Egyházasberzsenyi Berzsenyi Dániel
A régi nemesi családból származó egyházasberzsenyi Berzsenyi Dániel a magyar klasszicista líra egyik legnagyobb alakja 1776. május 7-én született a Vas vármegyei Egyházashetyén egyházasberzsenyi Berzsenyi Lajos, a jogot végzett, klasszikus műveltségű földbirtokos és Thulmon Rozália gyermekeként. A család ezzel az 1770-ben köttetett friggyel jutott hozzá niklai birtokaihoz.
Berzsenyi a soproni evangélikus líceumban tanult, de nem fejezte be az iskolát. Édesapjával feszült viszonyban voltak, ebből menekülvén vette feleségül 1799-ben Dukai Takách Zsuzsannát, akivel annak kemenessömjéni birtokán telepedtek le. Berzsenyiből kiváló gazda lett. A család 1804–1805 körül költözött Niklára, ahol gazdálkodásba kezdett, valamint az 1810-es évek elején felépíttették a ma is álló klasszicista kúriát. (Nikla mellett a ma Marcalihoz tartozó Gomba szőlőhegyén is rendelkeztek földekkel.) A gazdálkodás első éveit sok elemi csapás, az úgynevezett napóleoni háborúk miatt támadt gazdasági zavar és az 1811. évi pénzválság súlyosbították, de végül rendeződtek a dolgok, s az önmagát „niklai remeteként” megnevező Berzsenyi, aki nagyon ritkán hagyta el a falut, vagyonát is szépen gyarapítani tudta. A költő 1836. február 24-én hunyt el Niklán, földi maradványait a helyi temetőben helyezték örök nyugalomra. Sírja fölé 1860-ban Somogy vármegye obeliszket emeltetett.
Berzsenyi versek (főként ódák) mellett tanulmányt írt a versformákról, a kritikáról, a poétikáról, valamint A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul (1833) címmel a mezőgazdaságról. Az alábbiakban utóbb említett művéből közlünk részleteket.
A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul
(részletek)
Előszó
Elgondolván, mennyire függ nemzetünk egész jólléte mezei gazdaságunk virágzásátul, s mennyire emelhetnénk nemzeti erőnket, ha valami föntebb mezei szorgalom terjesztené gazdag földünkre áldásait; szívemelő örömmel és nagy reményekkel telve kell látnunk mindazon bölcs intézeteket, melyek által időnkben nemeslelkű nagyaink a mezei szorgalom ügyét a legszentebb hűséggel ápolják, mindazon bölcs útmutatásokat, melyek szerint több jeles íróink a legfőbb nemzeti ügynek különféle akadályait és védszereit ösmertetni ügyekeznek.
De mivel az ily szép tünemények nemcsak örömöt és reményt adnak a jobb embernek, hanem egyszersmind ösztönt is az együttmunkálkodásra, igen kedves kötelességemnek érzém én is, mezei gazdaságunknak, ezen mi köztáplálónknak ügyében adni, amit adhatok, tudniillik: holmi gondolatokat annak akadályairul és segédmódjairul.
Mely tárgyban már több nagy íróink is minden bölcseséggel munkálódtak ugyan; de mivel a tárgy oly temérdek terjedelmű s oly számtalan oldalú, hogy annak ösmerete csak több figyelmezők észrevételei által alakulhat valami egésszé; s mivel az ügy oly szorgos, hogy annak védelmére alig lehet eléggé és elégszer a nemzetet emlékeztetni; nem gondolnám, hogy még e részbeli nyomozatimmal fölöslegvalót cselekedtem; sőt úgy hiszem, óhajtanunk kell, hogy még több eszmélkedőink is e köz- és nagyérdekű dolog iránt tapasztalásaikat és észrevételeiket közleni se fölöslegvalónak, se csekély föladásnak ne véljék; hanem inkább szünet nélkül szemeik előtt tartsák, hogy nemzetünknek, valamint eddig, úgy ezután is csak a mezei szorgalom lévén legfőbb táplálója, örökre csak annyiban leend egész nemzeti boldogságunk alapítva és biztosítva, mennyiben mezei filozófiánkat fejteni, emelni és gyakorlatba hozni tudjuk.
Ne csüggedjünk el pedig azon, hogy mindenben igen elmaradtunk, s nagy gátokat kell vívnunk; sőt legyünk aziránt győződve, hogy azon nagyszerű áldozatok, melyekkel most egyesült nagyaink boszús isteninket engesztelik, áldást hozandnak mezeinkre, s ha a köztünk megjelent geniust követni fogjuk, egy igen szép jövendő felé leend az útmutatónk.
