„maga betsületinek meg sértése miatt” (avagy) miért nem érdemes a rend őrével ujjat húzni

A lelkészlak (és templom) tőszomszédságában lévő vendégfogadó (a Vörös Ökörhöz címzett  „korcsma”) fogadósnéja így vallott a történtekről:  „a mondott napon, a délutáni órákban, fogadójuk udvarán ifjú legények várakoztak, egy kocsi és két igásló társaságában, a gazdájukra. Egyszer csak az egyik legény, pajkosságból, az említett kocsihoz kúszván, az oldalzsákjában lévő két üres gyógyszeres palack közül az egyiket kikapta, majd áthajította a kerítés felett, s azzal pontosan betalált a lelkészlak udvarába.”

     A pópa, érthető módon, rettenetesen felháborodott ezen aljas merényen, s rögvest elindult megkeresni a tettest. Az események rekonstruálásában (az események során, mint majd látni fogjuk, a pópát további, ugyancsak megalázó inzultusok érik) most a pópa beszámolójára hagyatkozunk, melyet azon feljelentésben találunk, melyet a pópa, ez ügyben, a Magyar Királyi Helytartótanácshoz terjesztett fel.

     Alább közreadjuk a feljelentés digitális másolatát, utána pedig a teljes, magyarra fordított szövegét:

Jaczkovics Száva esztergomi görögkeleti lelkipásztornak a Magyar Királyi Helytartótanácshoz küldött feljelentése,  Esztergom, 1813. augusztus 15. 

HU-MNL-KEML-IV.1001.g. 1813.1.257. sz. (másolat)

     „Felséges Császári és Királyi Örökös Herceg, Magyarország Nádora és magas Magyar Királyi Helytartótanács, kegyelmes Uraim!

     Midőn alulírott folyó esztendő augusztusának 14. napján, délután három órakor az esti misére igyekeztem, a helybeli görögkeleti templom szomszédságában lévő vendégfogadó udvarából valaki álnokul megdobott egy üres palackkal, mely palack, ha gyorsan nem rántom félre, a fejemen súlyosan megsebesített volna. Jómagam, ezen felette udvariatlan, rám vészt hozó tetten felháborodván, [legott] az említett fogadóba siettem, s ott, a fogadósné segítségével meg is találtam azt, egy ifjú legény személyében, aki a palackot felém hajította. A legény azonban [a láttomra] kiszökött az utcára. A futva [menekülő] legényt aztán, a kiabálásomra (kérésemre), az éppen arra járó városi hajdú: Pausli [Paisly] István elfogta, s akit én [azonmód], a haját megcibálván, szigorúan rendre utasítottam. Ekkor jelent meg a színen a városi kapitány: Tarkovics Vazul, aki előbb engem disznónak nevezett, majd a hajdúra rákiáltván, a következő szavakkal buzdította-utasította: »Üsd, b...m a' Pogány Rátz Papot!« A hajdú elsőre, tiszteletből vagy önmérsékletből?, nem engedelmeskedett a felszólításnak; ám aztán, a kapitány többször megismételt szigorú utasítására, háromszor irgalmatlanul rám vert a botjával; végül [sikerült] ütlegelőm kezéből a botját kicsavarnom, s könnyekre fakadván, felszólítanom, hogy ne merészeljen még egyszer megütni engem, mire a hajdú a [ruhámat] a mellkasom táján megragadván, heves felindulásból nagy [erővel] nekilökött a közelben [húzódó] falnak. A kapitány mindezt kedvtelve szemlélvén újfent káromlásokkal halmozott el; majd végre meghagyta dühösen a hajdúnak, hogy vitessen el a városi tömlöcbe. Hitvesem [természetesen] mindent látott a lelkészlakból; kirohant [nyomban] az utcára, átölelt, és sírva kérdezte a támadóimtól: miért bánnak így velem? Hiszen ő pap, s [ennélfogva egyedüli] bírája a püspöke, nem pedig a városi tanács! [Védelmező] szavaival azonban nemhogy lecsillapította volna a kapitány dühét, hanem még inkább felkorbácsolta: rögvest megparancsolta [ugyanis] a kapitány a hajdúnak, hogy a hitvesemet is verje meg – amit az meg is tett, s hogy ezzel milyen sérüléseket (zúzódásokat) okozott neki, arról a [feljelentésemhez csatolt] ./.-jelzetű hiteles [orvosi] látleletben foglaltak bőséggel tanúskodnak –, majd megfeledkezvén a felém való összes lekötelezettségéről [újból] utasításba adta neki, hogy vitessen tömlöcbe, [immáron] a hitvesemmel együtt. S minthogy a hitvesem vonakodott elindulni – engedélyt kért ugyanis arra, hogy [előbb] az általa nyitva hagyott szobákat bezárhassa –, a hajú ismét megragadta őt, készen arra, hogy újból elpáholja, ez alkalommal a [kapitánytól] kapott bottal. Ekkor a hitvesemhez [fordultam] s kértem őt: ne ellenkezz tovább, induljunk hát, erőnek erejével úgysem tudunk szembeszállni velük! A szégyentől megdöbbenve mentünk, bánatosan-riadtan, mindenütt a [bámész] népek szeme láttára; a kapitány pedig, miután nyugtázta, hogy a dolog ezzel elintézést nyert, elvált tőlünk – hogy hová távozott, nem tudom. S midőn, a hajdú által vezettetvén, a vármegye háza elé értünk, [hirtelen] berontottam az épületbe, s az odabenn tartózkodókat, jelesül Riegler vármegyei adószedőt és Riemer írnokot arra kértem, hogy szabadítsanak ki minket a hajdú kezei közül. Mire az említett adószedő a hajdút, komoly szemrehányásokkal [illetvén], elküldte [a dolgára], minket pedig kegyesen elbocsájtott, [biztosítván], hogy biztonságban hazaérjünk. Délután öt órára vissza is tértünk a lelkészlakba; s hogy ne tűnjék úgy, hogy hivatali [kötelességemet] elhanyagolom, az esti misét, jóllehet zavart lélekkel, de megtartottam. Másnap azonban – vasárnap (az Úr napján) – pereskedésre készülvén (kényszerülvén), képtelen voltam misét celebrálni, s emiatt egyházam hívei kénytelenek voltak lelki vigasz nélkül visszatérni az otthonaikba. Egyházközségem tagjait ez a kegyetlen s minden tekintetben jogtalan eljárás szerfelett lesújtotta; ám a városban ez az eset nem keltett [különösebb] figyelmet, kivéve az [egyszerű] esztergomi embereket (népet), akik [lelkipásztor] elődeimet a vallásunk iránti gyűlölettől [vezérelve] a [nyílt] utcán rendszeresen meggyalázták, illetve engem is szokásuk szerint meggyaláznak, s akit most, s ez felette fájdalmas [fejlemény], ez az eset annyira feltüzelt, mert – jövendőbelieknek [szóló] példamutatás gyanánt – [a jövőben] még arcátlanabbul meg fognak gyalázni, sőt [még] az utódaimat is üldözni fogják.

