Magyarország az abszolutizmus vasvesszeje alatt nyögött

Borsod vármegye Emlékirata a kiegyezés előtti korszakról (1861-1867)

Írta:  Rózsa György Gyula

Az 1848/49-es szabadságharc utáni, a kiegyezésig tartó korszak Borsod vármegyei eseményeinek összegzésére két Emlékirat maradt az utókorra. 1860. december 3-án az 1849. június 23-a után újonnan összeülő megyegyűlés az azt megelőző mintegy tizenegy évet egy nagyívű emlékező írásba foglalta, kipótolva az 1849 és 1860 közötti korszak emlékezetét.[1] Az 1861 áprilisában összehívott, majd augusztusban feloszlatott magyar országgyűlést követően a Schmerling-féle provizórium időszaka köszöntött az országra. A megyei igazgatás élére kinevezett Máriássy Ádám[2] főispán nevével fémjelzett korszak rövid, 1865-ben bekövetkezett intermezzo[3] után csak 1867 elején, a kiegyezéssel zárult. A provizórium nehéz hat évéről is egy Emlékiratban emlékeztek meg a borsodi megyegyűlés tagjai, melyet az újonnan meginduló megyei jegyzőkönyv elejére szerkesztettek 1867. július 2-án. [4]

Az 1861. április 22-ére Budára összehívott országgyűlést Ferenc József  császár augusztus 22-én feloszlatta. A július 21-i császári leiratra Deák Ferenc szerkesztette a híressé vált feliratot, s ahogy Szűcs Sámuel[5] fogalmazott naplójában: „szentségtörés is lett volna, oly tiszta igazságon és elvitázhatatlan ősi törvényeinken alapuló remekmű cáfolatának megkísérlése is”.[6] Máriássy Ádám, a Borsod megye élére állított királyi biztos és a már jelenlévő katonai erő nem biztatta a borsodiakat sikerrel. A császárhoz intézett borsodi feliratban így fogalmaztak: „Ha jogos igényeinket ezentúl is akként csorbíttatni engedi, készebbek vagyunk bizottmányunkat, s a tisztviselői kart ezennel feloszlatottnak nyilvánítani, mint sem oly intézkedések eszközlésére ajánlkozni, mik reánk alkotmányunk megszegésének bűnvádját hárítanánk, a tűrést és szenvedést ismét elvállalni készek, de ama felelősségben osztozkodni nem.”[7]

A november 4-re meghirdetett megyei bizottmány ülést már nem tudták megtartani, ugyanis a Miskolcra megérkezett Máriássy királyi biztos karhatalommal akadályozta meg a tisztikar munkáját. A megyeházát katonaság vette körül, a tisztviselői kar beadta lemondását. [8] Máriássy Ádám főispán-helyettes címmel felruházva vezette a megyét. Személyéről lesújtó módon fogalmaz az Emlékirat. „Megyénk kormánya Máriássy Ádám királyi biztosnak adatott át, egy oly egyénnek, kiben a politikai elvtelenség erkölcsi romlottsággal párosult, s ki majd négyéves működése alatt teljes mértékben érezteté a megye minden rendű lakóival egy rossz közigazgatás csapásait. Miután katonai fedezet mellett a megyeházban megjelent, a megyei közönség választó tagjai helyett kinevezés útján betölteni a hivatalokat lévén első feladata, nagy nehezen és hosszasabb idő múlva tudott csak e célra egyéneket kapni, s olyanokat, hogy a megalkotott hivatal testület nem volt más, mint gúnyképe egy valódi tisztikarnak.”[9] Ahogy a naplóíró Szűcs Sámuel fogalmazott az 1861-es esztendőről: „…voltak honfiak, kik arany álmaik valósulását hitték. A mélyebb belátásúak azonban előre megjósolták az abszolutizmus visszatérését.”[10]

November 5-én az uralkodó leiratban rendelkezett a kormányzás új rendjéről, a provizóriumnak a bevezetéséről, egyben kinevezte Pálffy Móric gróf altábornagyot királyi helytartóvá.[11] A közhangulatot a már idézett korabeli naplóíró jól jellemezte bejegyzésével: „…a közvélemény pedig általában hazaárulóknak jelölé ki azokat, kik az alkotmányos megyei, városi s községi hivatalok szentélyébe belépendnek. A királyi biztosok eljárása megnehezült, mert hivatalokra általában rendelkezés alatt álló császári hivatalnokok és desperalt[12] egyének ajánlkoztak…”[13]

