Esztergom sz. kir. város képviselő-testülete 1909 őszén új hirdetési szabályrendeletet alkotott. Az új szabályrendelet kimunkálására, a városatyákat, miként a rendelet indoklási részében olvasható, a következők sarkallták: „Az élőszóval való hirdetési mód a reclamnak nyomdai sokszorosítás révén történt elterjedésével hovatovább elavulván, a város közönségének gondoskodnia kell arról, hogy a dobszó utján történt eddigi hirdetési mód kevésbbé keresett voltából származó jövedelem-kevesblet a reclam terén kifejlett szabadosságnak korlátozásával szabályrendelet alkotása révén pótoltassék.”

A képviselő-testület, e téren, jó néhány hazai város példája nyomán, már meglehetősen bejáratott utat követett. Ti. a hagyományos hirdetési módról egy korszerűbbre, s ami még ennél is lényegesebb: jövedelmezőbbre tért át, amivel két legyet ütött egy csapásra: nemcsak a köz érdekeit szolgálta ezzel, hanem alapvető szépészeti elvárásoknak is megfelelt.

Az Osváth Andor városi főjegyző indítványára és előterjesztésére született rendeletben meghatározták, hogy hirdetmények, közterületen, hova helyezhetők ki: azok kifüggesztésére „bódék, oszlopok és táblák ... s a villamvilágitási oszlopok használhatók fel”, de csak azok, amelyeknek efféle célra való használatát a városi tanács engedélyezi.  Másik kitétel, hogy hirdetésre szolgáló bódék és oszlopok csak közterületen állíthatók fel; hirdetőtáblákat ellenben, tulajdonosa beleegyezésével, magánházak falára is felszerelhetnek.

S mely hirdetési felületeken aztán megjelenhettek a modern nyomdai technikával előállított, illetve sokszorosított hirdetmények, színes plakátok.

A szabályrendeletet Esztergom vármegye törvényhatósági bizottsága, év végén tartott rendkívüli közgyűlésén, annak rendje és módja szerint, jóváhagyta, így az, kihirdetését követően, a következő év elején, hatályba is lépett.

A rendelet szerint, a város, a hirdetési jogot, kizárólagos jelleggel, magának tartotta fenn, illetőleg, ezen jogát átszármaztathatta, megfelelő díj ellenében, haszonbérlőknek.

1920-ban fel is bukkan egy bérlő-jelölt, Oltósy Győző személyében. S minthogy történetünknek ő az egyik főszereplője, illő hát, hogy őt, tisztelt Olvasóinknak, egy kicsit közelebbről is bemutassuk.

Nevezett személy néhai Oltósy Ferenc volt Esztergom-szentgyörgymezei gyárosnak, a meggyfából egykoron használati tárgyakat előállító nagyvállalkozónak volt az édesfia (szülőanyja: Brenner Borbála). Meglehetősen kalandos életpályát futott be, már amennyire ezt a ránk maradt, igen hiányos iratanyagból egyáltalában meg lehet állapítani. 1885-ben, Esztergom-Szentgyörgymezőn látta meg a napvilágot. Középiskoláit Esztergomban (reáliskola), illetve Újpesten (polgári iskola) végezte. Tanulmányait befejezvén erdészethez, utóbb pedig vadásztársaságokhoz jelentkezett, erdészeti gyakornoki, illetőleg vadgazdálkodói állásokra. Többször, több helyen is próbálkozott, nevezetesen – aktuális lakhelyeiből ítélve – Esztergomban, aztán Győr, illetve Pest megyében. Viszonylag korán megnősült. Felesége (Magócs Teréz) gyermekét: Jánost a fiává fogadta, egyszersmind a nevére vette.

     1920-ban azután, „grófi uradalmakban” szerzett jártasság birtokában, állásba kerülendő, már mint fővadász ajánlotta magát. Emellett azonban, hogy anyagi gondjain enyhítsen, egyéb megoldásokkal is próbálkozott.

Így esett sor arra, hogy kísérletet tegyen saját vállalkozás indítására – a hirdetésiparban, vélhetően a nagyobb üzlet reményében. Hogy miért éppen ezt a formáját választotta a pénzkeresésnek, az a következőkkel magyarázható.

A fentebb említett szabályrendelet elsősorban a köz, a lakosság egészének tájékoztatására szolgáló hivatalos hirdetések, illetőleg a szélesebb tömegeket megszólító, különböző rendezvényeket beharangozó plakátok, illetve nagyobb méretű hirdetmények szabad téren történő kihelyezésének a módját írta elő. A hírlapi hirdetések kérdésével ugyanakkor nem foglalkozott.

Volt azonban (és természetesen, napjainkban is van) a hirdetéseknek egy olyan fajtája, amely éppen a sajtóorgánumok hasábjain kapott helyet, nevezetesen a magánjellegű közlemények, az ún. apróhirdetések, amelyek kivált nagy érdeklődésre tarthattak számot.