     Ennélfogva Császári és Király Felségedhez, valamint a Magyar Királyi Helytartótanácshoz folyamodom esdekelvén, hogy a többször említett esztergomi városi kapitány: Tarkovics Vazul által követett eljárást, mellyel engem és a hitvesemet erőszakkal és igazságtalanul a becsületünkben megsértett, s aki egyébiránt [a jövőben is] kész hasonlókra vetemedni, nemes Esztergom vármegye útján méltóztassanak felülvizsgáltatni, illetőleg nekem, akit oly nagy sérelmet szenvedtem, kegyeskedjenek illő elégtételt szolgáltatni. Teljes alázattal maradván Császári és Királyi Felséged, valamint a Magyar Királyi Helytartótanács legalázatosabb szolgája: Joczkovics Száva (Sabbas) görögkeleti lelkipásztor. Esztergomban stb.

        A Büchl János által adott [orvosi] látlelet:

     Én, alulírott, 1813. augusztus 15-én a helybeli görögkeleti lelkipásztor: Joskovits Soba hitvesén az alábbi sérüléseket találtam:

     1. egy zúzódás [mutatkozott] a bal felkarján (szöveti) vérömlennyel (ecchymosis),

     2. egy zúzódás a bal mellkasán,

     3. két zúzódás pedig a jobb vállán.

     A fenti sérülések [meglétét] kötelességem szerint igazolom.

     Kelt Esztergomban, 1813. augusztus 15-én.

     Büchl János s. k.

     vármegyei seborvos (pecsét helye).”

    Tehát, összegezvén a fenti feljelentésben foglaltakat, a pópát (és a hitvesét) a város hivatalos közege: a kapitány mindenki szeme láttára megalázta (hajdúja által megfenyíttette, majd tömlöcbe kísértette), mert a pópa rendre utasította a „merénylőjét”. S a pópa erre feljelentette a kapitányt, kérvén a Helytartótanácsot, hogy az esetet a vármegye útján vizsgáltassa ki, s szolgáltassanak nekik elégtételt.

     A Helytartótanács azonban előzetesen maga is tájékozódni kívánt ez ügyben, ezért felszólította az esztergomi városi tanácsot, hogy tájékoztassa kormányszéküket a részleteket illetően.

     Ehhez természetesen szükség volt a kapitány védekezésére is, ti. arra, hogy ő miként látja a történteket. A kapitány, ez érdemben tett vallomását, még az év végén el is küldte a városi tanácsnak.

     Alább közrebocsátjuk ennek a dokumentumnak is a digitális másolatát, utána pedig a teljes, úgyszintén magyarra átültetett szövegét:

Tarkovics Vazul esztergomi kapitánynak Esztergom város tanácsához felterjesztett vallomása,  Esztergom, 1813. december 30.

HU-MNL-KEML-IV.1001.g. 1814.1.131. sz. (eredeti)

Tanácsuk vonatkozó határozatára – ezen határozat a tisztelendő Jatzkovics Száva (Sabba) esztergomi görögkeleti pópa (lelkipásztor úr) kérelmére adott, s jelen folyamodványomhoz csatolt kegyes helytartótanácsi végzés nyomán született, mely végzését a Magyar Királyi Helytartótanács etc. 23079. sz. alatt intézte tekintetes tanácsukhoz – alázattal felterjesztem a [szóban forgó] események hiteles leírását, melyek az alábbiak szerint [foglalhatók össze]:

     még augusztusban [történt]: e hó 14. napján, délután 3 óra tájban, midőn a Budai utca jobb oldalán álló házak mögött [elterülő] szántóföldekre igyekeztem, hogy Tóth János választott polgár felkérésére a földjét felmérjem, Szombathy Péter nemes úr háza előtt, a fentebb említett pópa szállásától mintegy 600 lépésre, az aznap tartott helybeli hetivásárról visszatérő vidéki emberek és szekereik között egy falusi legényke tűnt elém: hajadonfőtt volt és a gyors futástól [kifulladva] zihálva kapkodott az éltető levegő után.

     Mivel úgy véltem, hogy netalán valamit vétkezett és emiatt tanácsosnak látta kereket oldani, a mögöttem [haladó] városi hajdú, [becsületes nevén] Paisly István révén (utóbbi a városi birtokkönyvet, valamint a megrendelt felmérés mérnöki alapossággal történő elvégzéséhez szükséges eszközöket hozta utánam) a futásában feltartóztattam, majd [azonmód kifaggattam], azonban a – személyére és [menekülése] okára (körülményére) vonatkozó – kérdéseimre, úgy hiszem: rémületében, semmit sem tudott felelni, hiábavalóan is erőlködött (nyitotta szólásra a száját).

     S ekkor [tűnt fel a színen] a fentebb említett görögkeleti pópa, akit [személyesen] nem ismertem, sőt eleddig még [egyszer] sem láttam, s úgyszintén fedetlen fővel, borzasan, haja égnek állva, szakálla a kimerítő futás által [keltett] lég[huzattól] szétzilálódva, szemeiből, sőt egész tekintetéből sütvén a düh, világoskék színű reverendája elöl nyitva (gomb nem fogta össze) s [derekát] egyházi öv, miként illett volna, nem övezte – s akit, mindezek miatt, első (gyanútlan) pillantásra egy zsidó [embernek] véltem – rárontott a legényre, s nem elégedvén meg csupán azzal, hogy a haját kiszaggassa, hanem szentségtörő kezeivel – még nézni is rossz! – [egyenesen] az arcába csapott.

     Csakhamar azonban, részint arcátlan gyalázkodásából-káromolásából, szerb (illír) nyelven elhangzó, rendre ismételgetett szidalmaiból: »Jebem Ti majku, Jebem Ti duschu!«, részint pedig az arra járók innen-onnan felhangzó kiabálásából: »[ni, a] Rátz Pap!« rájöttem, hogy valójában ki is ő, aki mint lelkipásztor a híveinek, amennyiben az égieknek is tetszésére van, ilyen üdvös botránnyal tud szolgálni. [Rögvest] felszólítottam hát, hogy e botrányos [viselkedésével] azonnal hagyjon fel, [értésére adván], hogy amennyiben elárulja nekem, hogy a legénytől milyen sérelmet szenvedett el, akkor tőle feltétlenül illő elégtételt fog kapni. [Hiába próbálkoztam] azonban latinul, majd németül és magyarul: e nyelveken nem értett, avagy nem akart érteni; végül aztán a szlovákkal (szlávval) célt értem: ugyanis erre a legényt átadta a mellette álló hajdúnak, hogy az a legényt, az utasításomra, a városházára vitesse, s ott, miután [oda] visszatértem, egy ügyész közreműködésével kifaggassa, minthogy azt gyanítottam, hogy a legény valamilyen súlyos vétséget követett el.

