Falu, város

Falu és község

A falu egyszerű szerkezetű, korlátozott önállóságú, a városi központhoz vidékként tartozó; többnyire mezőgazdasági jellegű kis település. Jellemző rá a szomszédságban élő háztartások szoros együttese. Az erős szomszédsági viszony következménye a falusi társadalmi ellenőrzés szigorúsága, az emberek közötti kapcsolat közvetlensége és az egyén erős közösségi kötöttsége. A falut alkotó egységek térbelileg gyakran megoszlottak, mivel a termelőhely és a lakóhely elkülönül egymástól.

A falvak többségét őstermelő parasztok lakták. Így történetük kezdetei is az emberiség földműveskultúráinak kialakulásával hozhatók kapcsolatba. A falu a legtöbb európai népnél azonban a feudalizmusra való áttérés időszakában vált a legjellemzőbb megtelepedési formává. A feudális korú európai falu egyszerre települési forma, gazdasági szervezet, társadalmi csoport és jogi közösség. 

A magyar falu a honfoglaló magyarság megtelepedése után viszonylag gyorsan alakult ki. A 9–10. században az arab, perzsa és görög források még sátorlakó, nagyállattartó, helyváltoztató legeltetést végző népnek írták le a magyarokat. A 11–12. századi törvényekben és oklevelekben pedig már kimondottan falukról és házakban élő falulakó magyarokról olvashatunk. A magyar falurendszer első rétege a nomád eredetű téli szállás állandó faluvá való fejlődésével jött létre. 

A falualakulás első korszaka után a magyar falurendszer további fejlődésére a középkori pusztásodási folyamat, a török megszállás, a különféle telepítések, valamint a tanyásodás és a tanyaközségek központjainak létrehozása volt jelentős hatással.

Különösen nagy változásokat okozott a középkori pusztásodási folyamat és a török uralom, amelynek hatására sok régi aprófalus terület lakatlanná vált, illetve az egy-egy településre összeköltözött népesség, elsősorban az Alföldön, nagy határú és elnyúlt belterületű óriás falukat hozott létre. E gyakran mezővárosi jogállású óriás falvak határa képezte a magyarországi 18–19. század tanyás terület legnagyobb részét, amelyen csak a 20. században került sor újra jelentősebb faluszerveződésre. Mint Európa legtöbb részén, nálunk is legelterjedtebb a zárt falutelepülés; a lakótelkek a közterület (utcák, terek) mentén szabályos rendben vagy szabálytalan elrendezésben helyezkednek el. A telkeken álló lakóházak, gazdasági épületek, a közterületen álló középületek alkotják a falu belsőségét. A nagyobb, több utcából álló, erősen tagolt térszínen hosszan elnyúló patakvölgybe települt falvak elkülönülő részeit végnek (alvég, felvég) nevezték. [1]

A falu és a község fogalma sok esetben összemosódik, egymás szinonímájaként használjuk a két kifejezést, pedig más a jelentése. Míg a falu településföldrajzi kifejezés, addig a község jogi és politikai kategória, mivel a magyar önkormányzati rendszerben a két hagyományos településforma (város és falu) nagymértékben egybeesik a helyi kormányzás legalsó szintjével (város és község).[2]

A község 19–20. századi eredetű, városnál alacsonyabb jogállású közigazgatási egység. A 17. század előtt a kisebb-nagyobb emberi közösségek általános, ritkábban a faluszervezetben élők elnevezése volt. A feudalizmus kori jobbágyközségek, nemesi községek és szabadalmas községek szervezeti, jogi, valamint területi sokfélesége a 19. század közepén már a községi szervezet egységesítését, modernizálását kívánta. A polgári község szervezetének megteremtésére 1871-ben került sor, amikor megalkották a XVIII. tc.-et. Az 1871. évi községi törvénnyel létrejött Magyarországon az egységes községi szervezet. A törvény kétféle községet különböztetett meg: nagyközséget és kisközséget. Az elhatárolás kritériuma az volt, hogy az illető község a törvény által reá ruházott teendőket képes-e egyedül teljesíteni, vagy pedig anyagi erejének csekélysége miatt e célból más községekkel kell szövetkeznie. Az előbbiek a nagyközség, az utóbbiak a kisközség elnevezést kapták. A kisközségek elöljárósága a bíróból, a helyetteséből és legalább két esküdtből állt. Több kisközség képezett egy körjegyzőséget, és e községeknek közös körjegyzője volt. A nagyközségek elöljárósága a bíróból, a helyetteséből, legalább négy tanácsbeliből, a pénztárnokból, a községi jegyzőből, esetleg több jegyzőből, a közgyámból és a községi orvosból állt.

A 19. század második felétől a község önkormányzati szerve a képviselőtestület, végrehajtó szerve pedig az elöljáróság volt. Az 1871-es törvény elrendelte, hogy minden területnek valamely község kötelékébe kell tartoznia. Ennek következtében megszűntek az eddigi „önálló puszták”. Az 1871. évi XVIII. tc. helyébe 1886-ban a XXII. tc. lépett, amely jelentősen csökkentette a községi autonómiát. Az 1886-os községi törvény mintegy fél évszázadig maradt érvényben, és így hosszú időre meghatározta a községi szervezet működését. Az 1871-ben kialakított községi szervezet némi változtatással 1950. március 18-ig állott fenn; a szocialista jog felfogása szerint a község és választott testülete, a községi tanács egyben képviseleti, államhatalmi és igazgatási szerv.[3]

A magyarországi közigazgatási rendszer megkülönbözteti a község és a nagyközség fogalmát.

Község olyan település lehet, amelynek legalább 300 lakosa van, más településektől elkülönülő, önálló saját arculattal rendelkezik, képes önkormányzat alakítására és a helyi közügyei ellátására.

Az 1016/1969. (IV. 29.) Korm. sz. határozat lehetővé tette nagyközségek, illetve nagyközségi tanácsok szervezését. A jogszabály szerint nagyközséggé, illetve nagyközségi tanáccsá az ötezer (a 2011. évi CLXXXIX. törvény szerint 3000) fős vagy ennél népesebb község, indokolt esetben közös tanácsú község volt átszervezhető. Lakosságának számától függetlenül nagyközséggé lehetett átszervezni a járási székhelyeket, a lakosság társadalmi összetételét, meglevő üzemeit, közintézményeit, valamint belterületét tekintve városiasodó jellegű települést; a túlnyomórészt helybeli munkaerőt foglalkoztató jelentős ipari, bányaüzemmel rendelkező és az országos jelentőségű gyógy- és üdülőhellyel rendelkező községet. A nagyközséggé szervezésről – az érintett tanács kérelmére – a megyei tanács dönthetett. [4]

A község, illetve nagyközség élén a polgármester áll. A nagyközség megfelelő fejlettség esetén kérheti várossá nyilvánítását a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény alapján. Magyarországon 2024. január 1-jén 2807 község és nagyközség volt található, ezek a teljes népesség mintegy 29 %-ának adtak otthont.[5]