És éppen ez a momentum lehetett az, ami a vállalkozás-indításhoz az alapot szolgáltatta. Ti. az a gondolat, hogy az efféle hirdetéseket is ki lehetne vinni az utcára, a szélesebb néptömegeket tájékoztatandó. Újságot járatni ugyanis, legalábbis hosszabb távon, anyagi okok miatt, nem mindenki engedhette meg magának. Ugyanakkor a modern világ fokozódó híréhségét, ezen az úton, messzemenően ki lehetne elégíteni.

A mondott év nyarán tehát Oltósy fővadász hozzálátott tervei megvalósításához. Egy beadványt intézett Esztergom város tanácsához, amelyben kérelmezte, hogy két ún. hirdetőszekrényt (Strallendorf mérnök szabadalma) kihelyezhessen a városban: egyet a városháza falára (a Bottyán János utcára néző sarkára), illetve egyet Láhny (Lányi) Mihály vas- és gépkereskedő házára (a Lőrinc utca 3. sz. alatt álló házának „beszögelésére”).

A beadványához mellékelte a szóban forgó hirdetési szekrény rajzát is. (Lásd képmelléklet). A rajzhoz fűzött nem túl szakszerű és helyenként hiányos leírásból a következő hámozható ki: a szekrény magassága: 1,4 m, szélessége: 1 m (felül: 1,2 m); a szekrényt felülről egy háztető forma zárja le; alatta, a szekrény előlapján, egy csaknem teljes kört formázó, hálóval fedett szellőzőnyílás található, mindkét oldalán egy-egy cégtáblácskával (feliratuk: „Hirdetési díjak 1szeri 3 K. 2x. 5”; illetőleg „STROLENDORF szabadalma”); alattuk egy, a hirdetések bedobására szolgáló nyílás; a szekrény használatára vonatkozó tudnivalók: a szekrény teljesen zárt; a szekrény tartalmát, a szekrény fenekén keresztül – ti. alsó, lakattal zárható lapját lenyitván –, mindennap, az esti órákban, kiürítik; ezt követően, a hirdetményeket, a szekrény előlapján lévő rekeszekbe helyezik (10 sorban 5–5 rekesz, azaz összesen 50 rekesz; a rekeszek mérete, a fentiek alapján, mintegy 20 × 15 cm), majd a rekeszek fölé egy-egy „kis szögek közt tologatható üveglapo[t]” csúsztatnak; az üveglapokat egy alul zsanérokon mozgó rácsozat szorítja a szekrény előlapjához; ezen rácsozat, a fenéklemez lenyitásakor, felhajtható.

Hirdetőszekrény rajza 1920-ból. Színezett tusrajz.
MNL KEML XV.3.b. 6546/1920. tan. sz., 1. sz. melléklet.

A folyamodó egyszersmind tájékoztatta a tanácsot a díjszabásról, illetve a díjak fizetési módjáról. Eszerint: egy alkalomra szóló hirdetés, rekeszenként, 3 korona; két alkalomra szóló pedig, rekeszenként, 5 korona; abonensek (bérletesek), rekeszenként, havi 45 koronát fizetnek; a hirdetések s velük együtt a hirdetés díja, egy borítékba helyezve, a felső részen levő nyíláson keresztül a szekrénybe dobandók; amennyiben „csinossan van megirva” a szövegük, akkor rögtön kihelyezésre is kerülnek; ellenkező esetben szövegüket maga fogalmazza majd meg. S hogy biztosra menjen, felajánlotta: a városi hirdetések kihelyezésére ingyenesen biztosít, mindkét szekrény esetében, egy-egy sornyi rekeszt.

Beadványához egy másik mellékletet is csatolt. Utóbbival igazolta, hogy Láhny Mihály kereskedőtől, az engedélyét, a hirdetési szekrény kifüggesztésére, már el is nyerte.

Próbálkozása azonban kudarcba fulladt. Vélhetően már beadványának elbírálásakor elkaszálták a tervét. Ugyanis váratlan nehézség adódott: kitudódott róla, hogy cselekvőképességében – jogi értelemben – korlátozott, minthogy gondnokság alatt állt. (Hogy mért került gondnokság alá, annak okát nem tudjuk.) A városi főjegyző, ennek dacára, a beadványt, javaslattételre, átküldte a városi gazdasági hivatalnak.

A hivatal láthatóan kedvezően nyilatkozott a beadványban foglaltakat illetően. Csakhogy, miként a városi tanácshoz intézett jelentéséből kitűnik, a szóban forgó hirdetőszekrények kérdését már az ötletadó személyétől leválasztva, mint városi ügyet taglalta. S persze, mint más esetekben is, most is azt firtatta – ez volt a legfőbb szempont –, hogy a mondott vállalkozás nyereségesnek ígérkezik-e vagy sem: „Bpesten már használják ezen szabadalmakat s így könnyen szerezhetnénk tájékozódást annak ára felől. Ennek ismeretében a jövedelmezőségről is lehetne megközelítő képet nyerni.” Mindenesetre, indítványozta, hogy próbaképpen helyezzenek ki három ilyen hirdetőszekrényt a városban: egyet a városháza, a másik kettőt pedig a belvárosi, illetve a szentgyörgymezei olvasókör épületének a falára, azzal a megjegyzéssel, hogy amennyiben a lakosság körében kedvező fogadtatásra találnának, akkor: „számuk szaporitható lenne”.

