb-rövidebb ideig tartó helyben való állomásoztatására, vagy sem; ekkora tömeg eltartására megfelelő, egészséges körülményeket tudnak-e biztosítani a törvényhatóságok, rendelkeznek-e vajon ehhez elégséges mennyiségű élelemmel, ivóvízzel stb.

Minthogy pedig ennek megválaszolásával, a főorvosi jelentés, nyilvánvalóan adós maradt, vizsgáljuk meg jómagunk a kérdést: vajon akkortájt, Esztergom városában, ténylegesen milyen közegészségügyi viszonyok uralkodtak.

Nézzük meg, hogy erre a kérdésre milyen válaszokat találunk a forrásokban.

Előbb a sajtóhírekből válogatunk. Ezek mindegyike későbbi híradás. Nem egykorúak tehát, de úgy véljük (a bizonyítást lásd alább), hogy a bennük kinyilatkoztatottak nagyjából-egészében  érvényesek lehetnek a korábbi állapotokra is.

Ezen híradások egyike-másika meglehetősen szókimondó, a korabeli viszonyokat bátran ostorozó írás. Saját dolgainkat illetően mindig kritikusabbak vagyunk – ezzel eleink sem voltak másképp.

Tiszta levegő, jó ivóvíz, rendezett környezet – minden városlakó álma, vágyainak netovábbja. Nos, Esztergom város vezetését, e téren, igencsak sok bírálat érte. Idézzünk belőlük:

„A tisztaság nem erényünk, nyílt pocsolya-csatornarendszerünk rémséges, ivóvizünk csupa kész betegség s a levegővel se igen törődünk … Paradicsom környezet mégis mocsártelepeken s szemétdombokon lakunk.”

„Láttunk már valamit a világból, láttunk már jó sok hazai és külföldi kisvárost is, de nem sokat olyan porosat, olyan piszkosat és olyan egészségtelent, mint a milyen a mi kis dunamelléki városunk. Valahányszor idegen helyről tértünk haza, mindannyiszor szemet szúrtak mosdatlan és fésületlen tereink, öntözetlen és söpretlen utczáink. Dunapartunk rongyos és egészségtelen, hozzá pedig szabályozatlan… csatornáink nem a mocsok eltávolítására, hanem összegyűjtésére dolgoznak s penetrális illatot árasztanak, a hol nincsenek elfalazva … A piszok és por beözönlik szobáinkba, betolakodik tüdőnkbe, egészségtelen miatta otthonunk és fogyatékos miatta egészségünk.”

„Milyen ez a mi Kis-Dunánk? Olyan, mint egy rozoga vizárok a hegyek közt. Idomtalan partjai nyáron embermagasságnyi burjánnal vannak benőve, a melyek közé letölti a partmenti lakosság a szemetet. Akadunk aztán mindenféle elhullott állatok földi maradványaira is. Az a sok szemét s miegymás, ami ott le van töltve, nyáron szinte kiállhatatlan bűzhödtté teszi a levegőt.”

„Ha betekintünk az egyes udvarokba, vagy utunk esetleg azok egyikén vezet keresztül, a szemét, a trágyálé, a szerves anyagok rothadó maradványai kerülnek szemünk elé s az illemhelyek gyüjtőgödrei a kötelező tisztogatás elhanyagolt volta miatt megtelve, kicsapnak a szemét közé, hogy annál inkább fertőzve legyen a levegő… De még ez nem minden. Akinek utja a Héviz-utca felé visz el, a vágóhíd mellett, bizonyára megtakarítja az ebédjét.”

„Ennek [a rossz kútvíznek] tulajdonítandó továbbá a népességnek aránytalanul nagy halandósága s az életkor átlagos rövidsége, melyekről a statisztikai kimutatások és az egészségügyi jelentések tanúskodnak és a melyeket meggyőzőleg támogat azon megdöbbentő tapasztalás, hogy a kir. város népessége, daczára az idegenek folytonos településének, a legutóbbi 30 év alatt majdnem semmivel sem szaporodott”.

És így tovább. Nem folytatjuk. A bírálatok számát még jócskán szaporíthatnánk.

