1840 decemberében különös kérvény érkezett Esztergom megye közgyűlése elé, Vladár János ügyvéd közvetítésével. A szenttamási[1] és Esztergom királyi városi izraeliták közössége nevében a – Rothenberg Ephraim rabbi és a hitközség más elöljáróinak kézjegyével ellátott – beadvány azzal a kérelemmel hozakodott elő, hogy az Esztergomban szokásos szombati vásárt helyezzék át a hét egy másik napjára. A folyamodók azzal indokolták kérést, hogy a zsidóságnak a szombat az ünnepnapja, amikor hitük és vallásuk előírása szerint mindenféle tevékenységtől, így a kereskedéstől, sőt az egyszerű vásárlástól is tiltva vannak. Emiatt a zsidó családok jelentős anyagi károkat szenvednek el, hiszen bevásárlásaikat más vallású személyekre kénytelenek bízni, ami fölös kiadással jár, a kereskedéssel foglalkozók pedig bevételeiktől esnek el.[2]

A folyamodványt Esztergom megye közgyűlése illetékességből áttette Esztergom szabad királyi városhoz.

HU-MNL-KEML-IV.1. b. Esztergom Vármegye Nemesi Közgyűlésének iratai. 2419/1840.kgysz

Mivel a városban már egyébként is működött egy öt fős kiküldöttség, amely a választott község[3]  képviselőiből állott és a zsidóság helybeni letelepedésével kapcsolatban munkálkodott[4], a szenttamási és a királyi városi zsidóságnak a vásárnap áthelyezésére irányuló kérvényét is hozzácsapták a kiküldöttség egyéb feladataihoz, alapos megvizsgálás céljából.

Az 1840. őszutó (november) hónap 20-án tartott tanácsülésen jelentette a kiküldöttség – élén Hartmann Ignác polgármesterrel –, hogy az „ember emlékezetét felülmúló időtül szokásos és faluhelyeken fél ünnepnek tartott szombati nap tartatni szokott heti vásároknak más napra általtétele káros következményű lévén”, ezért a szombati vásárnap megtartása mellett inkább egy másik, szerdai napon tartandó vásárnapot javasoltak bevezetni. A tanács elfogadta ezt az álláspontot azzal, hogy a következő év (1841) március 3-án tarthatnák az első szerdai vásárt, addig is felírnak a Helytartótanácshoz, hogy országszerte köröztesse az újonnan bevezetett esztergomi vásárnapot. Időközben, az ülésen jelen lévő és szót kérő Heliser József tanácsnok[5] felvetette, hogy tudomása szerint már a 18. század elején két heti vásár divatozott Esztergomban. Ennek nyomán kiadták az utasítást a jegyzői hivatalnak, hogy nézessen utána ennek az információnak a levéltár régi iratai közt.[6]  A kérdés tisztázása azért lett volna fontos, mert a városi tanács és a választott község úgy gondolhatta, hogy az 1708-as kiváltságlevél, mely a városi jogok közé sorolta az évenkénti négy országos és a heti vásárokat, feljogosította a várost a szerdai vásározás önkényes és azonnali bevezetésére.

Az 1841. január 26-án tartott tanácsülésen a jegyzői hivatal jelentette, hogy a levéltárban semmiféle nyomát nem lelte a két különböző napon tartott heti vásárnak. Ennek ellenére, a korábbi döntés értelmében megfogalmazott, Helytartótanácsnak szóló felírást felolvasták, amiben kérték a kihirdetést a megjelölt időpontra. Ugyanakkor azonban, tekintve, hogy az új vásárnap bevezetése nagyon komoly döntés volt a tanács, illetve a város vezetése részéről, rengeteg kétely, kérdés is felvetődött, szóba került, az egész ülés hangulatát a bizonytalankodás, az óvatoskodás jellemezte. Hova szervezzék, melyik piacra, melyik napra, vajon megfelelő-e a szerda, vajon a régi, szombati piacnap „megrontása nélkül” az új vásárnapon is lesz-e akkora „csődülete” az árusoknak és a vevőknek, hogy nyereséges legyen? Vajon a – hírek szerint – már munkába vett primáciális hajóhíd mikorra készül el? Vajon ezáltal elegendő vásározó fog-e jönni a Duna másik oldaláról? A kérdések sokasága máris elbizonytalanította a tanácsot fenti döntésében, s emiatt elhalasztotta a hamarjában készített felirat postára adását, legalábbis amíg valami biztosat nem lehet tudni a hajóhíd megépítéséről.[7]