A továbbiakat illetően találgatásokra vagyunk utalva. Nem tudjuk ugyanis, hogy a mondott hirdetőszekrények kísérleti jelleggel történő kihelyezésére, egyáltalán, sor került-e. S arra nézve sincs konkrét adatunk, hogy a későbbiekben, a város vezetése, a lakosság tájékoztatására, alkalmilag, avagy rendszeresen, használt-e ilyen hirdetési eszközöket.

Egy 1921-ből ránk maradt kimutatás szerint, ezen év utolsó negyedében, Esztergom városában, hirdetési díj címén, kizárólag nagyobb, plakát méretű (¼, fél, illetve 1 m2-es) hirdetmények kitételéért fizettek a különféle hirdetők (főként filmszínházak, mellettük egy-egy színtársulat, sportegyesület, egylet s néhány magánszemély stb.; a hivatalos hirdetések ingyenesen kerültek közzétételre). Ezen időszakban, a városi hirdetések lebonyolítását, miként az az iratokból kiderül, már egy a város kebelén belül szervezett különálló „hirdetési vállalat” intézte. 1926-ból arról értesülünk, hogy a város engedélyt adott vállalkozóknak arra, hogy helyben padokat helyezzenek ki: olyan padokat, amelyek hirdetőfelülettel voltak ellátva. 1927-ben új városi szabályrendelet látott napvilágot. 1929-ben pedig az egész városi „hirdetési üzem”-et (minthogy ez idáig nem termelt nagy nyereséget) kiadták vállalkozásba (bérbe vette Gaubek József „Országos Reklám vállalata”).     De a most említett iratok egyike sem foglalkozott a hirdetőszekrények ügyével... 

Ami viszont bizonyos: az a beadvány sorsa. Azt ugyanis a hivatali ügyintéző, már 1921 januárjában, mint tárgytalant – minthogy Oltósy fővadász, időközben, a városból elköltözött (vélhetően nem bírta a hirdetőszekrények ügye körüli huzavonát: csak beadványának érdemi elbírálására majd fél évet kellett várnia!) –, ad acta helyezte.

A fővadász utóbb visszatért Esztergomba, s miután sikerült kijárnia, hogy a gondnokság alól végre kikerüljön, életét most már véglegesen a vadászatnak, illetve a vadgazdálkodásnak szentelte. Volt ő vadőr, megfelelő jártassággal rendelkezett „vadvédelemben, mesterséges fácántenyésztésben és az orvvadászok kézre kerítésében és letörésében”, aki a „kutyadresszurát érti”, aki – elmondása szerint – „[b]ármily lerontott vadászterület vadállományát fényes sikerrel felgenerál[ja]”, aki engedélyt kért és kapott dúvadak méreggel történő irtására, de ha kellett, erdészeti szakmunkákat is elvállalt. Fogadott fia a nyomdokaiba lépett: belőle is vadász (körvadász) lett.

A városi hirdetőszekrények ügyét pedig nem (ő sem) bolygatta többé.

Esztergom, 2020. november 2.

Iván László

történész-levéltáros

Felhasznált források:

Levéltári és kézirattári dokumentumok:

MNL Komárom-Esztergom Megyei Levéltára:

     IV.301.  Esztergom Vármegye Törvényhatósági Bizottságának iratai, 1872–1923.

     V.1. Esztergom r. t. sz. kir. Város Képviselő-testületének iratai

            a. Közgyűlési jegyzőkönyvek, 1877–1950.

     V.3. Esztergom r. t. sz. kir. Város Tanácsának iratai

            a. Iktató- és mutatókötetek, 1877–1929.

            b. Tanácsi iratok, 1877–1929.

     V.6. Esztergom r. t. sz. kir. Város Árvaszékének iratai, 1879–1949.

     VIII.56. Esztergomi Szent Imre Reáliskola (Gimnázium) irata, 1857–1948.

     VIII.801. Esztergomi Városi Kolos Közkórház iratai, 1865–1960.

     XXXIII.2. Esztergom, Komárom, Komárom-Esztergom vármegyék és Komárom megye anyakönyvi kerületei állami anyakönyvi másodpéldányainak levéltári gyűjteménye 1895-1980.

Folyóiratok, periodikák:

     Az Ujság VII. 1909.

     Budapesti Hírlap XXVII–XXXIII. 1907–1913..

     Erdészeti Lapok LXII. 1923.

     Esztergom IX. 1904.

     Esztergom és Vidéke  XXXI–XXXII. 1926–1927.

     Hivatalos Közlöny XVIII. 1910.

     Köztelek XVI–L.  1916–1940.

Interneten elérhető adatbázisok:

     https://www.familysearch.org/