Részlet Borkó Rezső visszaemlékezéseiből (1926. január 1. – 1936. december 31.)
Bikali lábbelik:
„Úgy kíméltük ezt a padlózatot, hogy otthon pacskerba (tutyiba) közlekedtünk. A pacsker Bikalon általános lábbeli volt, amit az itt élők maguk kötöttek a saját birkáik gyapjából saját maguk által font gyapjúfonalból. Annak érdekében, hogy az így kötött lábbeli talpa ne kopjon el gyorsan, azért házi szövésű „házi vászonból” varrtak rá talpat. Mint ahogy imént említettem, Bikalon a pacsker általános lábbeli volt (cipőt csak akkor viseltek, ha valamilyen különleges ünnepre vagy hivatalos helyre mentek). Annak érdekében, hogy a pacskert még jobban kíméljék, pacskeros lábukat papucsba dugták. Ez a papucs a talp körvonalának megfelelően kialakított fa-talp volt, amire elöl két-három bőrpántot erősítettek (szegeltek). A könnyű ki-, belépés érdekében sarokvédő nem volt rajta. Ezt a lábbelit „slape”-nak nevezték. Ennek a használatát – a benne (vele) való járást – külön meg kellett tanulni. Természetesen nedves, sáros időben pacskerba nem lehetett közlekedni, mert az azonnal átengedte a nedvességet. Ilyenkor kerültek elő a „klumpák” (facipők). Ezek is fából készültek, ezek is speciális lábbelik, amiket azonban erre kiképzett speciális szakemberek gyártottak, és a kereskedelemben lehetett megvásárolni. A klumpában – mivel teljesen merev – különösen nehéz járni, amit azzal próbálnak valamivel enyhíteni, hogy a klumpának a talpa nem sík, hanem az orra felé lekerekített, de még így sem lehet benne, illetve vele úgy közlekedni, mint
egy hajlékony talpú cipővel. Ha úgy közlekedik az ember, néhány perc után a klumpa kemény boltozata feltöri a lábrüsztöt, sőt, rövid időn belül ki is sebesedhet. Bikalon én is olyan lábbelit használtam, mint a többi osztály-, illetve iskolatársam. Nagyon érdekes élmény volt látni azt, amikor befejeződött a tanítás és több mint 120 tanuló kitódult a fedett klumpatárolóba, és az egymástól alig különböző klumpák között azonnal megtalálja a sajátját.”