Habár ekkor úgy tűnt, hogy elhalasztották az új vásárnap bevezetését, a Helytartótanács május 11-én kelt leirata mégis arra enged következtetni, hogy a tavasz folyamán – legalább néhány alkalommal – tartottak szerdai vásárt. A levél ugyanis hivatkozik az esztergomi és a szenttamási izraeliták újabb kérvényére, mely szerint a szerdai és szombati napon tartani szokott vásárok helyett egyetlen hétközbeni nap kijelölését kérik, szerdát vagy pénteket.[8]  Erre a városi tanács héttagú küldöttsége fogalmazta meg álláspontját, mely egyben válasz is volt, meglehetősen arrogáns hangvétellel. Kifejtette, hogy a vásárok rendjét „ily csekély számú izraeliták kényük és kedvükért rögtön megváltoztatni czéliránytalan sőt káros is volna”, amit azzal indokolt, hogy az itteni lakosságnak a szombat félig ünnep, s a szombati vásárnappal csak egy fél munkanapot veszítenek, míg a szerda vagy péntek egy egész napot rabolna el tőlük. Végül azonban, némileg felülemelkedve önző álláspontjukon és gesztust gyakorolva az izraeliták irányába, hogy „ők is részesüljenek a vásár jótékonyságában”, továbbá tekintettel a hajóhíd épülésére, a szerdai vásár tartását szükségesnek vélték, már csak amiatt is, hogy így legalább az árusok száma jobban eloszlik, s a „piacznak szűk volta nem lesz érezhető”.

Úgy tűnt tehát, hogy a város vezetése a régi szokásból, hagyományból tartott szombati vásárnapot nem akarta elengedni, de már eléggé meg volt győződve a szerdai vásár hasznos mivoltáról.[9] A Helytartótanács azonban augusztus 24-én kelt levelében felhívta a város figyelmét arra, hogy óvakodjon a heti vásárok számának önkényes szaporításától. Ha már van engedélye, azaz kiváltságlevéllel rendelkezik a szombati napra vonatkozóan, akkor – amennyiben szükségesnek véli további vásárnap bevezetését – kérelmezze a kiváltság kiterjesztését, ha nincs, akkor a szokott módon folyamodjon engedélyért.[10]

Az 1841. év folyamán a két vásárnap fölötti vita a tanács és a választott község egyes csoportjai között további hullámokat vetett. Egyfelől a megosztott, de többségében a két vásárnap bevezetése felé hajló városi tanács, másfelől a többszörösen megosztott választott község tagjai, illetve szószólói között. Utóbbiak között voltak a heti két vásárnap mellett, voltak, akik a szombati vásár mellett szálltak síkra s voltak, akik a szombati vásárnapot hétköznapra akarták áthelyeztetni. A felkorbácsolt szenvedélyes viták lecsendesítésére újabb kiküldöttséget szerveztek. Végül a hosszas tárgyalások eredményeként a város választott községének tagjai 1842. február 11-én tartott köz-ülésben megfogalmazták nyilatkozatukat és név szerinti aláírásukkal adták beleegyezésüket a két vásárnap elnyeréséért szóló folyamodványhoz.[11] A mintegy két héttel később tartott együttes ülésen pedig  megfogalmazták a királynak szóló feliratot, azaz magát a kérvényt is, melyben kihangsúlyozták a kettős heti vásár minden áldásos hatását: a hamarosan elkészülő hajóhíd jelentősen megnöveli az áru- és személyforgalmat, ezzel a város bevételei is gyarapodnak, a helybéli zsidó családok megélhetése is biztosított lesz, valamint azt a körülményt, hogy a környező Hont, Bars, Pest, Nógrád és Komárom vármegyékben közelebbi heti vásárok nincsenek.[12]