A század végén, 1896-97-ben, Riegler Gusztáv budapesti orvos (1897-től egyetemi magántanár), a helybeli lapban (Esztergom és Vidéke), egy cikksorozatot szentelt a témának. Ehhez kellő helyismerettel, illetve tapasztalattal rendelkezett (középiskolai tanulmányait Esztergomban végezte, az ottani bencés főgimnáziumban; másodikos korától kezdve maga is a városban lakott gyámja: Hübschl Sándor tanító házában). Saját kutatásaira alapozva – a város kútjainak vizét, mintegy harmincét, kémiai és bakteriológiai összetételüket meghatározandó, megvizsgálta, illetőleg a környékbeli szőlőhegyeken fakadó források vizét, hozam, illetve minőség tekintetében, úgyszintén próba alá vetette (utóbbiakat, a híresztelésekkel szemben, egyáltalán nem, ezeket sem, találta kifogástalanoknak) – csak megerősíteni tudta a tárgyban előtte megnyilatkozók észrevételeit. S véleményét összegzendő, kimondta a városra nézve nem épp hízelgő tézist: a gondozatlan, poros utcák, a förtelmes szagokat árasztó csatornák, a Kis-Duna gyakorta posványos vize, partjának elszennyeződése, a partjára települt városi vágóhídnak áldatlan működése stb. okán „Esztergomnak rosz a levegője”, aminek folyománya: „alig találunk még egy vidéki emporiumot Esztergomon kivül, amely lakosainak számában és egészségében olyan szomorú viszonyokat mutatna, mint a mi városunk”.

Utóbb, ezzel kapcsolatban, hasonló véleményre jutott Seyler Emil vármegyei tiszti főorvos is: „Esztergom egészségügyi viszonyai a legkedvezőtlenebbek majdnem a vidéki városok között”.

Úgy hisszük, a felvetett kérdésre ez egyértelmű válasz. S ebből rögtön adódik az újabb kérdés: ha így állt a dolog a századfordulón, Esztergom város egészségügyével, akkor mi a biztosíték arra, hogy ugyanezen település egészségügyét, harminc évvel korábban, nem ilyen viszonyok jellemezték?

Akkor most nézzük meg, hogy e téren, egykorú forrásaink, miről is vallanak.

Az  Orvosi Hetilap, az 1868 áprilisában tartott budapesti orvosegyleti szakülésről szóló tudósításában, többek között, arról ír, hogy az ülésen részt vevők közül, az Esztergomban anno történt fertőzéses megbetegedésekről – a városi kaszinó kútjának vize elszennyeződött a kút közelében álló árnyékszék emésztőgödre tartalmától; akik ezen kút vizéből ittak, azok komolyan megbetegedtek („hagymázba” estek) –, többen is hallottak; Fodor József orvos, ugyanezen lap 1869. év július 4-i számában, arról tett említést, hogy tudomása van arról: egy Esztergomban történt  hasonló eset kapcsán a szennyezés olyan fokú volt, hogy „a víz bűzös, vörhenyes le[tt], s rövid idő alatt dühös betegség góczokat okoz[ott]”.

