Jelenlegi hely

„A Magas-Tátra szépségeit megtekintendő.” A Mezőberényi Állami Polgári Fiú- és Leányiskola 1909. évi tanulmányi kirándulása

Ládafia: A hónap dokumentuma az MNL Békés Vármegyei Levéltárából

2023.05.15.

Az évnek ebben a szakaszában vonaton utazva gyakran találkozhatunk iskoláscsoportokkal, melyek az ország egy-egy nevezetesebb helyének meglátogatását tűzték ki úti célul. A gyakran többnaposra tervezett iskolai kirándulások, amellett, hogy az osztályközösség építésének is fontos alkalmai, jelentős pedagógia célokat valósítanak meg. Egy-egy jól megszervezett tanulmányi kirándulás gyakran életre szóló élményt jelent a résztvevő diákok számára, miközben szinte észrevétlenül gazdagítja földrajzi, történelmi stb. ismereteiket is.

A napjainkban közkeletűen csak osztálykirándulásoknak hívott iskolai tanulmányutak gyakorlata – noha szórványosan korábbi előzményei is fellelhetőek – bő egy évszázadra nyúlik vissza. A 19. század utolsó évtizedeiben, a polgári állam és a modern magyar oktatásügy megszületésével, előbb a középiskolákban, majd fokozatosan az alsóbb fokú oktatási intézményekben is teret nyertek a hosszabb-rövidebb kirándulások. A település környékén, a határban vagy a közeli erdőben tett sétáktól a hosszas szervezést igénylő, akár 1–2 hetes utazásokig terjedhetett a skála. Az országjárásokhoz kapcsolódó célkitűzések is nagyon változatosak lehettek: a testmozgás, a természet megfigyelése, a mezőgazdaság vagy az ipar jellegzetességeinek számbavétele, a történelmi emlékek felkeresése egyaránt szolgálták a tanulóifjúság testi-szellemi fejlődését és nem utolsó sorban a hazaszeretet érzésének erősítését.

A tanulmányi kirándulások elterjedését a mindenkori oktatási tárca iránymutatásai is segítették. Dr. Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter például a millennium évében kiadott, 69893/1895. számú rendeletében, az elődei intézkedéseire is hivatkozva, szorgalmazta ezek szervezését, külön kiemelve a nemzeti-történelmi, illetve irodalmi emlékhelyek felkeresésének fontosságát, majd a következő gondolatokkal hívta fel a figyelmet a hazaszeretetre való nevelés jelentőségére:

„Hasznosítsa az iskola e kirándulásokat hazánk néprajzi viszonyainak megismerésére is: a felföldi fiú had ismerje meg az alföldi népet, s viszont a magyar vidék fiai had keressék fel más nyelven beszélő honfitársaikat is, lássák szokásaikat és életmódjukat. A hazának és földjének mentől mélyebb és közvetlenebb szeretete legyen egyik fő czél, melyből középiskoláink kirándulásaikat és tanulmányi utazásaikat rendezik.”

A korabeli pedagógiai szaklapok a századforduló éveiben már rendszeresen foglalkoztak az iskolai kirándulások ügyével, sőt 1911-ben Nagy József könyvet jelentetett meg az országjárások szervezéséről. A Magyar Pedagógia című folyóirat ismertetőjében a következő gondolatokat emelte ki a könyvből:

„A kiránduláson eggyé olvad tanár és tanítvány, testvérekké lesznek a természet szeretetében, lelkük közelebb emelkedik a mindenek Alkotójához, eltűnik az iskolai fegyelem korláta, a gyermek élvezi a szabadságot, de nem válik szabadossá, féktelenné; olyan benyomásokra tesz szert, amelyek élete végéig kísérik. […] A kirándulások tágítják a tanulók látókörét, akik megismerve távoli vidékeket, azok kultúráját, előnyös és hátrányos voltát, intézményeiket, jobban megbecsülik azután otthonukat.”