     Ám szegény legény öt lépést sem tett, s a pópa újabb vakmerőségtől vezérelve ismét [reá rontott]: hátulról megragadta, majd a kövezetre (földre) lerántotta, és ott, Benyovics János özvegyének háza előtt arra készült, hogy lábát felemelvén, a hátán fekvő [áldozatát] a gyomra táján, az ütlegelésével [immár] felhagyván, megtiporja, illetve (teljesen) kizsigerelje. A reám jellemző (velem született) megfontoltsággal – Istent hívom tanúbizonyságul! – kénytelen-kelletlen vallom: a legény, ha jómagam és a hajdúm azon nyomban nem rohanunk hozzá, s ezt az elvetemült (vakmerő) embert idejében le nem rántjuk róla (a [test]helyzetéből ki nem mozdítjuk), akkor eme végzetes napon (1813 augusztusának 14. napján), Esztergom szabad királyi városában, a nyílt utcán, ahol ez idáig ily szörnyűség még nem fordult elő, nem kerülhette volna el, hogy ne váljék a pópa dühének (vakmerőségének) az áldozatává.

     S hogy mi [történt] ezután? Mialatt jómagam és segítségem, a hajdú ezen gyalázatos színjáték második felvonásában, noha sohasem voltam jártas az arcvonalak kiépítésének művészetében, még mindig a [mondott] kegyetlen ellenféllel (szemtől szemben) küzdöttünk, íme a hátunk mögött egy harmadik, az előzőekkel csaknem megegyező jelenet bontakozott ki! A görögkeleti pópa hitvese ugyanis, aki semmivel sem műveltebb a férjénél, főkötő s köpeny nélkül, s oly szemérmetlenül, hogy a vállait s a kebleit még egy közönséges kendő sem fedte el, [megjelent a színen] – hogy honnan került elő, s mindez miként történt, nem tudom – s a legény [körül képződött], suhancokból s talán néhány asszonyból álló csoportosulás közibe vetvén magát (nem emlékszem, hogy egyetlen asszonynak is ott lett volna a közelben a férje) arra készült (minden erre mutatott), hogy a még most is remegő s segítségért könyörgő (égi és földi vigaszra vágyó) legényt maga is megsanyargassa, és csak ez volt az egyedüli s egyetlen alkalom, ha  jól emlékszem, hogy a hajdú, hirtelen hátrapillantván s [látván], hogy nem tud közelebb férkőzni (menni) hozzá, amennyire csak tudta, a csoportba verődött, bámész suhancok feje felett, magasra emelt botjával távolról reá sújtott, reá, akit egyébiránt – [fedetlen] vállaiból [ítélve] – falusi asszonyságnak vélt, rákiáltván, hogy [csillapodjék] s ne töltse ki a dühét a legényen.

     S ekkor, nem tagadom, meghagytam a hajdúnak, hogy ne csak a fiút, hanem az őt sanyargató asszonyt is, akinek a [kiléte] ekkor még ismeretlen volt előttem, a görögkeleti pópával egyetemben, aki [e pillanatban] már csak azzal a figyelmeztetéssel élt, hogy jómaga a vármegye joghatósága alá tartozik, s hogy a legényt is oda, a vármegyei [törvényszék] elé kell vitetni, kísérje be a városházára, s [ott] tartsa őket őrizet alatt, amíg vissza nem térek; midőn azonban meghallottam, hogy az asszonyt hol latinul, hol pedig magyarul a »Rátz Pap felesége« szavakkal illetik, őt is, meg a pópát is (mind a két civakodót) erőnek erejével arra próbáltam meg rábírni, hogy menjenek haza (forduljanak vissza), mivel (egyre inkább) attól tartottam, s ez nyilvánvalóan megtörténhet, hogy az – [időközben eleredt] – esőtől síkossá váló kövezeten elcsúsznak s összezúzzák magukat, de hiába is próbálkoztam!

     Mert ők (ketten) – miként [később] elmondták, jómagam ugyanis [ekkor] a ránk jött eső elől behúzódtam Klement tanácstag társamhoz – a városháza felé igyekvők (a hajdú és a legény) után siettek, tántorogtak, botladoztak, s a megyeháza előtt, annak oldalában, de már pár lépéssel közelebb a városházához – micsoda arcátlanság! – újra támadásba lendültek: a hajdút előbb, a haját húzva-ráncigálva, [megcibálták], majd alaposan (kegyetlenül) helybenhagyták, végül pedig belökték a megyeháza udvarába, hogy ott folytassák, még hevesebben, a vele való tusakodást. Az udvarban azonban Rigler Ferencbe, Esztergom vármegye táblabírája és adószedőjébe [ütköztek], aki egyáltalán nem fogadta őket kegyesen, miként azt, beadványukban, körmönfont módon előadták (kérkedtek vele), hanem – gyalázatukra – kiutasította őket onnan, ahogyan erről őszintén bizonyságot tesz, s úgyszintén felszólította a legényt meg – az értem jövő (visszatérő) – hajdút is, hogy távozzanak, menjenek a dolgukra. Nos tehát lehet-e [ezek után] hibáztatni engem amiatt, hogy a hajdú, aki az igazságtalanul rátámadókkal szemben csupán önmagát védte, a [dulakodás során] esetleg visszaütött: támadóját, a pópa hitvesét, talán maga is megütötte – hiszen nem voltam jelen, ennélfogva nem is utasíthattam erre, hanem ellenkezőleg: azon voltam, hogy amennyire csak lehet, megakadályozzam, nehogy gyilkosságig fajuljon az ügy.

     Nem tudom, hogy a többször emlegetett görögkeleti pópa miért bocsátkozott küzdelembe a [mondott] falusi legénnyel – minthogy a legény soha többé nem került a szemem elé. Esetleg a Vörös Ökörhöz címzett korcsma kocsmárosának: Pleszl (Bleszl) Albertnek a hitvese, a tisztes és becsületes matróna tudna erre nézve némi felvilágosítással szolgálni (valamit mondani).

     Mindezekből, az [általam] őszintén előadottakból egyértelműen kiviláglik, hogy a szemérmetlenül panaszolkodó pópa beadványa telve van nagyobbnál nagyobb hazugságokkal. Mert hogy a pópát megverjék, ráadásul a jelenlétemben, aki a balsorsa folytán lett részese e szomorú látványosságnak, illetve hogy tömlöcbe vigyék, én, aki különösen engedékeny [természetű] vagyok s a legkevésbé sem parancsolós, nem adtam utasításba.

     Midőn pedig azt állítja (fecsegi), hogy én káromoltam [őt], s hogy készséggel [elkövetnék még ehhez] hasonló, [egyéb gyalázatokat] is, kinyilvánítom, magamat hozván fel tanúbizonyságul: lám! még senki sem jegyezte meg, hogy ilyen rút és számomra oly gyűlöletes tulajdonsággal [rendelkeznék]! Kérve (kegyesen) kérem, hogy tekintsék meg a józanságomról, higgadtságomról és férfiemberhez méltó megfontoltságomról [tanúskodó], .//. [jelzet] alatt mellékelt iratot, továbbá azokat az értesítvényeket, melyeket egykoron kilenc esztendőn át, évente készítettek rólam mint a helybeli királyi gimnázium humanista osztályainak rendes tanáráról; arra nézve pedig, hogy polgártársaim részéről, immáron hatodik éve, milyen magasztalásban részesülök mint városi tanácstag (szenátor), a tekintetes városi tanács, városunk közössége, [egyszóval] bárki, aki engem, a tetteimet, valamint azt a módot, ahogyan – erkölcsös neveltetésemből fakadóan – másokkal bánok (érintkezek) behatóbban ismeri, kimerítő bizonysággal fog szolgálni. Köztudott [ugyanis], hogy előnyös jellemvonásokkal bírok, s hogy [emiatt] városunk közönségének kegyes jóindulatából öt évvel ezelőtt a tanácstagi, egy éve pedig a kapitányi hivatallal ruháztattam fel, királyi városunk oly sok kiváltképp jeles férfiai közül [éppen] én, aki különösebben sohasem vágytam [erre]. Jelen félévben, számos készséggel teljesített megbízatásaim között, szerepelt még az újonc katonák kegyesen előírt (megkívánt) verbuválása is, mégpedig három alkalommal: mily fontos, s [ugyanakkor] mily terhes és utálatos feladat! Megbízatásaimat annak rendje s módja szerint teljesítettem, és miként korábban, úgy – Isten segedelmével – most sem, utóbbiak esetében sem szolgáltattam panaszra (semmiféle) okot.