Miután az érsekségi hajóhíd elkészült és márciusban megnyílt a forgalom számára, bebizonyosodott, hogy Esztergomban igen jelentősen megnövekedett – nemcsak a piaci – hanem általában az átmenő forgalom is. Emiatt az 1842-es év, legalábbis a város vezetése számára, a vásártér, vagyis a Nagypiac (ma: Széchenyi tér) és a Kispiac (ma: Rákóczi tér) átalakításával, a vásározók célszerű elrendezésével telt. S ahogy az lenni szokott, lehetetlen volt úgy rendezni a dolgokat, hogy mindenkinek kedvére szolgáljon. Már február végére elkészült egy tervezet Meszéna János kapitány és Pinke István tanácsos vezette 12 tagú választmány közreműködésével, amely részletezte az egyes áruféleségeket, típusonként meghatározva azoknak a vásártéren elfoglalt helyét.[13] Ennek nyomán a legnagyobb elégedetlenséget a gabonaszekerek várható, a Nagypiacról a Buda utcára (ma: Kossuth Lajos), a város főutcájára történő áthelyezése váltotta ki. A tervezet ugyanis a Buda utca elejére, a központhoz közel kívánta áthelyezni a kebelbéli szekereket, míg a vidékiekét távolabb, a Trenker-(Prokopp)-ház és a Rotunda (Kerek templom) közti részen, mindkét oldalon oly módon, hogy a fal melletti és a házakba való bejárat szabadon hagyassék.

Március 2-án a választott község egyik, a helyi nagykereskedőket képviselő csoportja, több oldalas beadványban részletezte a gabonapiac áthelyezésére vonatkozó nézetét: mivel a gabona a legértékesebb és legkeresettebb árucikk, anélkül vásár sincs, mindig is a Nagypiacon árulták, ezért az ottani házak mindig is drágábbak voltak, a vevők és eladók is kényelmet kívánnak, nehogy messziről kelljen hazahordani a termékeket. Felhozták azt is, hogy a kebelbéli módosabb gabonakereskedők többnyire a főpiacon vagy környékén laknak, árulásra megfelelő helyeken. Azaz, ha lefordítjuk a beadvány indítékát: a belvárosi, tehetős kereskedők helyzeti előnyükkel akartak visszaélni a kereskedésben, saját házuk elé kívánták hozni, illetve ott akarták tartani a piacot. Ezért még a tervezet szerinti, a Buda utca elejére történő elhelyezésük sem felelt meg elképzelésüknek, s tegyük hozzá: a szabadpiaci verseny szellemének sem, hiszen ezáltal a messziről érkezett szekereket akarták hátrányos helyzetbe hozni.

A választott község másik csoportja Niedermann András szószólóval az élén ugyancsak hosszas beadványban cáfolta a gabonapiac áthelyezése elleni fenti érveket. Ezek a következők voltak: a híd megépülésével és a város elmúlt években történt szemmel látható fellendülésével várhatóan megnövekszik a piaci forgalom. Az eddig is szűkös Nagypiac zsúfoltsága nem növelhető tovább, a Buda utca két oldala ellenben tökéletesen megfelelő a kényelmes gabonavásárláshoz, „ahol egy soron fel, a másikán le, minden árulónak gabonáját megtekinthetem, s bátran járhatok”. Felveti, hogy mekkora szerencsétlenség történhetne, ha a zsúfolt Nagypiacon tűz ütne ki az egymás hegyén-hátán álló szekerek között. Azonfelül a Buda utcai lakosok nem értéktelenebbek, mint a Nagypiacon lakók, ők is fizetik az adót, és ha a heti vásár áldásából többen részesülnek, több lesz a város nyeresége is. Felhozzák azt is, hogy 25 évvel azelőtt is kicsinek találták a Nagypiacot. Az akkori városvezetés tervei szerint, a város déli irányú terjeszkedésével a központ áthelyeződött volna a Szent Vendel térre (ma: Hősök tere), s ott lett volna a főpiac, azonban a Rotunda megépítésével ez is kútba esett. Végül cáfolták azt az állítást is, hogy jobb elrendezéssel a gabonavásár maradhatna a Nagypiacon, hiszen korábban már elüldözték onnan a magyar szabókat, a fazekasokat, a szíjártókat, a kötéljártókat és a sertéseket is, sőt még Mária Terézia emlékoszlopát is eltávolíttatták, mégis szűk maradt a piactér.[14]

