A A A
Betűméret
Ω

SZEMÉLYI HÍREK

Vissi Zsuzsanna

Vissi Zsuzsanna egyebek között a Magyar Országos Levéltárban őrzött Királyi Könyveket tette munkatársaival együtt a nagyközönség számára elérhetővé, de igen fontos munkát végzett a magyarországi céhekre vonatkozó történeti források feltárása és publikálása terén is.

1948-ban születtem Győrben, mindkét szülőm első generációs értelmiségi volt.

Nagyapám 1855-ben, nagyanyám 1860-ban született, úgyhogy őket én már nem ismerhettem. Édesapám 1898-ban született. Egy nyugat-dunántúli, kilenc gyermeket felnevelő gazda családból származott, ha jól számolom, ő volt a hetedik gyermek a hét fiú és két leány között... Amikor ő elvégezte a sopronlövői elemi iskola negyedik osztályát 10 éves korában, akkor már volt egy kispap bátyja, aki Pannonhalmán tanult, és őt is beadták a győri Bencés Gimnáziumba. Anyai nagybátyjuk győri püspöki helynök volt, ő támogatta őket a továbbtanulásban. Édesapám jogász lett, miután a Budapesten elvégezte a jogot.

Édesanyám egészen más környezetből jött. Ő a csongrádi belvárosi templom harangozójának volt az egyik leánya, és nagy ambícióval elérte azt, hogy gép- és gyorsíró tanfolyamra járhasson, önálló kereső lehessen. Édesapja nem ezt a sorsot szánta a lányainak, hanem azt gondolta, hogy otthon maradnak a háztartásban, kijárnak a szőlőbe kapálni, etetik az állatokat. Édesanyám a szülői ellenkezés dacára kitört ebből, és állást keresett magának. Így került el Veszprémbe, ahol édesapám volt a bíróságon az ügyészségi elnök. Nemsokára behívták katonának, kint volt a Don-kanyarban is '43-ban, de megúszta és hazajött néhány sebesüléssel. A háború feldúlta az életüket. Apám első felesége meghalt, özvegyen maradt három kis gyermekkel. 1946-ban összeházasodtak anyámmal, gondolom azzal az illúzióval, hogy a három kicsi gyermeknek lesz majd ő az édesanyja. Mire én megszülettem, apám 50 évesen már állás nélkül volt egészen 1953-ig, amikor a Győr-Sopron megyei Gyógyszertári Központnak lett a jogásza. Ez mai szemmel nézve egy nagyon komoly állásnak tűnhet, de akkoriban ez inkább szimbolikus volt, a hozzá illő jelképes fizetéssel. Túlélésre rendezkedtek be, amennyire tudtak. A három nagy gyermek, ahogy cseperedett, más városban járt iskolába, ezzel apám mintegy megismételte az ő gyermekkori elkerülését a családi fészekből. Ketten a három nagyobb féltestvérem közül külföldre mentek '56-ban, a nővérem pedig '57 elején Budapestre költözött, úgyhogy én egyedül nevelkedtem fel a szüleimmel.

Különös volt egy kicsit Győrben a háztartásunk, mert egyrészt a pap nagybácsitól örökölt, eredetileg a cenki kastélyból származó, akkoriban nyilvánvalóan eladhatatlan egy-két holmi, festmény, neobarokk asztal, meg apám első háztartásának a  megmaradt darabjai között nőttem fel, de hát paprikás krumplin. Apám olyanná vált, hogy leste azokat a napokat, amikor elmehetett borozni a megszokott társasággal, és ott próbálta meg elfelejteni a hétköznapjait, a kilátástalanságot, amibe az 50-es éveiben belecsöppent. Könyvek is voltak otthon, részben egyházi jellegű kis könyvtárának a maradványai. Volt olyan könyv is, hogy Corpus Juris Canonici, amire nagyon haragudtam, mert - mivel latinul írták - egy szót sem érthettem belőle. De volt ezen kívül sok minden,  a katolikus szépirodalomtól elkezdve az irodalomtörténeti kézikönyvekig, csonka sorozatok, három kötetből egy. Sokat voltam egyedül, és megpróbáltam olvasni, olvasni, hogy azzal teljen az idő.

Győrben egy kisebb gimnáziumba jártam, a Zrínyi Ilona Gimnáziumba. Latint tanultam és szerettem volna történelem-latin szakra jelentkezni, azonban abban az évben, 1966-ban, amikor érettségiztem, nem nyílt rá lehetőség, nem volt ilyen szakpárosítás. Elfogadtam, hogy akkor történelem-orosz szakra fogok jelentkezni. Fel is vettek, de az akkori szokás szerint én már csak az előfelvettek közé kerültem be, tehát a következő tanévre, így '67-től kezdtem járni az ELTÉ-re. Pedig lett volna talán esélyem a latin szakra, mert a gimnázium 4. évében országos tanulmányi versenyen dicséretet kaptam, ami azt hiszem hozzájárult ahhoz, hogy a történelem-orosz szakra felvettek. Nagyon szerettem a latint, sok Jókai-regényt olvastam. Ezeknek a könyveknek a szereplői, akik a korabeli feudális-kori szaknyelvet beszélték,nagyon sűrűn használtak latin szavakat .