A visszarendeződő abszolutizmus hangulata uralta az 1862-es esztendőt is. Ahogy Szűcs Sámuel naplóíró fogalmazott: „Abszolutizmus kezdetén állunk. Isten tudja hazánk jövőjét, úgy látszik annak jóléte és boldogsága nem egyhamar térnek vissza, s nem egyhamar leendenek megszilárdulva. Talán majd csak akkor, midőn a kormányzati elveket a keresztény szeretet és humanizmus elveivel összhangzásba hozandja egy egészen önálló lángész és lelkiismeret vagy tán majd a politikai helyzet kényszerítendi a kormányt az elvetteknek visszaadására és a kibékítés foganatosítására.”[14]

Az általános helyzet még az 1860 októbert megelőző állapotoknál is rosszabb volt: „…oly hatással van ez minden viszonyokra, mint a fagylaló hideg a növényi életre. A jelen rendszer magában hordja a korai halál magját, ennek érzete nyomasztólag hat az annak gépezetét vezető egyénekre, de nyomasztólag hat reájuk népszerűtlenségük is” – fogalmazott Szűcs.[15]

December 4-én Apponyi György gróf országbíró Bécsbe utazott a „kiegyenlítés” ügyében. A tervezet Mailáth György, Sennyey Pál báró és Ürményi József konzervatív politikusok közreműködésével, Forgách Antal kancellár tudtával, az uralkodó felkérésére készült. A javaslat a birodalom nagyhatalmi állását és a magyar korona országainak történeti-politikai jogállását biztosító „egyenjogú dualizmus” bevezetését tartalmazta.[16]

Érdemi változást az 1863-as esztendő sem hozott az országnak, de a súlyos politikai, igazgatási bajokat tetézte még a szokatlan esőmentes időjárás is, ami nagy ínséget okozott az egész országban, miután áprilistól októberig nem esett eső.  A szárazság miatti rossz termés okán október hónapban rendkívüli tanácskozást tartottak a megyeházán, mely nem hozott komoly sikert. 1864 januárjára mintegy hatszáztíz miskolci család került kilátástalan helyzetbe, a „végínség örvénye felé közeledve”. Megsegítésükre pénz és élelmiszergyűjtést szerveztek. Ahogy Szűcs Sámuel rögzítette: „Magyarország 1864-ben is az abszolutizmus vasvesszeje alatt nyögött. Híre járt a közigazgatás és törvénykezés szervezésének is, de ez nem ér semmit, a mostani rendszernek megsemmisítése nélkül, szóval nincs üdv, nincs szabadulás, alkotmányos országgyűlés és annak végeredményében és teljes sikerülése nélkül. A mostani rendszer annál nyomasztóbb reánk nézve, mivel sehol sem volt oly nehéz tiszti kart alakítani, mint nálunk.”[17] 1864 őszén Eötvös József Schmerling államminiszterhez intézett emlékiratában a magyar országgyűlés összehívását javasolta, mely megteremthetné a „kibontakozás” feltételeit.[18]

1865 január elején a Bécsben tartott minisztertanácsi ülésen a monarchia érdekének nyilvánították az országgyűlés összehívását. Ahogy az Emlékirat fogalmaz: „Schmerling összbirodalmi alkotmány teóriái gyakorlatiatlan agyrémnek bizonyultak, a kormány felhagyott annak a renitens népekre való felerőszakolásával, s bár még magával az ezután követendő irányra nézve nem volt tisztában, annyit belátott, hogy más rendszerre térni át elodázhatatlan szükségesség.”[19]

A változást Deák Ferencnek a Pesti Naplóban megjelent húsvéti cikke indította el, ezt követte június 27-én Anton Schmerling államminiszter lemondásának benyújtása. A változás Borsod megye élén is bekövetkezett, báró Vay Miklós[20] 1865. augusztus 6-án főispánná való kinevezésével, „…kinek fényes múltja az életbe léptetendő új rendszer sikerének biztos zálogául tekintetett, s kit az eddigi zsarnokától megszabadult megye örömmel üdvözölt, mint egykori kormányzóját szebb napokban.”[21]