1869-ben Esztergom város szépészeti bizottmánya drámai hangú jelentésben jelezte, hogy milyen áldatlan állapotok uralkodnak a város főútján, központban lévő terétől pár száz lépésnyire: a Buda utcán (ma: Kossuth Lajos utca) felgyülemlő csapadékvíz, sajátos okok miatt, csak kerülő úton  tud a Dunába lejutni: a főúttól keletre futó hosszúsori (Hosszúsor: ma: Simor János utca) árok vezeti le a csapadékvizet, a főúttól nyugatra folyó Dunába. (?!)  Nagyobb esőzések alkalmával a víz – az ár, a magával sodort iszappal, eltömítvén az átfolyókat – rendszeresen kilép az árok medréből, és nagy tócsákat alkotván, nagyban megnehezíti az arra közlekedők dolgát; sőt, a házak udvarát, illetve, a Buda utca keleti oldalán húzódó házsor esetében, a kerteket elárasztván, „a léget dögletes gözökkel” telíti. A bizottmány meglátása szerint ezen árok, „büzhödt” vizével, „maga elégséges egy egész város legegéségesebb levegőjének befertőztetésére  és megrontására”, aminek érzékelhető következménye, hogy az esztergomi évi halálozások száma „a legkedvezőtlenebbb légi viszonyok között létező helyek halálozási számát nem csak eléri, de túl is halladja”.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Vizsgáljuk meg, hogy e téren, a számba vehető anyakönyvi adatok, milyen információval szolgálnak. Az 1869–70. évi országos népszámlálás vonatkozó adatait figyelembe véve, Esztergom sz. kir. város népességének alakulása, az 1870. évben, a következőképpen festett: városunkban a halálozási ráta (1000 főre jutó elhalálozások száma), az országos halálozási rátát (32,894 ‰), jelentősebb mértékben meghaladta (38,04 ‰); a születési ráta ellenben valamivel az országosé (42,083 ‰) alatt maradt (40,77 ‰) – vagyis, ebből következően, csak igen alacsony, mindössze 2,73 ‰-nyi szaporodási rátát tudott „felmutatni” az országossal (9,188 ‰) szemben. S ha megnézzük, hogy az 1870-es években, népesség-növekedés tekintetében, milyen eredményt produkált, akkor azt látjuk, hogy az évtized átlagában, lakosságának a száma, évente mindössze 10 fővel gyarapodott (az 1873. kolerajárványos év adatait itt nem vettük számításba), vagyis ez a tendencia (a népesség gyér növekedése) tartósnak mondható. (A viszonyítás okán: Esztergom város 1870-ben 8780 főt számlált.)

Miről tudósítanak még forrásaink? 1871-ben Esztergom városa azon kérelemmel fordult az alispáni hivatalhoz, hogy tiltsa meg: a továbbiakban ne lehessen a Lőrinc utca végébe, konkrétan a Kis-Duna partjára hordani a szemetet. (Azaz, e nyilvánvalóan már évek óta tartó törvénytelen eljárás megszüntetéséhez, a város vezetése, a felettes hatóság beavatkozását kérte...)

Ugyanezen évben, a szeptember 14-én tartott városi közgyűlésen, többek között, sor került a járványügyi bizottság aktuális jelentésének a tárgyalására. Első napirendi pontként, mint sürgős intézkedést igénylendő, a városi vágóhíd kérdése került terítékre. Kiderült ugyanis, hogy a mészárszéket, a mészárosok, nem tisztítják kellőképpen, miként előadták, annak tisztán tartását „nem tartják kötelességüknek”. (Még belegondolni is rémes: milyen káros következményekkel járhat a környezetére nézve, ha egy ilyen intézmény rendben tartását, használói, elhanyagolják?!)

Nem folytatjuk. Példáinkból, úgy véljük, egyértelműen kitetszik, hogy Esztergom városa, 1870 táján, egészségügyi szempontból (meg egyebekben is), nagyjából-egészében ugyanazt a képet nyújthatta, mint három évtizeddel később.

Egyetlen kérdés vár még megválaszolásra: miként történhetett mindez? Miért ez a „szemérmes” elhallgatása a valós tényeknek?

Nos, talán nem járunk messze az igazságtól, ha úgy véljük: azért, amiért ez, manapság is, oly gyakran megtörténik.

Történetünknél maradva: felelős ember, esetünkben egy város főorvosa, teszi a dolgát, ahogy ezt kötelessége előírja. Jelent, ha éppen előírták. Jelentésének, papírra vetett szavainak súlya van. A következményekért neki kell vállalni a felelősséget. Tudja, mit várnak el tőle.