(…)
X.
Falusi faépületek és azok sűrűsége
Tudván azt, hogy minden, ami a földművelő népet szegényíti, az egyszersmind az egész mezei szorgalmat gátolja; tehát kétségkívül gazdasági szorgalmunk hátramaradásának okai közé tartozik az is, hogy földművelőink épületei fölötte rosszak és úgy össze vagynak tömve, mintha nálunk a föld oly szűk és drága volna, mint Londonban.
Sok drága időt és erőt megemészt az nálunk, hogy nemcsak a parasztoknak, de a kisebb uraknak is épületi oly romlékonyak, hogy azokat szünet nélkül tatarozni s újra meg újra építeni kell, ami mindenkor a gazdaság nagy hátramaradásával szokott történni, annyival is inkább, mivel a gazda nem pénzzel, hanem maga erejével kénytelen építeni.
De azonkívül sok veszélynek és inségnek oka az is, hogy az épületek sűrűsége miatt sok falu porrá égvén, a közjó nagy kárával számtalan javak füstbemennek, számtalan jó gazdák utolsó szegénységre jutnak; mert még az a rosz szokás is többnyire megvan a falukon, hogy minden takarmány és marha házak tövében tartatik, mely szerint tűz esetében a gazdának csak rajtavalója marad.
Egész szívbül kell tehát óhajtani, hogy e részben is valamely bölcs törvény segéljen a népen; mert bizony számtalan nyomorúságokat okozó fonákság az embereket úgy összebujatni, kivált oly országban, hol a földnek nagyobb része munkálatlan hever, hogy évenként ezer meg ezer polgár vagyona és szerencséje tűz prédája legyen. A bölcs görögöknél még a méhházakra is ügyelt a törvény, s meg volt határozva, hogy egyik méhház a másikhoz háromszáz ölnél közelebb ne legyen. Hát nálunk nem volna-é méltóbb ok legalább a házakra ügyelni, s azoknak illendő tért rendelni? s ha a milliókat elseprő tűzi veszedelmeket el tudnánk is felejteni, nem elegendő ok-é csak az is, hogy számtalan helyeken az embereknek még kis kertjek sincs, úgyhogy nem csak a parasztok, de sok helyen még a magyar szent korona tagjai sem tudnak fokhagymát termeszteni?
Ami pedig a falusi épületek romlékonyságát illeti, mivel az leginkább onnét van, hogy magyarok között az építeni akaró pénzen sem kapván építő mesterembert, csak maga kénytelen utva-futva, és úgy, amit tud, holmit összeáklálni; tehát fölötte hasznos volna a székelyeknek azon bölcs szokását, mely szerint ott a gazda, ha építeni akar, vendégséget ád a helybeli gazdáknak, s az egész község egyesült erővel, egyszerre fölépíti annak házát, a magyarok között is törvény által divatba hozni.
Mely jó szokást, úgy hiszem, még jóltévőbbé lehetne intézni olyformán, ha az építő a vendégség helyett a község munkájának árát a falu közpénzéhez adná, vagy ha le nem fizethetné, arrul annak kamatolna. Mert így nemcsak az építők gazdaságai sokat nyernének; de idővel a falusi köztárok is úgy megnőlnének, hogy azokkal a község több esetekben nagyot segíthetne magán, s haszon volna csak az is, hogy így a nép összetartásra s egymásnak gyámolására szoknék.
Így az épületek romlékonyságára nézve, miért nem lehetne azt törvénnyé tenni, hogy minden ezután épülendő falubeli házak, kőbül vagy mórbul és cserépfödélre legyenek? Mert ha ezt a szegény svábok a legmeddőbb helyeken is meg tudják tenni, miért nem a gazdagabb földön lakó magyar? De mivel a nép annyira függ szokásaitul, hogy az, ha magára hagyatik, örökre csak az marad, ami volt; tehát szükség azt e részben is a maga javára szorítani és segíteni, olyformán, hogy minden falunak kötelessége legyen esztendőkint az üresebb tavaszi időben néhány napokon bizonyos számú téglát, válogot és cserépzsindelt közerővel vetni, s az ifjak nagyobb részét az építéshez kívántató mesterségekre nagyában megtaníttatni, kik aztán a törvényhatóságok által meghatározott forma és ár szerint építenék a parasztházakat, melyekre nézve csak azt jegyzem meg, hogy a kéményes konyhákat koránt sem kell szaporítani, mert a tapasztalás mutatja, hogy a füstös avagy kéménytelen konyhák által igen ritkán történik tűzi veszedelem, a kéményesek által pedig nagyon is gyakran. De nagyon hasznosak a füstös konyhák annyibul is, mert azokbul a füst megjárván a háztető minden fáit, azokat majd romolhatatlanokká erősíti, a hélat legjobb hús-, hal- és sajtfüstölővé teszi, s azonkívül a meleg füstös konyha igen egészséges téli szobául is szolgál.
