Részlet Borkó Rezső visszaemlékezéseiből (1926. január 1. – 1936. december 31.)
Kenderáztatás:
„Nemcsak a pacskerok talpához használtak házivásznat, hanem sok egyébhez is. A bikaliak ezt is maguk állították elő. Kendert vetettek – általában a telekhatárra, amivel a telekhatárt is jelezték – azonban összefüggő területeket is bevetettek. Ha a kender megnőtt, zölden levágták, laza kévékbe kötötték és állóvízbe fektetve rohasztották. Mikor a zöld héj lerohadt a fás szárról, akkor a még néhol rajta maradt, megrothadt háncsot úgy mosták le a fás szárról, hogy erőteljesen csapkodták a kévéket a vízbe, majd – ha volt – folyó patak vizében öblítették le. Amikor a volt zöld héjtól megtisztult a kenderszár fás része, akkor alapos kiszárítás céljából gúlákba állították a fás részt. Minden kiszáradt kenderszár alapvetően két összetevőből áll: nagy szakítószilárdságú, hajlékony „szál”-ból és viszonylag törékeny, rideg fás részből, amiből a hajlékony szál használható. A két (hajlékony és rideg) elemet „tilolás”-sal választják el egymástól. Tilolás után még fésülni is kell a kenderszálakat, hogy teljesen kihulljanak a szálak közül a kemény, fás részek. „Az így elkészített – kikészített – kendernek jellegzetes – semmivel össze nem téveszthető – szaga van.) […] Visszatérve a kenderfonalhoz, egy kicsit a gyapjúfonal készítéséhez hasonlít. Ugyanúgy, sőt ugyanazzal a rokkával fonják és a megfont állapotban „házicérná”-nak nevezik. Ez a cérna sok mindenre felhasználható, mert nagyon erős, nagyon nagy a szakítószilárdsága. Nem emlékszem arra, hogy Bikalon is lett volna, de a környéken valahol voltak házi szövőszékek, ahol nagyon erős házi vásznat szőttek, amit nagyon sok mindenre felhasználtak – még pacsker talpalásra is.”