Máriássy Ádám eltávolításával egy gyűlölt közigazgatási korszak zárult le a megyében. Legfontosabb feladat az új megyei tisztikar kialakítása volt. A vélemények két táborra szakadtak. Egyesek arra az álláspontra helyezkedtek, hogy bizalmat kellene adni az új kormánynak, a nemzet közreműködjön az alkotmányos állapot helyreállításában, mások óvatosabbak voltak a bizalommal, meglátásuk szerint csak a 48-as állapotok teljes visszaállítása nyújthatott garanciát a változásokhoz. A többség az első csoport szándékát támogatta, így létrejött egyfajta fúzió az addigi hivatalnokok és az 1860-ban választott tisztikar között. Érezhető volt a közigazgatás pozitív változása, de „Éppen úgy kellett nélkülöznünk az alkotmányos megyei életet, mint azelőtt, a megye termének ajtajai zárva maradtak, nem szólhattunk se a nemzetet általában érdeklő nagyobb kérdésekhez, sem azokhoz melyek saját érdekeinket közelebbről érintették.”[22] Megyegyűlést a korszakban csupán egy alkalommal lehetett összehívni, 1865. október 10-re, melynek csupán egy napirendi pontja volt, az országgyűlési választások előkészítése. A választás Borsod megye választókörzeteiben november 23-án, míg Miskolcon 25-én került megtartásra. A választást lebonyolító központi választmány elnökéül Szathmáry Király Pál volt alispánt választották. A magyar országgyűlést december 14-én nyitotta meg Ferenc József császár, de ahogy a naplóíró fogalmaz: „Az 1865-ös év belépte sem változtatott hazánknak már szinte tűrhetetlenné lett sorsán.”[23] A legfőbb közjogi kérés így hangzott: „…vagy alkotmányos megyék állíttassanak vissza, vagy nyögjünk még egy ideig a zsarnokság alatt.” [24]

1866-ban bár már ülésezett az új országgyűlés, annak munkája még nem volt érzékelhető a hétköznapokban. „Hazánk sorsa felett jelen évben is válság lebegett. Az országgyűlésnek eddigi folyamata után alig van már, aki annak óhajtott sikerét reménylené.”[25] Sokan voltak a tisztviselői karban, akik számára előnyös volt az abszolutizmus, kik „vízben halókként kapaszkodtak” a régi rendszerhez. Deák Ferenc február 22-én mondott beszédet a képviselőházban, melyben a kiegyezés első lépéseként felelős magyar kormány és a törvényhatóságok helyreállítását jelölte meg. Május elején egy 15 tagú albizottságra ruházták a kiegyezésről szóló javaslat elkészítését. Az országgyűlés munkáját az osztrák-olasz háború miatt június 26-án felfüggesztették. Augusztusban Bécsben megkezdődtek az osztrák-magyar tárgyalások a kiegyezésről.

1867. február 17-én Ferenc József Andrássy Gyula grófot nevezte ki magyar miniszterelnökké, majd márciusban a kormány elrendelte a törvényhatóságok újjászervezését. Június 8-án megtörtént Budán a koronázás, ezt követően július 28-án a király szentesítette a kiegyezés törvénycikkelyét,[26] ezzel végleg lezárult a 18 évig tartó abszolutista kormányzás korszaka Magyarországon. Ahogy az Emlékirat fogalmaz: „Míg végre a jelen 1867-i tavasz meghozta azt, mit oly sokáig kellett nélkülöznünk s a mi nemzetünknek szíve vérévé vált, a megyei önkormányzatot. Lehullottak végre a korlátok, melyek elzárva tartottak bennünket legbecsesebb jogaink gyakorlatától, megnyílt tanácskozási termünk, melyben szabadon hallathatja mindenki szavát nemzeti jogaink védelmére és érdekeink ápolására, gyakorolhatjuk ismét szabad választási jogunkat s élvezhetjük az ősi szabadságnak gyakorlatát…”[27]