     Amikor pedig ez a vádaskodó pópa azzal áll elő, hogy [hivatalbeli] elődei a városunkban, a vallásuk miatt, üldöztetésnek voltak kitéve, legalábbis [gyakorta] meggyalázták őket, s hogy vele is így [bánnak], csak még [komiszabbul], a tekintetes tanácsunkra bízom: ítélje meg, hogy a pópa állításának van-e valami igazságmagva. Számomra mint magánszemély számára [e tekintetben] csak egy dolog bizonyos: a panaszolkodó pópa közvetlen hivatali elődje, az előző görögkeleti lelkipásztor csak rövid ideig működött (élt) a városunkban: minthogy felette erkölcstelen életmódot folytatott – többnyire a kocsmákat, s közülük is a legrosszabbakat látogatta, ahol az ivócimborái, helytelenségeket követvén el ellene, kevés tisztelettel bántak vele –, egyházközségének tagjai végül elűzték innen; ezzel szemben [nagy] örömmel emlékezem meg a megboldogult Perencsovich tisztelendő úrról, volt görögkeleti lelkipásztorról, aki nemrégiben távozott el közülünk, s aki a tudományokban és műveltebb nyelvekben való rendkívüli jártassága, felette megnyerő társalgási modora és idős emberhez illő megfontoltsága okán mindannyiunk szemében szeretetre méltó volt.

     Királyi városunkban mindössze három, saját házzal bíró görögkeleti vallású személyt találunk (tartunk nyilván), jelesül: nemes Jaksits Pál, valamint Lefter András és Tiró Gergely urakat; őket, a vallásuk miatt, senki sem zaklatja (üldözi) – ellenkezőleg: városunk annak idején mindhármukat, tiszteletből, főtanácsosi tisztséggel ruházta fel. Közülük az első mint szenátor az egyik kedves tagtársunk, a második a hatvan főt számláló [külső tanács], a harmadik pedig a választott [polgárok] testületének a tagja. S amennyiben felszólítanám őket, hogy nyilvánítsanak véleményt (tegyenek bizonyságot) rólam – s ezt kérem is, hogy tegyék meg –, biztos vagyok benne, hogy a pártomat fognák (nem hadakoznának ellenem), hiszen nem kétséges előttem, hogy ők a panaszolkodó pópára [igencsak] neheztelnek, minthogy az ugyanaznap (augusztus 14-én), még mindig másnaposan, egy bizonyos nőszemély ösztökélésére, akinek most felesleges is a személyét felfedni, keresztutakon és erdei ligeteken átvágva mezítláb rohant Budára, ahol, ha [jól] értesültem, egy bizonyos Margaritovics nevű, egykoron görögkeleti vallású, de három vagy négy év óta már görögkatolikus hiten lévő pap tanácsára (utóbbi életvitelére nézve egyébiránt a róla szóló 1811. évi [jelentésből], melyet nemes Pest vármegye terjesztett fel, behatóbb ismeretekre lehet szert tenni) nem átallotta (szégyellte) Császári és Királyi [Főhercegségét], az ország nádorát, valamint a Magyar Királyi Helytartótanácsot a minden alapot nélkülöző vádaskodásaival megterhelni.

     Ami pedig azon igazolást illeti, melyet Büchl János kebelbeli borbély és seborvos, a látlelet [kiállításáról], a panaszolkodó pópának két váltóforintért adott, csak kérdezem: a [helyszíni] szemlét, az esti órákban, kinek az utasítására végezte el, és kit kapott hozzá – bírósági úton kirendelt – társként? S az a [tény], hogy a borbély vállalta, hogy ezen felelősségteljes megbízatását, melyet a történtek folytán (természetüknél fogva) délutáni, sőt esti időpontban [kell teljesítenie], elvégzi, elegendő okot szolgáltat arra, hogy az igazolásában [foglaltak hitelességében] kételkedjünk: az esti órákban (akkor) ugyanis a mondott agg ember (a borbély) amiatt, hogy már meglehetősen ittas szokott lenni (életerejének felszítása érdekében addigra már több ízben bőségesen szokott fogyasztani a borából), illetőleg a [játékszenvedélye] okán, ti. veszett módon hódol a kártyaszenvedélyének, a vagyona kárára, mely egyébiránt csekélyke, mindössze egy 45 négyszögöles [birtokból] áll, már nem képes arra, hogy borotváljon, avagy [hajat] nyírjon, arra pedig még kevésbé, hogy [bárkin] is seborvosi beavatkozásokat hajtson végre; továbbá, minthogy a mondott igazolást pénzért s nem hivatalos úton adta ki, az igazolásában [foglaltak emiatt is] alapos gyanúnak vannak kitéve; s végül abból, hogy a látleletben (igazolásában) a borbély csak általánosságban tesz említést a sérülésekről (zúzódásokról), s ravasz módon nem részletezi (jelöli meg), hogy mi okozta őket: hogy a hajdú által rámért ütésekből származnak-e, avagy véletlenül szenvedte el a sérüléseit a panaszolkodó pópa hitvese, amikor ti. ittasan a hajdú után sietvén-támolyogván, lépten-nyomon megbotlott [az utcakövekben], a szóban forgó igazolás gyanús volta kétségtelenül kiviláglik. A minden hájjal megkent borbélynak ez alkalommal, miként máskor is, az orvosok és seborvosok számára előírt utasítások szerint kellett volna eljárnia, azaz az említett szemle elvégzésére a tanácsbeli urak közül, városunk főbírájától, egy embert kellett volna kérnie, s azt maga mellé vennie. Ennélfogva a borbély, aki közismert a (hasonló) tévedéseiről, szigorúan felszólítandó arra, hogy a jövőben hagyjon fel ezen hebehurgya [ténykedésével], vagy pedig, [ha erre nem képes], az emberek [testi] épségének megőrzése érdekében seborvosi működésének további [gyakorlásától] végleg el kell tiltani őt, máskülönben igen jeles és becsületes polgáraink [életét] az efféle, pénzért adott igazolásaival [a jövőben is] veszélyeztetni fogja.