Persze a számos pozitívum mellett a szakírók már igen korán felhívták a figyelmet az ifjakkal való hosszabb utazások veszélyeire is. Ottó József például Németország és Svájc testi nevelését bemutató tanulmányában 1894-ben azt taglalta, hogy Svájcban számos tanár már arról tanácskozik, hogy „az ifjúságnak jól felfogott érdekében nem volna-e jobb ezen iskolai kirándulásokról lemondani, miután a fiatalság ezen alkalommal sok neki még nem való dologhoz fog, és dorbézolni kezd.” A magyarországi tapasztalatok is összecsengnek ezzel. Schuschny Henrik, a Budapesti V. kerületi Állami Főreáliskola tanára például az iskolai kirándulások szervezése kapcsán már 1893-ban külön kiemelte, hogy a gyerekek „szeszes italokat ne vigyenek magukkal, inkább hideg teát vagy kávét”. Néhány évvel később, 1901-ben Albert József pedig már igen plasztikus képét adta a korabeli tanulmányi kirándulások árnyoldalainak a Magyar Pedagógia oldalain:

„A messzebbi és több napra terjedő kirándulásokról pedig igazán szatírát írhatnánk. Tíz-tizenöt vagyonos fiúnál aligha lehet többet összetoborozani […] és ha egyszer ilyen karavánútra kerekedett, a vezető tanárok a megmondhatói, hogy a haszon-e több belőle, vagy a kár. Tanárjelölt koromban egy fővárosi középiskola VII-ik osztálybeli tanulói – csupa jó módú fiú – a pünkösdi szünet alatt kirándultak Selmeczre. Az erdészeti és bányászati akadémia ifjúsága zászlók alatt vonult ki fogadásukra. Estenek nagy dikcziók, még nagyobb szabású ismerkedő estély, éjjeli városi konstáblerek és bakterek megszalasztása, három napig tartó dínom-dánom s közben egy-egy kis szemléleti tanulmány. Mikor a derék ifjak visszatértek, nem lehetett velük bírni. Mind csak azt hajtogatták, hogy velök úgy bánnak a tanáraik, mintha még matrózruhában járnának. Hosszabb úton a felnőttebb ifjúság egyre azon töri a fejét, hogyan szökhetnének ki az éjjeli szállásról. […] A tanár átváltozik rendőrfelügyelővé s tanítványaival együtt kölcsönösen örül, mikor végre megszabadulnak egymástól.”

A fentebbi idézet a tanulók magatartására vonatkozó észrevételek mellett egy sokkal fontosabb nehézségére is ráirányítja a figyelmet a „boldog békeidők” iskolai kirándulásainak: azokon a szegényebb sorsú, a társadalom alsóbb rétegeiből származó diákoknak szinte alig volt esélyük részt venni, hiszen a többnapos, hosszú utazásokat is magába foglaló túrák komoly anyagi áldozatokat követeltek a résztvevőktől. A különböző tanulmányi alapok, segélypénztárak gyűjtései igyekeztek orvosolni ezt a problémát, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Mindezek után lássunk egy konkrét példát a 20. század első évtizedéből a Mezőberényi Állami Polgári Fiú- és Leányiskola kapcsán. Az első világháborút megelőző években, Szabó Árpád (a későbbi miniszter és országgyűlési képviselő) igazgatósága alatt, az iskola rendszeresen szervezett távoli vidékekre irányuló tanulmányi utakat diákjai számára. Úti céljaik között a korszak legnépszerűbb kirándulóhelyei szerepeltek: Al-Duna, Magas-Tátra, Brassó vidéke, Fiume, Budapest és a Balaton.

1909 júniusában egy hatnapos kirándulásra a Magas-Tátrába utazott a 8 kísérő tanárból és 29 diákból álló csoport. A szervezés már januárban megkezdődött. Az igazgató, miután kidolgozta az utazás tervét, levélben kereste meg a különböző állomáshelyeket, ahol ekkor még 50 fő számára érdeklődött a szállás és ellátás lehetőségeiről. Felvette a kapcsolatot a Magyar Királyi Államvasutak, illetve az útitervben érintett más helyi érdekű vasúttársaságok képviselőivel is, egyrészt az útiköltségek pontos összegének tisztázása, illetve a diákok számára félárú kedvezmény biztosítása, másrészt a kiránduló társaság részére egy külön kocsi lefoglalása céljából. A több hónapig elhúzódó levelezés után áprilisra már összeállni látszott a végleges koncepció, és a beérkezett adatok alapján elkészíthető volt a kirándulás tervezett költségvetése. Szabó igazgató úrnak is szembesülnie kellett azonban a szegény sorsú diákok problémájának kérdésével. Ezt úgy igyekezett orvosolni, hogy a jelentkezők között az anyagi háttér alapján voltak, akiknek teljes árat kellett fizetniük, míg mások 5 fokozatban egyre kedvezőbb árral vehettek részt a programon. Emellett gyermekelőadást és gyűjtést is rendeztek, a hiányzó összeget pedig a tanulmányi kirándulási alap pénztárából biztosították a királyi tanfelügyelő külön engedélyével.