A borsodi közgyűlés 1867. május 4-én tartott közgyűlésén határozott a megyei jegyzőkönyvekben keletkezett „hézag” kitöltéséről és egy emlékirat elkészítéséről. E munka kapcsán megvizsgálták, keletkezett-e a hiány az 1861. évi jegyzőkönyvben, miután más megyékben történtek iratmegsemisítések a korszakban. A munka elvégzésére négy főt jelöltek ki. Mocsáry Lajos[28] első alispánt, Lévay József[29] főjegyzőt, illetve Dálnoky Nagy Barnabás és Török Sándor megyegyűlési tagokat. Az általuk a közgyűlés elé terjesztett iratból kitűnt, hogy az 1861. október 7-én tartott közgyűlésnek a 2768. számú végzése hiányzott, azt Máriássy Ádám királyi biztos szakíttatta ki, azonban Farkas István akkori megyei kiadó és tiszteletbeli esküdt előrelátásának köszönhetően a határozat egy hiteles példányát és az akkori tisztikar lemondását tartalmazó dokumentumot megmentette és átadta az emlékiratot elkészítők részére. A munkát a felkért személyek 1867. június 29-i dátummal terjesztették be Borsod vármegye megyegyűlésének, amit az elfogadott.[30]

Miskolcon is ünnepelték a kiegyezés hírét, a város díszkivilágítást kapott, alkalmi verseket nyomott a nyomda, a kaszinóból Deák Ferenchez címeztek üdvözlő táviratot, a színház díszelőadást tartott, a városban hála ünnepségeket szerveztek, főispánul báró Vay Lajost[31] nevezték ki. Az 1867 évi szentesített törvényeket Borsod megye gyűlése kihirdette.

Egy új korszak indító eseményei és pillanatai voltak ezek, melyekre közel két évtizedet vártak Borsodban is. Ahogy Klein Gáspár vármegyei levéltáros fogalmazott tanulmányában: „Az abszolutizmus és a provizórium idején Borsod megye nem tagadta meg önmagát, az alkotmányvédelem olyan példáját mutatta, amely mindenkor dicsőségesen fog ragyogni a késői utódok előtt.”[32]

Borsod vármegye 1867 július 2-án elfogadott Emlékirata[1]

Emlékirat az 1861. évi október 9-én megszakadt s e folyó 1867 évi április 30-án megújítólag folytatott megyei jegyzőkönyvek közt létező hiány kipótlására.

Nem sokáig tartott azon alkotmányos korszak, mely a hosszas abszolút kormányzat után 1860. év decemberben vette kezdetét. Azon ellentétek, melyek mellett életbe léptettetett, magukban hordták az enyészet magvát. Habár az adó kezelésének elvonatása által megcsorbítva, de mégis nagy részben helyre volt ugyan állítva a régi és az 1848-i törvények által körülírt megyei szerkezet, de a törvényes független felelős minisztérium helyébe a már törvény által megszüntetett kancellária és helytartótanács lévén visszaállítva, a megyék egy törvénytelen kormány alá voltak rendeltetve.  Tűrték a megyék ezen állapotot azon remény fejében, hogy az országgyűlés helyre fogja állítani az 1848-i törvényes állapotot, de ez nem sikerült.  Az 1861-i országgyűlés eredmény nélkül oszolván szét, egy új keserű csalódás lőn a sokat zaklatott nemzetnek osztályrésze. Tarthatatlanná vált ezután a megyéknek állása s a válság bekövetkezése elkerülhetetlenné lőn.  

Mint az 1861. október 7-én tartott utolsó megyei közgyűlés jegyzőkönyve mutatja, a házi adó kérdése idézte elő ezen válságot.

A megye azelőtt soha hátrányban nem volt törvényes jogainak, s a megyei önkormányzat természetes kifolyása és egyik sarkövének tartván azon gyakorlatot, hogy önmaga vesse ki és hajtsa be a saját fenntartására szükséges úgynevezett háziadót,  ezt gyakorlatba vette. A helytartótanács egy szeptember 4-én kelt leiratban merészletnek nevezvén ezen eljárást, a háziadó behajtását betiltotta,  a bizottmány elnökét és a megyei tisztviselőket minden ily módon beszedett pénzért felelőssé tenni fenyegetőzvén.  Erélyes határozatot hozott a bizottmányi közgyűlés egy törvénytelen kormánytestületnek ezen önkényes rendelete ellen,  s határozott hangú feliratot intézett a fejedelemhez, következőleg fejezvén ki maga elhatározását: „Ha a felséged királyi szava által is istápolt igényeinket kormánya által ezentúl is ekként csorbíttatni engedné, mi  a megye kormányzását fenn nem tarthatva készebbek vagyunk bizottmányunkat s annak kifolyását a megye tisztikarát ezennel feloszlatottnak nyilvánítani, mint sem oly intézkedések eszközlésére ajánlkozni, mik reánk ezredéves alkotmányunk megszegésének bűnvádját hárítanánk,  s tűrést és szenvedést inkább elvállalni készek, de ama felelősségben osztozni nem!”