     Egyébiránt pedig úgy vélem, hogy a panaszolkodó pópának meg kell hagyni, hogy a keresetében foglaltak [valódiságát] szavahihető tanúbizonyságok [vallomásaival] igazolja, amire mint felperesnek a jogi előírások (alaptételek) értelmében mindenkor készen kell állnia; egyúttal [kinyilvánítom]: fenntartom magamnak annak [jogát], hogy jó hírnevem megsértéséért elégtételt vegyek rajta; [egyebekben] kegyes jóindulatukba ajánlván magamat, különös tisztelettel maradok

     Esztergomban, 1813. december 30-án

     tekintetes Városi Tanácsuk

    alázatos szolgája

     Tarkovics Vazul s. k.

     városi szenátor és kapitány”

     A tanács napokon belül foglalkozott az üggyel. Az 1814. év elején tartott ülésén határozatba adta, hogy a történtek feltárása végett rendeljék be a pópát és a hitvesét, valamint Bleszl Albert nejét, a Vörös Ökör vendégfogadó fogadósnéját.

     A pópa és a hitvese azonban nem tettek eleget a felszólításnak. Másodszorra, a megismételt felszólításra, ennek okát is megadták: nincs értelme annak, hogy személyesen a tanács színe elé járuljanak, mert nyelvi nehézségek miatt úgysem tudnák megértetni magukat, hanem kérik, hogy írásban válaszolhassanak a kapitány vallomásában foglaltakra.

     Meg is kapták rá az engedélyt. Ám a válaszukkal nem készültek el a megszabott határidőre, majd a másodikra, s végül a harmadikra sem.

     A tanács azonban nem várhatott tovább. A kapitány kérésének eleget téve május elején, a pópa ügyében (de a pópa védekezését meg nem várván!), felterjesztette régóta várt jelentését a Helytartótanácshoz, csatolván hozzá a – kapitány javára tett – tanúvallomásokat.

     A Helytartótanács a két hétre rá tartott ülésén foglalkozott a pópa feljelentésével. A kézhez kapott felterjesztés, illetve tanúvallomások ismeretében a feljelentésében foglalt vádakat ejtették, s a kapitány nagy megelégedésére az ügyet, melyet a maguk részéről ezennel lezártnak tekintettek, továbbították a pópa illetékes egyházügyi ítélőszékéhez. Végzésükről értesítették mind a városi tanácsot, mind pedig a pópa hivatali felettesét, Popovich Dénes budai görögkeleti püspököt.

     A helytartótanácsi végzés súlyos dolgokat tartalmazott: kötelezte a püspököt arra, hogy a pópát mint többszörös bűnelkövetéssel vádolt személyt fogja perbe, s ítéltesse el; egyszersmind a legénynek, akit a pópa rendreutasított, nyújtson illő elégtételt; ezenfelül a pópát, mivel azzal gyanúsítja, minden alap nélkül, az esztergomi városi tanácsot, hogy a saját hitén lévő embereket üldözi, szigorúan feddje meg. S miben is áll a pópa bűnössége? A verdikt szerint a falusi ifjúval, akit csupán csak gyerekes csíny elkövetésével lehet vádolni, kegyetlenkedett: majdnem halálra verte; továbbá: a közelben állókat, hitvesével egyetemben, aki hozzá hasonlóan részeg volt, ugyancsak megbotránkoztatta; s végül: paphoz illetlen öltözete miatt is különös megvetéssel viseltetettek az irányában, különösen a hajdú, aki őt emiatt zsidónak nézte… (!?)

     Hihető mindez? Hogy a pópa, aki méltán megpróbál elégtételt nyerni a rajta esett sérelemért, végül maga válik bűnelkövetővé, ráadásul többszörös bűnözővé? Hogyan eshetett ez meg?

     Mindezen kérdések megválaszolására, úgy hisszük, elegendő lesz csupán megvizsgálni, hogy mit is tartalmaz a kapitány már többször említett vallomása. Ám mielőtt erre sort kerítenénk, nézzük meg, hogy kiket is tisztelhetünk történetünk két főhősében, s hogyan, milyen körülmények között tették meg a maguk feljelentését, illetve vallomását.

     Az alább következő ismeretekre jórészt a vonatkozó levéltári forrásokból (a perre vonatkozó iratanyagból) tettünk szert, s ezen ismeretekre alapozzuk a későbbiekben a fejtegetéseinket is.

     A pópa kilétére vonatkozóan kevés fogódzóra lelünk. Amit tudunk róla: külső megjelenésére nézve egy vékony testalkatú, gyenge fizikumú ember volt; történetünk idején még csak alig egy éve állt a helybeli görögkeleti vallású gyülekezet élén mint lelkipásztor; meglehetősen egyszerű lélek, kettős értelemben is: magasabb műveltségre nemigen tett szert, az anyanyelvén – szerben – kívül más nyelvet aligha ismert (legalábbis behatóan biztosan nem), s mellette bizonyosan nem dúskált az anyagiakban. Legfőbb ismertetőjegye az indulatossága, hevessége: (orvosi) papírja is volt arról, hogy könnyen ki lehetett hozni a sodrából. S hogy nem vetette meg a bort, meglehet – bár úgy gondoljuk, hogy ezen a téren alapvetően nem különbözött hasonszőrű egyházi szolgálótársaitól.

     A kapitányról való ismereteink már számosabbak. A forrásainkból feltárul az életútja: az egykori (pesti) joghallgatóból végül tanár lesz; két és fél évig tanít a keszthelyi premontrei katolikus gimnáziumban, majd átkerül ide, Esztergomba, ahol nyolc és fél éven át (1800 és 1808 között) működik a királyi gimnáziumban mint rendes nyilvános retorikatanár s gimnáziumi elöljáró; közben (1804-ben) felvételt nyer a helybeli polgárok közösségébe; a tanári pályát utóbb a közigazgatásival (!) cseréli fel: előbb városi tanácstag (szenátor) lesz, majd négy évre rá a kapitányi hivatal vezetésére is megbízást szerez – mindezek okán, forrásaink szerint, közösségének mindenki által megbecsült tagja, akinek a tisztességéhez kétség sem férhet; s emellett, hivatalviseléséből kifolyólag, vagyonos ember, legalábbis a pópánál minden bizonnyal jóval tehetősebb; a jellemére vonatkozóan pedig, miként az alábbiakban látni fogjuk, leginkább egyenesen tőle, a vallomásaiból nyerhetünk majd egyértelmű értesüléseket.

     Mindezek alapján bizton állítható, hogy két teljesen különböző háttérrel rendelkező ember került egymással szembe, egyenlőtlen feltételekkel, mely a küzdelmük kimenetelét eleve eldöntötte. A pópának, adott adottságaival, gyakorlatilag nem volt esélye, hogy az ügyét győzelemre vigye. Gondoljunk csak bele: van egy ember, akit a nyelvi nehézségek megakadályoznak abban, hogy maga küzdjön meg a kihívójával. Emiatt másokra van utalva: valakivel a feljelentését meg kell íratnia, majd a védekezését elkészíttetnie. Ám ez pénzbe kerül, amivel úgyszintén híjával van. Olyan lesz tehát a feljelentése, amilyen (rövid, szűkszavú, a tények leírására szorítkozó). A védekezését pedig már nem is tudja megszövegeztetni. Másrészt befolyásos támogatókkal nemigen rendelkezik helyben; felettese: a püspök pedig távol van tőle, Budán.  Aligha ismerik még a városban szélesebb körben, egy év még bizonyosan nem volt elegendő arra, hogy alaposabb ismeretségre tegyen szert. (Fonák helyzet: arra viszont már épp elegendő eme egyetlen esztendő, hogy akik a híveivel szemben ellenséges érzülettel viseltettek, azok most már vele szemben is így viselkedjenek!)