(…)
XIII.
Hiányos népszerközet
A mezei szorgalomnak és népboldogságnak emez előszámlált és még sok elől nem számlált akadályai között egyik legbelsőbb, legágazatosb veszély az, hogy a nép igen megoszlik, magát és erejét nem egyesíti, hanem inkább minden ember különválik, mindenik magára hagyatik, s mindenik a maga gyarló esze, vagy többnyire esztelensége szerint üti-véti az emberiség legfontosabb és legnehezebb mesterségét, a mezei gazdaságot.
Pedig én azt hiszem, s teljes megfontolás után hiszem, hogy mind a mezei szorgalmat, mind az egész népboldogságot csak úgy lehetne legfőbb tetőre emelni, ha a mezei gazdaságot nem egyes gyarló emberek, hanem oly népegyesületek folytatnák, melyekben mindenkor megvolna minden, ami a mezei szorgalom legfőbb céljaihoz megkívántatik.
(…)
Egyesülhetne pedig továbbá a jobbágyság és szegény nemesség különféle tágabb és szorosabb szerközetekben; p. o. tágabb egyesületi szerközet lenne az: midőn minden falu többféle összeadásokbul és közre tett munkákbul oly köz gabona- vagy pénztárt állítana, melybül a szükségben lévőket, illendő kamat mellett segítené, s az egész tárt úgy használná, hogy az időrül időre mindenkor gyarapodna; mely szerint az ily köztár idővel annyira nevelkedhetne, hogy azáltal a nép örökre biztosítva és mentve lenne sok eddigi inségeitül.
Szorosabb népegyesület lenne az: midőn a nép annyira egyesülne, hogy az egész gazdaságot a Vének kormánya alatt egyesült erővel folytatná, melynek minden jövedelmeibül minden ember a maga közreadott pénze vagy munkája szerint venné ki részét.
Legszorosabb és legjobb egyesület lenne pedig az: midőn a nép nemcsak az egész gazdaságot közerővel űzné, de még konyhát és asztalt is közösen tartana, s azáltal magábul egy nagy háznépet formálna. Az ily egyesület nemcsak azt nyerné, hogy minden költsége képzelhetetlenül megkevesedne; nemcsak azt, hogy így majd minden asszonyt munkára fordíthatna s ezáltal az egész néperőt megkettőztetné; de nyerné még azt is, hogy így az öregek figyelme alatt folyó nyájas életbül oly patriarchalis világ fejlődne, melynél szebbet és jobbat képzelni sem lehet.
Hogy pedig az ily egyesület mind valósítható, mind pedig igen jóltevő, látjuk tapasztalásbul is. A tót parasztok között gyakran látunk oly háznépeket, melyekben önkint nagyszámú rokonság egyesülve él és az ily egyesületek gazdasága sokkal virágzóbb, mint az oly kunyhóké, melyekben egy-két ember kínlódik és tehetetlenkedik.
Amerika fölfedezésekor azok találtattak ott legcivilizáltabb népeknek, melyek egyesületekben éltek s közerővel munkálták a földet; s a legújabb utazók csudálva láták az újzeelandi nagy csinosságú földművelést, hol a nép hasonlóképpen egyesülve él, s közerővel műveli a földet.
Somogyban több példát is hallottam arra, hogy a szegény helységek nem tudván magoknak templomot építeni, fölvállalták valamely uraság aratását, s néhány nap alatt egyesült erővel annyit arattak, hogy az aratórészbül templomot építettek.
Végtelen lenne a nép ereje, ha az egyítve s mindenkor cél szerint használtatnék, és végtelen annak következménye mind gazdasági, mind erkölcsi tekintetben.
Az emberek különválva s magokra hagyatva majd leggyámoltalanabb állatjai a természetnek; egyesülve pedig urai a földnek. Vadság szaggatta és reggette külön az embereket, s a kultúrának legfőbb célja: azokat egyesíteni.
Az idézetek lelőhelye:
Berzsenyi Dániel összes művei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1968. 329–361.
Az illusztrációk forrása:
Rippl-Rónai József Megyei Hatókörű Városi Múzeum
Kiss Norbert Péter