Csak hamar elkövetkezett az idő, melyben a megyének foganatosítani kellett szomorú, de alkotmányos kötelesség parancsolta határozatát. November 4-én összegyűltek a tiszti kar és bizottmány tagjai, hogy a rendes havi közgyűlést megtartsák. A megyeház katonaság által volt elfoglalva,  a gyűlés megtartását megakadályozandó. Az első alispán házában nagy számmal voltak egybegyűlve a bizottmány tagjai, s midőn a katonai parancsnok odajött kérdést tenni, hogy a tilalom dacára szándékoltatik-e a gyülés megtartásának megkísérlése, határozott „igen” feleletet kapott. Nagy számmal, ünnepélyes menetben vonultak a tagok az első alispán vezérlete alatt a megyeház felé, s midőn megkísérelvén a bemenetelt, a parancsnok kijelenté, hogy kötelességévé tétetett azt erőhatalommal megakadályoztatni, a hazát éltetve és a nagy sokaság rokonszenves nyilatkozatai és lelkes éljenzése között oszlott szét.

Még aznap aláírta a tisztikar azon nagyfontosságú nyilatkozatot, melyben megszakadottnak nyilvánítja hivatalos működését és intézkedik a közcsend és bátorság, valamint a magánjogok megóvása végett, míg valami hatóság nem veszi át az e felőli gondoskodást.

Az ezen tényekre vonatkozó nagyfontosságú okmányokból láthatja az utókor, miként fogta fel a nemzet, miként fogták fel megyénknek fiai alkotmányos és hazafiúi kötelességüket, szemben az alkotmányt lábbal tipró hatalommal. Ezen okmányokra utasítjuk a jelen és jövő nemzedéket, hogy tanulja meg belőle, miként kell választani hazafiúi kötelesség és magánérdekek között,  hogy tanulja meg mi szerint a nemzetnek, ha alkotmányos nemzet akar lenni,  mindenek felett való feladata tisztán megóvni az alkotmány alapjait, ragaszkodni azoknak épen és tisztán való fenntartásához,  ezen tekintetnek feláldozni a pillanatnyi zavarból és fennakadásból való félelmet,  mert mint ezt néhány év múlva 1867-ben bekövetkezett helyreállítása az alkotmánynak bebizonyította, sokkal biztosabb eszköz jogokhoz való szoros ragaszkodás a nemzet érdekeinek megmentésére,  mint a kislelkű és gyenge alkudozás a körülményekkel.

Ekként lőn befejezve 1861. novemberben az 1860. december elején megindult rövid alkotmányos korszak, mely örökre emlékezetre méltó részletét fogja képezni nemzetünk történetének, mint a tíz éves sanyarú korszak alatt letiport nemzet oly dicső példáit adta ezen idő alatt hazafiúi lelkesedésének, megtörhetetlen erélyű és ősi alkotmánya mellett való szívós kitartásának s oly nagy benyomást tett ezen magatartásával magára,  a bár megrendült s kételyek által kínzott, de egybeolvasztási vágy és régi önkényes hajlamai által folyvást elfogult hatalomra, hogy utóvégre is be kellett látnia, miszerint agyrém és rá magára is szerencsétlenséget hozó eljárás, megsemmisítésére törekedni nemzetünk jogérzetének és alkotmányos szabadságához való ragaszkodásának.

Egyelőre azonban ismét beborult a láthatár s megyénkre egy oly korszak következett, mely súlyosabb volt magának az úgynevezett Bach-rendszernek legszomorúbb éveinél is.  

Megyénk kormánya Máriássy Ádám királyi biztosnak adatott át,  egy oly egyénnek, kiben a politikai elvtelenség erkölcsi romlottsággal párosult, s ki majd négy éves működése alatt teljes mértékben érezteté a megye minden rendű lakóival egy rossz közigazgatás csapásait.