      S akkor lássuk a kapitányt! Ő nem kényszerült arra, hogy a védekezését mással írassa meg: azt maga teszi meg, mint egykori retorikatanárnak ez igazán nem eshetett nehezére. Nem takarékoskodik a tintával, tollal és papírral. Alapos és minden részletre kiterjedő vallomása hét teljes – folió méretű – oldalt tesz ki (szemben a pópa feljelentésével, mely elfér mindössze három oldalon). S miközben védekezését papírra veti, maga mögött érezheti támogatóinak széles körét (már több mint egy évtizede él a városban, volt tehát bőven ideje és lehetősége, hogy gimnáziumi tanárként, majd szenátorként és kapitányként számos hívet gyűjtsön maga köré).

     Mert szüksége van támogatókra, bizonyságtevőkre. Igazolnia kell, hogy bár még csak egy éve annak, hogy megtették kapitánynak, de a feladatát már most is, tapasztalt hivatali elődeihez hasonlóan, teljes szakszerűséggel és elhivatottsággal végzi, a törvényi előírásoknak megfelelően. (Mint példának okán a szóban forgó napon, a pópával való összetűzésének a napján, amikor úgyszintén egy hivatalos ügyben járt volna el.)

     Pedig dehogy. A pópa esetében éppen a hatályos jogszabályokat lépte át. A vonatkozó (1794. évi helytartótanácsi) rendelet értelmében ugyanis a bűnelkövetéssel vádolt görögkeleti egyházi klérus tagjait ugyanolyan bánásmód illette meg, mint a katolikus kléruséit, azaz őrizetbe vételükről egyedül az illetékes egyházmegyei főpapjuk (püspökük) intézkedhetett, s a felettük való ítélkezés joga is csak kizárólag őt illette meg.

     Mindezek ismeretében már érthető, hogy a vallomásában miért fényezi oly hivalkodóan magát, s hogy miért sorolja fel oly buzgalommal a hivatali ténykedésére vonatkozó elismerő nyilatkozatokat.

     Árulkodó azonban, hogy csupán három tanú – az őt kísérő hajdú, a vendégfogadó fogadósnéja és az egyik választott polgártársa özvegye – vallomásával tudta csak az igazát igazolni. Vonatkozó forrásunk szerint azért, mert rajtuk kívül senki más nem jelentkezett tanúnak. Vajon miért? Forrásainkból tudjuk, hogy a pópa megveretése egy szombati napon történt, a szokásos hetivásár napján, egy kora délutáni időpontban, amikor a vásár befejeztével a jónép a vásárfiával már hazafelé (vagy éppen kocsmákba) tartott a város főutcáján. Számos szemtanúja lehetett a pópa (és hitvese) megszégyenítésének (a kapitány maga is említést tesz a bámész tömegről). Akkor miért csak három tanúra tudott a kapitány szert tenni?

     (Közbevetőleg hadd hívjuk fel a figyelmet egy jellemző kortörténeti vagy -érzületi adalékra: a tanúvallatáshoz készült ív – „de eo utrum” – egyik kérdőpontjában foglalva a következők olvashatók: „minémü öltözetbe volt emlétett Görög Pap, volt é a fején Kalap, és a nélkül hogy valaki ötett tsúfságbul Zsidónak tarthatta volna” – azt sugallva, hogy ha a pópa valójában zsidó ember lett volna, akkor másképp, értsd: kevésbé kíméletesen bánhattak volna vele...)

     Kételyeink támadnak továbbá a jogkövető magatartására nézve akkor is, amikor azt írja, hogy az  az újonc katonák verbuválása során „sem szolgáltatott panaszra semmiféle okot”. Hihető ez? Hiszen alig telik el – vallomása keltétől számítva – három hét, s arról hallunk, hogy milyen botrányos módon próbált, Esztergom városa részére, újoncot fogni (a helybeli ferencesek rendházában történtek miatt a kapitányt a vármegye akkor rendesen el is marasztalta – lásd levéltárunk honlapján a 2022. májusi „Hónap dokumentuma”-írásunkat).

     S ezzel a kapitány eszköztára taglalásának még közel sem jutottunk a végére. Mert a retorikai fogások mellett más eszközöket is bevetett. Miért? Miért volt erre szüksége? Erre jómaga adja meg a választ a vallomása végén: „fenntartja magának annak jogát, hogy jó hírneve megsértéséért elégtételt vegyen” a pópán – vagyis azért, mert úgy érzi: a pópa a feljelentésével a becsületébe gázolt.

     Erre pedig jól bevált módszerként kínálkozott: a másik lejáratása (az előnytelen vonások ki- vagy túlhangsúlyozása), illetőleg a történtek félremagyarázása (azaz a csúsztatás eszköze). Az elsőre több példát is találhatunk a vallomásában: a pópa „úgyszintén futott, fedetlen fővel, borzasan, haja égnek állva, szakálla ... szétzilálódva, szemeiből, sőt egész tekintetéből sütvén a düh, világoskék színű reverendája elöl nyitva s [derekát] … öv, miként illett volna, nem övezte”, a hitvese: „főkötő s köpeny nélkül volt az asszony, a vállait s a kebleit még egy közönséges kendő sem fedte” – mintha szemérmetlenek lettek volna, pedig csak annyi történt, hogy a váratlan indulattól vezérelve otthoni öltözetben rohantak ki az utcára,  legkevésbé sem törődvén e pillanatban az illem kérdéseivel; a pópa, a maga nyelvén, „arcátlan” módon szidalmazta őt –  de hát jómaga is éppen ugyanezt tette vele!; a pópa „még mindig másnaposan ... keresztutakon és erdei ligeteken átvágva mezítláb rohant Budára” (ti. hogy feljelentését megtegye) – ezen állítás képtelen volta nyilvánvaló; a látleletet kiállító seborvosról szólva: „az esti órákban ugyanis az agg borbély [!] amiatt, hogy már meglehetősen ittas szokott lenni, illetőleg annak okán, hogy veszett módon hódol a kártyaszenvedélyének (a vagyona kárára ...), már nem képes arra, hogy borotváljon, avagy hajat nyírjon, arra pedig még kevésbé, hogy bárkin is seborvosi beavatkozásokat hajtson végre” – a seborvos (aki egyébiránt akkortájt már 22 éve élt Esztergom városában, 1801 óta maga is polgárként) utóbb, emiatt, kérte a városi tanácsot, hogy állítson ki számára tanúsítványt arról, hogy erkölcsös életmódot folytat, mely kérését aztán a  tanács teljesítette is; a seborvos eljárásáról: „az orvosok és seborvosok számára előírt utasítások szerint kellett volna eljárnia, azaz az említett szemle elvégzésére ... városunk főbírájától, egy embert kellett volna kérnie, s azt maga mellé vennie” – ha csakugyan mulasztott e téren, akkor emiatt (az előírt eljárásrend megsértése miatt) az általa adott látleletet valóban nem lehetett érvényesnek elfogadni, ám ebből még nem következik, hogy a benne foglaltak (a sérülések leírása) ne bírnának hitellel; stb.