Példának okáért hasonlóképpen járt el, a későbbiekben, Berényi Gyula járási orvos is. 1886 őszén, az Esztergom és Vidéke hasábjain, hivatalból (értsd: Esztergom „jó hírneve érdekében”) szembeszállt azokkal, akik azt híresztelték, hogy Esztergom mint város, egészségtelen. Érvei azonban meglehetősen sajátosak. Tézisei: kedvező helyen fekszik a város, erdőkkel körülvéve; népessége nem nagy; gyárai nincsenek: tehát jó a levegője; ezen a tényen az sem változtat, hogy alacsony vízálláskor, a Kis-Duna poshadt vize, ténylegesen kockázati tényező lehet: „csakhogy nem oly mértékben” az – véli –, s különben is, a város lakosságának csak egy töredék része lakik a Duna mentén; az ivóvíz kérdésében ugyan osztja a borúlátók nézeteit, de erre a bajra azt javasolja, hogy igyekezzenek azon kutak vizét fogyasztani, „melyekről tudva van, hogy jó vizet adnak”; maga is említi azt a lesújtó statisztikai adatot, mely szerint a városban, miként az egész országban, az újszülöttek alig egyharmada éri meg első életévét – de ezt nem az egészségtelen környezet számlájára írja, hanem olyan tényezőknek tulajdonítja, „melyek magukban a nép indolenciájában rejlenek” (utóbbi tézisének magyarázatával adósunk maradt; a magunk részéről mi csak annyit tennénk hozzá, hogy az indolentia szó alapjelentése: nemtörődömség, hanyagság, közömbösség – azaz talán azt akarta mondani ezzel, hogy a nép, sanyarú sorsáért, egyedül csak saját magát okolhatja?!); stb.

S ha esetleg, valaki, a megengedettnél kicsit tovább menne, akkor botlását félreérthetetlenül a tudomására hozzák. Mint tették ezt például 1902-ben, Seyler Emil megyei tiszti főorvossal. Esztergom vármegye szeptember 9-én tartott közigazgatási bizottsági ülésén Prokopp Gyula városi ügyvéd ti. azt „kérte” a főorvostól, hogy a város közegészségügyi viszonyairól összeállítandó éves jelentésében, a jövőben, a katonasággal és a kórházakkal kapcsolatos egészségügyi adatokat (statisztikát rontó adatok – saját megjegyzésünk), külön fejezetben tüntesse fel, mert – miként fogalmaz – „a nem kedvező egészségügyi hivatalos jelentések a város érdekeinek igen ártanak, amennyiben a nyaralókat városunktól távol tartják”.

Indokoltnak tűnik mindezek után, zárásként, a kérdés (nagy írónk után, szabadon): ki szavatol, pontosabban szavatol-e valaki a statisztikák jóságáért?

Esztergom, 2020. május 12.

                                                                                                                           Iván László
                                                                                                                      történész-levéltáros

Felhasznált források:

Levéltári dokumentumok:

MNL Komárom-Esztergom Megyei Levéltára:

     IV-256. Esztergom Vármegye Alispánjának iratai

            b. Közigazgatási elnöki jegyzőkönyvek, 1867–1871.

     IV-306. Esztergom Vármegye Közigazgatási Bizottságának iratai, 1876–1923.

     IV-307. Esztergom vármegyei felekezeti anyakönyvi másodpéldányok

            levéltári gyűjteménye, 1828–1895.

     IV-1101. Esztergom sz. kir. Város Tanácsának iratai

            a. Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1850–1871.

            b. Tanácsülési iratok, 1850–1871.

     VIII-51. Esztergomi Szentbenedekrendi Gimnázium iratai, 1794–1948.

Folyóiratok, periodikák:

     Esztergom  IX. évf. 1904.

     Esztergom és Vidéke I–XXIV. évf. 1879–1902.

     Orvosi Hetilap XII–XIII. évf. 1868–1869.

 Szakirodalom, könyvek:

     Az 1869. évi népszámlálás vallási adatai. Összeállította: Sebők László. [Budapest], 2005.

     Bél Mátyás: Esztergom vármegye leírása. Ford.: Deák A. András. Esztergom, 2001.

     Mádai Lajos: Az utolsó nagy kolerajárvány demográfiai képe Európában és az Egyesült Államokban (1872–1873). [Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutató   Intézetének kutatási jelentései 9.] Budapest, 1983.

     Dr. Szállási Árpád.: Rigler Gusztáv. Orvosi Hetilap CXI. 1970/50. sz. december 13. 2972–2973.    

     Dr. Szendrei Róbert: Dr. Lőrinczy Rezső. [Kolos füzetek.] Esztergom, 2017.