Miután katonai fedezet mellett a megyeházban megjelent, a megyei közönség választó tagjai helyett kinevezés útján betölteni a hivatalokat lévén első feladata, nagy nehezen és hosszasabb idő múlva tudott csak e célra egyéneket kapni, s olyanokat hogy a megalkotott hivatal testület nem volt más, mint gúnyképe egy valódi tisztikarnak. Akadtak ugyan fájdalom többen s ennek bevallásával a történeti igazságnak tartozunk - még a volt tisztikar tagjaiból is - kiket elvszilárdság hiánya s az utóbbi években mind súlyosabbakká vált anyagi körülmények arra csábítottak, hogy hivatalt vállaljanak. Legnagyobb része a hivatalnokoknak olyanokból állott, kik sem jellem, sem képesség tekintetéből nem voltak arra alkalmasak, hogy a népnek legpontosabb érdekei kezeikre bízassanak, sőt főbb hivatalokat a legsúlyosabb bűnnemek gyanújában lévő és erkölcsileg megbélyegzett más megyebeli egyének foglalták el. A megye kormányzójának példája az egész hivatalnoki karra kihatott, a hivatallal való visszaélés, vesztegetés napirenden volt.

Csak nagy áldozatokkal lehetett az ügyes bajos feleknek gyors elintézést várni, míg a szegényebb osztálybeliek rendszeres hivatalos zsarolásnak voltak kitétetve, milyenek példájára alig akadni hazánknak a forradalom óta ilyenekben gazdag történeti évlapjain, s melynek ezer meg ezer részleteiről elkeseredve fog még sokáig beszélni a megye közönsége. A kormányzó legbotrányosabb tettei közé tartozik, hogy pénzért osztogattattak végre a jövedelmessé vált megyei hivatalok.

Fordultak elő oly esetek is, hogy a bírói függetlenségnek letiprásával a királyi biztos a törvénycikkek által hozott ítéleteket semmisíttetett vagy másíttatott meg önkényesen,  s minden igazságszolgáltatást gúnyoló és erőszakoló beavatkozása és nyomás gyakorlása által oly szembeszökőleg gyakorolta a hivatallal való visszaélést és megvesztegettetést, hogy az újoncozásban való részvételtől maga a helytartótanács által elmozdíttatott.

Annyira vitte a dolgot, hogy mindenki visszavonult a vele való érintkezéstől és sokan voltak, kik készebbek voltak magánügyeik intézésében hátra maradást szenvedni, mint vele, habár csak hivatalos dolgok végett is találkozni.

Bár mennyire tarthatott mindenki korlátlan hatalmától, a kormányzó valódi erkölcsi és társadalmi száműzetésben élt e megye kebelében.

Mint az egész ország, úgy a megye közönsége néma türelemre volt kárhoztatva mindazon szenvedések mellett, melyek tökéletesen úgy tüntették fel ezen éveket, mint a forradalom utáni kínteljes korszaknak folytatását, s hogy a mérték teljes legyen, még súlyos természeti csapásokkal is kellett küzdeni.

A többi, szárazság következtében rossz termésű évek közt az 1863-i rendkívüli szárazság miatt az ínségnek szokatlan és példátlan mértékét idézte elő. A körülmények rendkívülisége által indíttatva érezte magát a megye közönsége engedni a kormány abbeli felszólításának, hogy az ínség elhárításának célszerű módjai felett véleményét nyilvánítsa,  erre a kormány hogy az irányában létező bizalmatlanság mellett nem csak képes célszerűen intézkedni,  megyénk fiainak abbeli kétségeit, hogy mintegy belenyugvását a dolgok folyamában fejezi ki,  ha törvénytelen hatóságot működésében elősegíti,  hozzájárulása által túlszárnyalta a nagy ínség miatti aggodalom, s egy bizottmány alakult,  mely a megyeházban tartatott,  de a jegyzőt kivéve a megyei hivatalnokok által megkímélt tanácskozásaiban több rendbeli intézkedéseket tett a megye hivatalnokai által végrehajtandókat. De ezen eljárásnak nem lőn kellő sikere, mert bár a kormány nagy összegeket fordított e célra, célszerűtlen s nyilvánosság által ellen nem őrzött kezelés a célt nagyrészben meghiúsította.