     (A későbbiekben egyébként a kapitány még azzal is meggyanúsította a seborvost, hogy egy sorozólistát meghamisított – a városuk által verbuvált újoncok nevét tartalmazó listáról van szó, melyet a seborvos hitelesített az aláírásával, holott az alkalmassági vizsgálatukat nem ő végezte el. Utóbb aztán kiderült, hogy szó sincs hamisításról. A seborvos ugyanis a védekezésében előadta, hogy mindez figyelmetlenségből történt: ti. a vármegyétől egy köteg levelet kapott aláírásra, mely leveleket ő el is látta a kézjegyével, mindet, nem vévén észre, hogy a köteg aljához véletlenül hozzáfogták a mondott sorozólistát is. A tanács megintette a seborvost, meghagyván neki, hogy az iratok aláírásakor ezentúl nagyobb figyelmet tanúsítson.)

     Utóbbira pedig: a kapitány értelmezése szerint a pópa (és hitvese) a legényt nem megfeddték, hanem valójában bántalmazták, mégpedig kegyetlen módon: ha „a hajdúval együtt azon nyomban nem rohannak oda, s a pópát le nem rántják a legényről, akkor az nem kerülhette volna el, hogy ne váljék a pópa dühének az áldozatává”, a „hajdú ... azon volt, hogy amennyire csak lehet, megakadályozza, nehogy gyilkosságig fajuljon a dolog”. Elképzelhető ez? Hogy egy egyházi ember, párban a hitvesével, még ha erős indulatok fűtötték is őket, ilyesmire vetemedjenek, ráadásul a rend hivatalos őrének a jelenlétében???

     S hogy teljes legyen a lista: a kapitány vallomásában találhatók továbbá olyan részletek, melyek hitele egyenesen megkérdőjelezendő. Lássunk erre is két példát: a kapitány verziója szerint a pópa és a hitvese a hajdúval is erőszakoskodtak: a „városháza felé igyekvők (a hajdú és a legény) után siettek, tántorogtak-botladoztak, s a megyeháza előtt … újra támadásba lendültek”, illetve a seborvos által adott látlelet gyanúsnak tekintendő annak okán, hogy a „borbély csak általánosságban tesz említést [benne] a sérülésekről, s ravasz módon nem részletezi, hogy mi okozta őket: hogy a hajdú által rámért ütésekből származnak-e, avagy »véletlenül« szenvedte el a sérüléseit a panaszolkodó pópa hitvese, amikor ti. ittasan a hajdú után sietvén-támolyogván, lépten-nyomon megbotlott [az utcakövekben]” – meg kell kérdeznünk: képes lehet-e egy részegen tántorgó ember valaki után sietni, ráadásul úgy, hogy közben rendesen kékre-zöldre zúzza magát az utcaköveken???

     Végül pedig nézzük meg, mi módon hárítja el a kapitány azt a vádat, hogy városukban a pópát és híveit a vallásuk miatt rendszeresen meghurcolják: „három, saját házzal bíró görögkeleti vallású személyt találni [a városban]: nemes Jaksits Pál, valamint Lefter András és Tiró Gergely urakat; őket, a vallásuk miatt, senki sem zaklatja – ellenkezőleg: városuk annak idején mindhármukat, tiszteletből, főtanácsosi tisztséggel ruházta fel”, továbbá: nagy örömmel „emlékezik meg … Perencsovich tisztelendő úrról, volt görögkeleti lelkipásztorról … aki a tudományokban és műveltebb nyelvekben való rendkívüli jártassága, felette megnyerő társalgási modora és idős emberhez illő megfontoltsága okán mindannyiunk szemében szeretetre méltó volt” – ez mind rendben is lenne, de a bökkenő az, hogy a pópa, az üldöztetésükről szólva, nem róluk, városuk elöljáróiról, hanem az utca emberéről, az általános morálról beszél; s a bajkeverő legényt is, akiről a későbbiekben kiderült, hogy állítólag nagysápi, ugyan mi más vezérelhette, amikor azt a bizonyos palackot elhajította; avagy valóban csak pajkosságból célozta volna meg vele a pópát?

*

     Mindezek tisztázása után folytassuk történetünket. Mint fentebb láttuk, a pópa ügyét most már a budai görögkeleti egyházi törvényszéken tárgyalták. A kapitány, hogy egyértelművé tegye a helyzetét, egy beadványt intézett a vármegye közgyűléséhez, csatolván hozzá a Helytartótanács fentebb már említett végzését, kérvén a közgyűlést, hogy azt hirdessék ki, szélesebb körben tudatandó: a pópa méltatlanul vádolta meg őt a rágalmaival, s ezzel (a minden alapot nélkülöző feljelentésével) a tulajdon nevére igen nagy szégyent hozott. (A kapitány ezen beadványában retorikai eszköztárának egy újabb elemével élt: a nagyobb hatás kedvéért – avagy műveltségének fitogtatása végett? – klasszikusoktól citált idézeteket: az Aeneis-ből Vergiliustól, valamint Martialistól, a Bibliából pedig, a Zsoltárok és Izaiás próféta Könyvéből, bölcs mondásokat hozott fel.)

     Az eljárás során a súlyos vádakkal illetett pópa javára is sikerült tanúkat előállítani. Ők már többen voltak, jóval többen, mint ahányat a kapitány javára kiállítottak (jelesül: ismét a Vörös Ökörhöz címzett vendégfogadó fogadósnéja, továbbá a Fekete Sas vendégfogadó kocsisa, valamint két csizmadia, egy posztóműves, két szakácsnő, három özvegyasszony, s végül a Rudinszky-féle házban lakó zsellérek, meg a Budai s vele szomszédos utcában lakó kelmefestők). A tanúk hitelesítését (megesketését) azonban a vármegye nem tudta elvégeztetni annak okán, hogy hitelesítésük jogát a városi törvényszék magának követelte, vélhetően azért, hogy kapitányuknak, a pópával szemben, ezzel jogi védelmet biztosítson.

     Legalábbis Popovich püspök így vélekedett erről, aki hasztalan igyekezett elérni, hogy a pópa javára, akit a saját ügyében eddig még ki sem hallgattak s a jogrend szerint még el nem marasztaltak, a tanúhitelesítési eljárást lefolytassák. S a Helytartótanács is hiába utasította a városi tanácsot ennek elvégzésére, ennek sem volt foganatja.

     Így telt el az 1814. esztendő, majd a rá következő 1815. egésze, meg az 1816. eleje is, mind anélkül, hogy a pópa perében érdemi előrehaladás történt volna. Egyetlen változásról értesülünk csupán. Egy 1815 decemberében kelt forrásunk a pópát már egyházközségük adminisztrátorként említi, azaz a pópát időközben leváltották a lelkipásztori hivataláról.