Érdekes momentuma volt a szervezésnek, hogy tavasszal több községi gazda jelezte, hogy maga is szívesen részt venne a túrán a gyerekkel, amennyiben a vasút a diákokéhoz hasonló 50%-os kedvezményt biztosítana számukra. Ez ügyben Szabó Árpád a vasúttársaságok mellett még a közlekedésügyi miniszterrel is levelezett, kérvényében egy sajátos, a korszak mezőberényi társadalmi-politikai viszonyaira is rávilágító érvet hozva fel:

„A magam részéről a gazdák eme mozgalma annál inkább helyesléssel találkozott, mert a községünkben a tévesen értelmezett szocializmus tanai mind nagyobb tért hódítanak, s egy tátrai kirándulás igen alkalmas volna annak szemléltetésére, hogy a felvidék sokkal mostohább viszonyai között élő szegény nép sokkal béketűrőbben viseli sorsát, kevesebbel megelégszik, s szűkösebb körülményei dacára sem törekszik a fennálló társadalmi rend megbontására.”

A felvillantott szocialista veszély azonban nem bizonyult elég nyomós érvnek, a kért kedvezmény, s így a gazdák utazása is elmaradt.

Maga a kirándulás június 21–26. között zajlott le. Az első nap nagyrészt utazással telt. Az indulás éjjel 00:41-kor volt a berényi vasútállomásról, az első napi úti célt, Csorbát délután 17 órakor érték el a kirándulók háromszori átszállás után (ami mintegy 5 órai várakozást jelentett a szolnoki, hatvani és rutkai vasútállomásokon). Megérkezése után az út fáradalmaival mit sem törődő társaság még fogaskerekű vasúton tett egy kirándulást a Csorba-tóhoz, majd elfoglalta szállását, ahol vacsorát és a következő napi továbbindulást megelőzően reggelit is biztosítottak számukra.

A második napon kocsival utaztak tovább Tátrafüredre, s az egész napot a kedvelt kirándulóhelyen töltötték, csak este 20:45-kor vonatoztak át Poprádra, ahol az aznapi szállásuk volt lefoglalva.

A harmadik napon reggeli után kocsival a Dobsinai-jégbarlanghoz mentek, s az egész napot a barlang, illetve a környező vidék megtekintésének szentelték. A vacsorájuk és az éjszakai szállásuk szintén Dobsinán volt.

A következő napon reggeli után Rozsnyóra mentek a kirándulók, ahol a város nevezetességeinek megtekintése és az ott elköltött ebéd után megtekintették a közeli Krasznahorka „büszke” várát, majd vonattal az aznapi szállásukra, Pelsőczre utaztak.

Az ötödik nap az Aggteleki-cseppkőbarlang meglátogatásával telt el, majd a visszaérkezésüket követően a még Pelsőczön elfogyasztott vacsora után este 19:02-kor szálltak fel a már hazafelé vivő vonatra.

Egész éjszakai utazást és négyszeri átszállást követően a hatodik napon délután 13 órakor érkezett vissza Mezőberénybe a minden bizonnyal meglehetősen fáradt, de sok élménnyel gazdagodó társaság.

Sajnos a kirándulásról részletes beszámoló nem maradt fenn, a megmaradt dokumentumok alapján pedig csak a fenti, meglehetősen vázlatos képe állítható össze a tátrai kalandnak. Aki esetleg egy korabeli tanulmányi kirándulás színesebb, első kézből való leírását is szívesen elolvasná, az iskola egy évvel később szervezett Erdély körútjának mintegy tíz oldalas összefoglalóját megtalálhatja a Mezőberényi Állami Polgári Fiú- és Leányiskola 1910. évi értesítőjében.