Majd négy évig tartott ezen korszak, mely az 1848-i dicsőséges nemzeti harc szerencsétlen kimenetele óta bekövetkezett elnyomatás és sanyargatás ideje alatt a lealáztatásnak legnagyobb fokát hozta megyénkre.

 Végre bekövetkezett az idő, hogy magára a kormányra nézve is eltűrhetetlenné vált azon állapot, melyben önmaga hozta magát jogtalan és fonák eljárása által.

Schmerling összbirodalmi alkotmány teóriái gyakorlatiatlan agyrémnek bizonyultak, a kormány felhagyott annak a renitens népekre való felerőszakolásával, s bár még magával az ezután követendő irányra nézve nem volt tisztában, annyit belátott, hogy más rendszerre térni át elodázhatatlan szükségesség. A február 26-i alkotmány felfüggesztetett, s Magyarországra nézve is el lőn határozva, újból kísérletet tenni az Októberi Diploma és Magyarország államjogának összhangzásba hozatala végett. Majláth  György főkancellár, báró Senyei Pál tárnokmester lőnek az ország közvetlen kormányzásával megbízatva, míg a minisztériumban gróf Eszterházy Móricz ezen újabb fordulatnak egyik fő tényezője lépett, mint tárca nélküli miniszter, a Belcredi kabinetbe. Kilátásba helyeztetett az országgyűlés egybe hívása, s a megyék kormányzata is más lábra kívántatott állíttatni.  Nagy részben új főispánok, a korábbi alkotmányos időből ismert és népszerűséggel bíró férfiak neveztettek ki, a hivatalok betöltésére alkotmányos érzelmű s múltú köztiszteletben álló férfiak lőnek igénybe véve oly célból, hogy a nép az eddigi hivatalnokok sanyargatásaitól meneküljön s a visszaállítandó alkotmányos kormányzat útja egyengettessék.

Így lőn kinevezve megyénk főispánnjává báró Vay Miklós 1865. augusztus 6-án, kinek fényes múltja az életbe léptetendő új rendszer sikerének biztos zálogául tekintetett, s kit az eddigi zsarnokától megszabadult megye örömmel üdvözölt, mint egykori kormányzóját szebb napokban.

Az új főispán csakhamar egy tanácskozást hívott össze és nyílt kérdéssé tette azt, hogy vállalhatnak-e hivatalt mindazok, kik magukat azoknak viselésétől mind eddig távol tartották.  Két felé ágaztak a vélemények,  egyik fél azt mondá,  hogy miután megvan ígérve az alkotmánynak helyreállítása,  nincs többé ok azon bizalmatlanságra a kormány irányában,  melyet eddig táplálhattak a nemzet fiai,  szükséges viszonozni a kormánynak jó intencióit az által,  hogy a nemzet közreműködjék az alkotmányos állapot visszaállítására és miután az ország és megyék kormányán már nagy részben bizalomra méltó férfiak ülnek,  a megyékben sem vonulhatnak vissza azok,  kik a nép javának előmozdítására múltjuknál fogva hivatva vannak,  de mindenek felett szükséges minél előbb véget vetni a nép eddigi sanyargatásának, becsületes és értelmes férfiaknak adni át a közigazgatást és igazságszolgáltatást,  hogy javulásnak indulhasson a hazának mind szellemi,  mind anyagi állapota.  A másik fél ennek ellenében felhozá, hogy nincs nagy bizalommal a kormánynak újabb mozgalmaiban, hogy azt nem nyerheti meg a kormány más módon, mintha teljesen visszaállítja a független felelős minisztériumot, az alkotmányos megyét s minden részeiben életbe lépteti az 1848-i törvényeket. Felhozatott,  hogy mindaddig, míg az alkotmány vissza nem állíttatik,  s a megyéknek szabad választási joga életbe nem lép, kinevezés útján megyei hivatalokat nem vállalhatnak következetlenség nélkül oly férfiak, kik eddig abból tartózkodtak, s kíkben mint az alkotmányossághoz következetességgel és lelkiismeretével ragaszkodó hazafiakban fájdalommal fogja ezután nélkülözni a nép kitartó törekvéseiben vezérül és támaszul. Felhozatott, hogy nem lesz segítve a közigazgatáson sem, mert nem csak az emberekben rejlett eddig is a hiba, hanem a rendszerben, melyet nem kárpótolhat az egyének minősége s mely demoralizáló hatást fog a legjobb emberekre is gyakorolni vagy sikertelenné tenni jó szándékaikat.