     S ezzel be is kell fejeznünk a pópa perének ismertetését. Levéltárunkban ugyanis, a perre vonatkozóan,  több  iratot már nem találunk. (S jó darabig, az iratokban, a pópa nevével sem találkozunk). Így nincs ismeretünk arról, hogy milyen befejezést nyert a per.

     A végkifejletet illetően azonban mégsem lehetnek kétségeink. Ebbéli következtetésünket az alábbiakban ismertetjük.

     1822-ben, hat évnyi szünet után, még egyszer hallunk a pópáról. Ez évben a kántorával: Popovich Sámuel kalugyerrel (szerzetespappal) ismét panaszra kényszerült, ezúttal egy saját nemzetbélijével, név szerint Ristits Mihály helybeli kereskedővel gyűlt meg a baja: saját bevallása szerint a kereskedő, aki korábban egyházuk gondnoka (templomatya) volt, több ízben megverte őt; gyülekezetüket, őt magát, sőt tulajdon anyját meg a kalugyert rendszeresen gyalázta, káromolta, gyakorlatilag folytonos félelemben tartván ezzel őket. A városi tanáccsal, illetve törvényszékkel – részben német nyelven – folytatott levélváltásból, az ügyre vonatkozóan, sok érdekes részletről értesülhetünk, köztük a számunkra most épp legfontosabbról, ti. arról, hogy ez idő tájt a pópa már ismét gyülekezetük első számú vezetője volt. A vonatkozó forrásaink legtöbbje ugyanis a pópát újra lelkipásztornak nevezi: „Ilirischer Pfarer”, „Issiger Pfarer”, „Parochus Iliricorum”, illetőleg „Plébános”, „Görög Község Plébánossa” lett ismét a titulusa.

     Vagyis, ha következtetésünk helytálló, akkor a végén mégiscsak a pópa nyerte meg a pert. Csakis ennek tudhatjuk be, hogy a pópát végül visszaállították a gyülekezete élére. S talán abban sem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy hivatalától csupán rövid időre fosztották meg. Hiszen amikor azt olvassuk tőle: „Már tíz éve, hogy az itteni gyülekezetben élek mint szerb lelkipásztor  (Sei der zehn Jar wie Ich hier als Ilirischer Pfarer bei dieser Kirche lebe)”, akkor csak arra gondolhatunk:    azért fogalmaz így, mert szerinte az a tény, hogy közben egy időre elveszítette a hivatalát, az idő rövid volta miatt, nem is érdemel említést.

     Egyébiránt az említett kereskedő az egyedüli, aki a szóban forgó forrásainkban a pópára még mindig adminisztrátorként hivatkozik („unsern Administrator”). Ám ennek a ténynek, a fentebb írottak és fejtegettek tükrében, aligha kell komolyabb jelentőséget tulajdonítanunk; vélhetően a bosszú vezette, amikor így „emlékezett meg” a pópáról. S jóllehet, nem tudjuk, hogy azoknak a vádaknak, melyekkel a pópát illeti – olyan „a természete, hogy [bármikor] képes arra, hogy egy negyed icce pálinkáért bárkinek olyan igazolást adjon, amilyet csak akar, még ha nincs is ennek semmi értelme”, „olyan ő, mint egy vén asszonyság, aki ... örömét leli abban, ha valahol pletykálkodhat”, hány „alkalommal páholta el hitvesét, midőn Nesskovitsnétől részegen hazatért”, „délutánonként, kapatos lévén, már áldást sem tud osztani, hanem bevonul a szobájába, ahol a hitvesének zenélnie kell, amire ő táncot (Kettusskát) jár”, „egész héten kint sétálgat, pár napot ezen városban, pár napot aztán Csobánkán, Kalászon [ma: Budakalász], majd Hután [ma: Pilisszentlélek] s így tovább”, „ha valaki halálosan megbetegszik, nem tudjuk, hol keressük”, stb. , tehát hogy egy végtelenül jámbor és együgyű lélek, de egyben részeges és kicsapongó is, aki mindig másutt tartózkodik vagy éppen a tilosban jár, csak ne kelljen a szolgálatát ellátnia – van-e valamennyi valóságtartalma, ám abból, hogy a pópa ezen vádakat egytől-egyig tagadta (ez esetben volt lehetősége a védekezésre), úgy véljük, hogy e rágalmaknak nem szabad túl sok hitelt adnunk.

*

Függelék:

Nomen est omen?

„Verekedő ujoncok. Sorozáskor nagy ritkán marad el a verekedés. A felhevült fiatalság mindig talál pajtásában valami megbocsájthatlan hibát, minek következtében aztán kész a háboru. A »Vörös ökör« vendéglőben pénteken délután összekaptak a regruták s az egyik legény pajtását egy boros üveggel úgy mellbe vágta, hogy kórházba kellett szállitani. Dicsérendő óvóintézkedéseket tett a rendőrség, hogy minden nagyobb mérvű rendetlenségnek idejekorán elejét vehesse; ez esetben is rendőrök léptek közbe.”

(Esztergom II. 1897/12. sz. március 21. 5.)

Esztergom, 2026. május 1.

Iván László

MNL Komárom-Esztergom Vármegyei Levéltára

történész-levéltáros

Felhasznált források:

MNL Komárom-Esztergom Vármegyei Levéltára:

     HU-MNL-KEML-IV.A.1. Esztergom Vármegye iratai

            a. Közgyűlési jegyzőkönyvek, 1638–1848.

            g. Vallás- és iskolaügyi iratok, 1698–1848.

      HU-MNL-KEML-IV.1001. Esztergom sz. kir. Város Tanácsának iratai

            a. Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1701–1849.

            g. Tanácsi iratok, 1700–1849.

     HU.MNL-KEML-IV.1007. Esztergom sz. kir. Város Törvényszékének iratai

            a. Törvényszéki jegyzőkönyvek, 1787–1849.

     HU-MNL-KEML-VIII.51. Az Esztergomi Szentbenedekrendi (Szent István) Főgimnázium iratai

            1. Királyi Gimnázium (jogelőd) iratai, 1788–1803.

Irodalom:

A magyar jakobinusok iratai. I. A magyar jakobinus mozgalom iratai. [Magyarország újabbkori történetének forrásai.] Szerk.: Benda Kálmán. Budapest, 1957. (815. p: a Tarkovics Vazul pesti egyetemi joghallgatóra vonatkozó 1793. évi okleveles forrásadat közlése.)

Értesítő a keszthelyi kir. kath. gymnasiumról 1890–91. Szerk.: Burány Gergely. Keszthely, 1891.

Ortutay András: Az esztergomi rácok a XVIII. század végén. In: Esztergom és Vidéke 1989/1. sz január 5.

Osváth Andor: Esztergom. In: Esztergom vármegye. [Magyarország vármegyéi és városai]. Szerk.: Borovszky Samu. Budapest, [1908]. (53. p: Híradás az esztergomi szerb közösség és egyháza XX. sz.  eleji állapotáról.)

Pifkó Péter: Esztergomi utcák 1700–1990. Esztergom, 1990.