Mindenesetre a szervező bizottság tevékenysége nyomán végül jelentősen kibővült a vásár térbeli elhelyezése Esztergomban. A teljesség igénye nélkül: a fazekasok a Kispiac sarkától Szenttamás felé, a meszes kocsik Hilóczky és Leffter háza között[15], de ha szükséges, a Hosszú sorra (ma: Simor János utca) is kiterjedhetnek, a Lőrinc utca (ma is ez a neve) alsó végébe a halászok, (akik a vizet kötelesek a Dunába önteni), mellettük folyamatosan befelé az óbudai és komáromi kertészek (előbbiek kocsin, utóbbiak a Dunán szoktak jönni), Szinger Péter háza elé a sültnek való malac-, bárány-árusok, majd a tejtermékek és egyéb élelmiszerek árusai, a Buda utca végén levő őrháztól (ma: Árok utca) a Duna felé a sertés-árusok, a Kis-Duna partján álló halász ladikoktól felfelé a Dunán érkezni szokott káposztás és zöldséges hajók, lefelé a dinnyés és gyümölcsös ladikok, míg az Öreg (ma: Jókai) utcán a kézműves boltok mellett a könyvkötők, gyolcsos tótok, német szűcsök, német szabók, gombkötők, kefekötők, bicsakosok, fésűsök stb. S ami a legfontosabb: az első tervezetben a gabonás szekerek a nagypiaci házak előtt maradhattak.[16]

A lázas készülődés, a folytonos viták, vélemények és ellenvélemények hangoztatása, a sok szócséplés közepette maga a vásártartásra vonatkozó kérvény benyújtása jelentős késedelmet szenvedett, csak 1846 decemberében került rá sor.

Esztergom város szerdai vásárnapjának díszes kivitelű engedélye 1847. Szent Jakab (július) hó 2-ai keltezéssel, bordó bársony borításban, (mindössze három pergamen lapot tartalmazó) könyv alakban és aranyozott tokban lévő függőpecséttel ellátva került ki a királyi kancellária hivatalából.[17] A vonatkozó iratokból kiderül, hogy Takáts István polgármester intézte az ügyet, mégpedig Barlanghy László udvari, kancelláriai ügynök közvetítésével. A kiváltságlevél maga 191 forint 57 krajcár ezüstben, az ágens úrnak 28 forint 3 krajcár járt, így a város összesen 220 ezüst forintot költött az engedélyre. A díszes, drága oklevél Barlanghy úr közlése szerint egy fa ládikában fog jönni a polgármester címére Esztergomba, „de, ha nem jönne, vagy Doroghon vagy Újfalun kellene megkerestetni”.[18]

HU-MNL-KEML-IV.1008. Esztergom Szabad Királyi Város Titkos Levéltára

Az új piaci rend – a szerdai vásárok bevezetésétől kezdve – számtalan egyéb problémát is felvetett. Miután a város az 1807-ben elnyert királyi diploma birtokában kövezetvámot szedhetett, e jog kibérlése is jövedelmező vállalkozásnak tűnhetett némelyek számára, hiszen a lovas- vagy ökrös szekerek, a behajtott vagy behozott különféle állatok, de a gyalogosok is megszabott áron koptathatták a város jobb minőségű, karban tartott útjait. Erre nézve különösen örvendetesnek tűnt a heti vásárnapok gyakoribbá válása. Meszes János és fia Ferenc kövezetvám-bérlő, helyi polgár is így kalkulálhatott, mert előbb 1842-ben, majd 1847-ben (immár sokadik alkalommal) arról panaszkodott, hogy a remélt nyeresége csekély vagy semmi, a várossal kötött szerződése szerinti bérleti díjat sem tudja megfizetni. Ennek egyik okát abban látta, hogy a túlpartról érkezett árusoknak Szenttamás útjukba esik, ahol gyakran meg is állnak vagy megállítják őket, s ott a helybeliek reggelivel, ebéddel magukhoz csalogatják, marasztalják őket, és már be sem jönnek a „kebelbéli” piacra, hanem ott adják el portékájukat, csak ne kelljen kövezetvámot fizetniük. S Esztergom városa ez ellen nem lép fel. Elkeseredésében Meszes Ferenc kövezetvám-bérlő a szerződés felmondásával fenyegetőzött, noha jól tudta, hogy a szerződés kötelezi a feleket.[19]

