Keresztes Csaba

„Megvallom, fogalmam sincs: minek keresik nemesi őseiket azok az emberek? Ugyanis még ha sikerül is kimutatni, hogy déd- vagy ükatyjuk mondjuk nemes alsó- és felsőbagosi Bagosshy Balázs volt, vagy báró, gróf, netán X. vagy Y. – mire jó ez?” […] „Viccnek, rossz viccnek hangzik…”

Az idézetek a cikkek legjellegzetesebb és egyben eklatáns szövegrészei, és a szerző ellenszenve szinte fizikailag is érzékelhető. Három megyei lapban látott napvilágot az egy szerzőtől származó cikk – két lapban egyező szöveg jelent meg, míg a harmadik lapban egy bővebb változat. Az ironikusnak szánt „Neokutyabőr” címmel ellátott meglehetősen terjedelmes írásmű szerzője határozottan helytelenítette, és egyben el is utasította a családfakutatás szinte minden formáját és eredményét, kétségbe vonva hasznának bármiféle lehetőségét is.

A jelenből visszanézve az 1980-as évek utolsó éveit a rendszerváltás időszakának nevezzük, pedig a valódi, mélyre ható változások csak szűk egy-két évnyi időre korlátozódtak. A rendszerváltozás (rendszerváltás) természetesen ennél egy hosszabb folyamat volt, amely az egyre elterjedtebb nézetek szerint még ma sem ért véget. A nyolcvanas évek „harmadik negyede” azonban még egyértelműen az államszocialista rendszer sajátosságainak jegyében telt el, és a marxista-leninista alapokon álló hatalmi rendszer határozta meg a mindennapi életet.

A rendszer alapvető tényezőinek folyamatossága mellett természetesen néhány, többek számára észrevehető változás és társadalmi átalakulás zajlott le az 1970-es évek végétől az 1980-as évek végéig, a gazdasági viszonyoktól kezdve a közgondolkodásig.

Az 1948 után monopóliumot szerző eszmék által elutasított tudományágak közül is egyre több vált újra megismerhetővé, egyre többnek akadtak értő művelői, sőt számos szakterület került a közérdeklődés középpontjába.

Nagy érdeklődés övezte a természettudományi irányzatok előretörését, vagy éppen a társadalomtudományok közé tartozó tudományok felbukkanását is.  A „búvópatak-létből” újból a felszínre emelkedett, korábban eltűntnek hitt diszciplínák, tudományos irányzatok egy része hivatalos elismerést is nyert, mint például a heraldika vagy éppen a zászlótan.

A korábban a társadalomtudományok közé tartozó genealógia, a korábbi évtizedekben elhallgatásra ítélt eredet- és származástan, szintén ezekben az években kezdte visszaszerezni megérdemelt helyét a tudomány világában. Ennek egyik példája volt, hogy 33 év szünet után 1983-ban sikeresen újjáalakulhatott a nagy múltra visszatekintő Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság.

A genealógia legpopulárisabb ága, a családfakutatás szinten ezzel egyidejűleg indult újra virágzásnak. Az 1970-es évek végén a levéltárak kutatótermeiben a naiv érdeklődők mellett megjelentek az első felkészültebb kutatók, majd néhány év elteltével egyre ismertebbé és kedveltebbé kezdett válni a családok múltjának, felmenőinek keresése, és a családfák összeállítása. Ebben az időszakban a családfa-kutatásnak szakmai szervezetei, piaci alapokon álló cégei (vállalkozásai) még nem voltak, azonban élelmesebb személyek már elvállalták más személyek őseinek felkutatását, a családi ágak felépítését.

A családi ősök felkutatása terjedésének azonban – a jelek szerint –nem mindenki örült, illetve éppen siklott el némán a jelenség felett.

Jelzet: MNL-OL-XXXIV-1-f Levéltári sajtófigyelő-1987 (22. doboz)

A cikk szerzője nem rejtette véka alá, hogy az osztályharcos alapokon álló ideológia gondolkodásmódja alapján, és a rendszer által kialakított struktúra védelmében helyteleníti az ősök megismerésére való törekvéseket. Fundamentalista hozzáállást mutat az általa alkalmazott elítélő jelzők tömkelege, amellyel a családfa-kutatók tevékenységét jellemezte. A családfa-készítést nemcsak rossz viccnek, hanem egyúttal politikai aktusnak is nevezte.

A cikk minden mondata az ősök kutatásának tömény kritikája, ezért nehéz lenne a legkifejezőbb gondolatsort kiragadni a szövegből. Egyetlen mondatot ismétlünk csak meg:

 „Amint ma már – nagyon helyesen és a szocializmus elveivel és gyakorlatával összhangban – nem nézegethetjük az ősöket, és ha sikeres a felvételi vizsgája, az egykori nagybirtokos vagy Horthy-tábornok unokáját ma ugyanúgy felveszik az egyetemre, mint bárki mást, ugyanúgy ne keressen senki kiváló ősöket abban reményben, hogy azzal előnyhöz juthat, kivételezni fognak vele!”

Kiemelendő, hogy a leghosszabb szövegű cikkben nem kímélte azokat sem, akik a „felszabadulás” után „valamire vitt” felmenőik múltját keresik, akik szerinte a saját teljesítményüket a felmenőik élmunkás-okleveleivel és egyéb iratokkal igyekeznek pótolni. Az államszocialista érában érdemeket szerző szülők vagy esetleg nagyszülők leszármazottai ugyanolyan „bűnt” követnek el ezzel, mint a nemesi ősöket keresők. Ez idegen a szocializmustól, és „a teljesítményei alapján felelős helyen dolgozó ember méltatlan utódjának” e cselekedete mérgezi a társadalom légkörét.

Jelzet: MNL-OL-XXXIV-1-f Levéltári sajtófigyelő-1987 (22. doboz)

Az 1987-ben megjelentetett vélemény nem élte túl a pártállami rendszer időszakát, azzal együtt, annak ideológiájával merült többé-kevésbé feledésbe.

A rendszerváltozás követő években még nagyobb lendületet kapott az ősök keresésének és megismerésének igénye. A magyar gazdasági szerkezet átalakítása után ráadásul (vagyis az 1990-es években) nagyon gyorsan szaporodtak az ősök kutatására szakosodott, és már bejegyzett vállalkozások, valamint egyre több magánszemély vállalt el (és fel-) ilyen munkát. A 21. század első évtizedében az ősök, a tágabb család megismerése iránti érdeklődés tovább nőtt. A társadalom fogékonyabb és mind kíváncsibb lett származására, felmenő kilétének tudására – azonban a szerző félelme ellenére közvetlen előnyt, sikeres egyetemi felvételit a már porrá vált ősök most sem biztosítanak.

Jelzet: MNL-OL-XXXIV-1-f Levéltári sajtófigyelő-1987 (22. doboz)

(Nekrológ az újságcikkek szerzőjéről: http://nol.hu/mozaik/lap-20080926-20080926-47-1415)