A többség az előbb felhozott nézeteket pártolta,  s létrejött az úgynevezett fúzió, az eddigi hivatalnokok egy része és az 1860-ban választott tisztikar tagjai közt, mire az által is indíttatva érezték magukat az illetők, mivel rövid ideig tartandónak tartották ez átmeneti állapotot és a főispán azt is értésül adá, hogy a volt hivatalnokok nagyobb része is el fog az új tisztikarból távolíttatni.

Ekként alakult meg a tisztikar, a törvényszék tagjai csak a következő évi februárban lőnek megújítva „epurálva”[2]. Tagadhatatlan, hogy érezhető volt némi részben a jobb közigazgatás, de a hibás rendszer mellett nem segíthetett az egyének minősége amannak gyarlóságán. Éppen úgy kellett nélkülöznünk az alkotmányos megyei életet, mint azelőtt, a megye termének ajtajai zárva maradtak, nem szólhattunk se a nemzetet általában érdeklő nagyobb kérdésekhez, sem azokhoz melyek saját érdekeinket közelebbről érintették.

A nyilvánosság nem éreztethette teremtő és ellenőrző jótékony befolyását, s a bürokratikus közigazgatási rendszer minden hátrányaival teljes gyakorlatban maradt. Éppen akkor, midőn arra legnagyobb szükség lett volna, gyűlések a megyében nem tarthatván,  ezúton nem képződhetett és izmosodhatott egy valódi erős közvélemény s bár éppen a legfontosabb a nemzet életébe vágó kérdések voltak napirenden, s bár e tárgyak felett a legélénkeb viták folytak, az alkotmányos szellem nem tudod kiemelkedni azon tompultságból, mely annak hosszas szünetelése és az 1861-i csalódások által létre hozatott.

Míg végre a jelen 1867-i tavasz meghozta azt, mit oly sokáig kellett nélkülöznünk s a mi nemzetünknek szíve vérévé vált, a megyei önkormányzatot. Lehullottak végre a korlátok, melyek elzárva tartottak bennünket legbecsesebb jogaink gyakorlatától, megnyílt tanácskozási termünk,  melyben szabadon hallathatja mindenki szavát nemzeti jogaink védelmére és érdekeink ápolására, gyakorolhatjuk ismét szabad választási jogunkat s élvezhetjük az ősi szabadságnak gyakorlatát, mely nem ment fel ugyan  elvonuló keserűségektől, nem ment fel munka és fáradozástól, de mely mind amellett legméltóbb tápláléka minden kebelnek, melyben az emberi méltóságnak magasztos érzete honol.

Borsod vármegye bizottmányi közgyűlésének 1867. évi május 4-én 98 szám alatt kelt határozatából kirendelt küldöttség által készített és ugyanazon évi július 2-án 347. szám alatt kelt határozattal elfogadott ezen Emlékirat, a 347 szám alatti iratok között lévő eredeti szövegről 1867. évi közgyűlési jegyzőkönyv elejére írattatott. Lévay József[3] főjegyző

Levéltári források:

HU-MNL-BAZML.IV.754.a.1. Borsod vármegye Bizottmányának iratai; Közgyűlési jegyzőkönyvek

HU-MNL-BAZML.IV.754.b.347/1867 Borsod vármegye Bizottmányának iratai;

Közgyűlési iratok

Felhasznált irodalom:

Dr. Klein Gáspár: Borsod vármegye és népességének története; In: Borsod vármegye; Szerkesztette Csíkvári Antal; Budapest 1939.

Magyarország történeti kronológiája III. Akadémiai Kiadó; Budapest 1982

Rózsa György Gyula: Borsod megye Emlékirata a szabadságharc utáni korszakról (1849-1860) https://mnl.gov.hu/mnl/bazml/hirek/borsod_varmegye_emlekirata_a_szabadsagharc_utani_evtizedrol_1860

Szűcs Sámuel naplói (1835-1864) Miskolc 2003

Szűcs Sámuel naplói (1865-1889) Miskolc 2003