Meszes Ferenc elégedetlenkedése teljesen megalapozottá vált az 1846-47-ben kialakult válsághelyzet okán is. Az ezekben az években pusztító éhínség egész Európát, így Magyarországot is, különösen a Felvidéket, de – a szűkölködők, a koldusbotra jutottak tömegei révén – az ország más megyéit is érintette.[20] A gabonatermés mennyisége és minősége jelentősen visszaesett, a lakossági szükségletet kielégíteni nehéz, csaknem lehetetlen volt. A vármegye és a város hatósága is úgy védekezett, ahogy tudott, a szűkös lehetőségeken belül. A királyi város például elrendelte, hogy a heti piacain gabonát csak akkor vásárolhatnak a vármegye más helységeiből érkező személyek, ha a városiak már megvették a maguk gabonáját. Természetesen az intézkedés jogos felháborodást váltott ki a lakosság körében és a vármegyénél is. Nem csoda, ha ez utóbbi olyan „ellen-rendelettel” válaszolt, mely szerint a vármegye az Érseki- másképp Víziváros területén minden szerdán alkalmi vásárt tartott, főleg gabonából, amihez ingyenesen használható vékákat készíttetett, helypénzt és flastromvámot sem szedetett, továbbá a gabonakereskedők felvásárlását is akadályozta. A rendelet értelmében ugyanis délelőtt 11-ig bonyolították a gabonavásárt magánszemélyek számára, majd utána következtek a kereskedők és az egyéb idegenek. Ennek megfelelően Esztergom megye területéről, vagy máshonnan is érkező árusok szívesebben álltak meg – a hajóhídon átjőve – Érseki városon, mint jöttek volna a királyi város szerdai piacára, ahol hasonló kedvezményekben nem részesültek.[21]

A fentiek következtében Esztergom városnak a – frissen elnyert kiváltságlevele értelmében – 1847. augusztus első szerdájára (augusztus 4.) meghirdetett első, hivatalos vásárnapja is balul ütött ki. Kakas Ferenc kapitány több polgártársával e jeles napon ellátogatott az érseki városi piacra, hogy a vidéki árusokat átcsalogassák a királyi város piacára. Sajnos azonban Bozzay Gábor szolgabíró az ottani fertálymesterekkel és a megyei hajdúkkal elállta az útjukat és súlyos fenyegetőzések közepette, botokkal felfegyverkezve erőszakoskodtak velük.[22]

Természetesen a város megkísérelte visszaszerezni elveszített árusait, törvénytelennek minősítve a vármegye eljárását és hivatkozva saját, nemrég elnyert szerdai vásárjogára, s egyúttal törvénytelennek mondva az 1794-ben Érseki városnak adományozott vásárjogot,  amely szerintük –  mivel akkor többen ellentmondtak a kihirdetésnek – érvénytelenné vált. Ezen kívül Esztergom város ünnepélyes hangvételű tiltakozást jelentett be a székesfőkáptalani hiteleshely előtt, valamint kérelmet intézett az uralkodóhoz, hogy szüntesse meg a jogtalanságot.[23]

A sors különös fintora folytán az uralkodói válasz majd egy évvel később, a szabadságharc kibontakozása idején, Szemere Bertalan belügyminisztertől érkezett 1848. május 17-én. A válaszlevélben a belügyminiszter kifejtette, hogy a megye eljárását, noha valóban nélkülözte a törvényes jogalapot, menthetőnek találta, mivel a város is kivételezett a saját lakosai javára, háttérbe szorítva a megye többi adózóját.  A „salamoni” döntés így szólt: „[…] egy részről a kérdés alatti vásároknak törvényellenes folytatását megtiltottam, úgy másrészről Önöknek is kötelességökbe teszem, hogy a külvevőkre nézve önkényesen felállított megszorítást azonnal szüntessék meg.”[24]

Itt véget is érhetne Esztergom szabad királyi város szerdai piacnapjának története, ha nem került volna elő még egy idevágó iratunk.  Tíz esztendővel később, 1850. november 15-én kelt egy újabb kérvény, melyet az esztergomi izraelita község intézett a városi tanácshoz, s ebben a szombati vásárnapot kérik áttenni a hét bármelyik hétköznapjára…[25]

Kántor Klára

Piac az esztergomi Széchenyi téren.  A felvétel 1899-ben készült.
Fortepan/Glatz Ödön
https://fortepan.download/file/fortepan-eu/1600/fortepan_156503.jpg

*

Felhasznált levéltári források:

HU-MNL-KEML-IV.1.b. Esztergom Vármegye Nemesi Közgyűlésének iratai. (1618-1848)

HU-MNL-KEML-IV.1008. Esztergom Szabad Királyi Város Titkos Levéltára (1292-1848)

HU-MNL-KEML-IV.1001. a. Esztergom Szabad Királyi Város Tanácsának iratai. Tanácsülési jegyzőkönyvek. (1701-1848)

HU-MNL-KEML-IV.1001.g. Esztergom Szabad Királyi Tanácsának Város iratai. Tanácsi iratok.

*

Felhasznált irodalom:

Ungár László: Az 1845-1847. évi felvidéki éhínséggel kapcsolatos intézkedések Pesten és Budán. In: Tanulmányok Budapest Múltjából. 6. (1938)