Az egyetem teljesen új dolog volt számomra. Abban az évfolyamban minden leányhallgató, aki kollégiumi elhelyezést kapott, az Eötvös Kollégiumhoz közeli kis házban, a Ménesi út 12. szám alatti egykori egyházi ingatlanban lakott. Mivel sok hallgatót vettek fel, nekünk elsőéveseknek berendeztek egy olyan szobát, ahol tizenketten laktunk. Nem akárkik voltak ezek között a lányok között, akik egy szobában próbáltak meg élni és tanulni: Szlatényi Magdi később csoporttársam volt a levéltár szakon, ő gimnáziumi tanár lett, a következő ismertebb név Kiss Irén, aki műfordító lett, oktat az ELTÉ-n, olasz nyelvvel és kultúrával foglalkozott, valamint Dér Katalin, az ELTE latin tanszékének a vezetője.  Megvallom őszintén, hogy engem a szűk családi kör után sokkolt ez a 12 ágyas szoba és az állandó együttlét másokkal. Az egyetem is szokatlan volt, a nagyváros is nehezen volt felfogható számomra. A Széchényi Könyvtárba nagy áhítattal mentünk el, a recsegő székek közé, a Nemzeti Múzeum épületébe. Szerencsére a kollégiumban mi elsőévesek kaptunk néhány olyan órát akkoriban, ami az eligazodást szolgálta a könyvtárhasználattal és a kutatással kapcsolatos alaptudnivalókban.

Szerencsénk volt, mert a kötelező latin nyelvre, a gyógylatinra háromfelé osztották a történelem szakos társaságot: akinek semmiféle előképzettsége nem volt, aki tanulta gimnáziumban, de nem érettségizett, és néhányan, akik érettségiztünk belőle. És bennünket Gerics József tanított mindjárt az első évben latinra, úgyhogy ez nagyon jó volt, mert igen alaposan és jól megtanította a nyelvet. Az első egyetemi élményt én tulajdonképpen Hahn István ókor történeti előadásán, illetve a szemináriumán éltem meg, nagyon szerettem hozzá járni. Érdekelt az ókor, Mezopotámia és a Közel-Kelet története. Akkoriban jelent meg a Gilgames-eposz fordítása Rákos Sándortól, meg más gyűjtemények is, például az akkor még fiatal asszirológus Komoróczy Géza műfordításai. Teljesen elbűvölt ez a világ egykori irodalmuk révén, úgy éreztem, hogy továbbra is ezzel szeretnék foglalkozni. Ennek első lépcsőfokát a bibliai óhéber nyelv képezte, ezért jártam egy darabig héber szövegolvasásra Komoróczy Gézához Fröhlich Idával együtt, aki aztán az ókortörténetnek lett a tudósa. Sok időt elvett, de módszertani szempontból érdekes volt, mert azt bizonyította, hogy bármit meg lehet tanulni, csak el kell kezdeni és csinálni kell, nincs megoldhatatlan feladat.

Azt hiszem, Rottler Ferenc volt az, aki másodévben a szigorlatok tájékán, amikor már középkori történelmet is tanultunk, jártunk is hozzá, megkérdezett néhányunkat, hogy nem akarunk-e levéltár szakosok lenni? Mert akkoriban ez úgy ment, hogy az első szigorlat után, a harmadik évtől lehetett muzeológiára, levéltár és néhány más szakra jelentkezni. Választhattam, hogy elhagyom-e az orosz nyelvet, vagy nem. Az orosz szép nyelv, szerettem az orosz irodalmat, Turgenyevig jutottunk el adddigra. Nagyon keveset tudtunk igazából az orosz nyelvből. A nyelvoktatás szempontjából rossz volt, hogy anyanyelvi tanrend szerint tanították az oroszt, nyelvtörténettel kezdték. Viszont ez egy történelem szakosnak nagyon érdekes dolog volt, mert ószláv és óorosz szövegeket olvastunk szöveggyűjteményből, és ez is a régi dolgok felé terelt engem. Igen ám, de amikor a szigorlaton nagy keservesen, de elég jó eredményekkel átmentem, a felsőbb éveseknél megláttam a mai orosz nyelvtan vastag kötetét. Azt gondoltam, hogy én ezt soha nem fogom tudni megtanulni. Amikor Rottler Ferenc megkérdezett bennünket, hogy van-e kedvünk levéltár szakra átmenni, én akkor büszkén visszautasítottam, hogy én nem akarok. De aztán már más kollégiumban lakván megkérdeztem a levéltár szakosokat, éppen Krasznai Krisztinát, aki aztán hosszú ideig a Magyar Nemzeti Bank Éremtárában dolgozott, hogy milyen is ez a levéltár szak, és ő mondta hogy jó, meg érdekes. Akkor már voltak nyomtatott tanrendek, abból is lehetett kicsit tájékozódni, és úgy gondoltam, hogy ez nekem tetszik, így beadtam a kérvényt, hogy az orosz helyett levéltár szakra szeretnék járni harmad évtől. Gerics József fogadott bennünket az első órán - ez a 69-70-es tanévben volt, mosolygott és végig-végig nézett rajtunk. Később rájöttem, hogy annak örült, hogy heten voltunk. Az előző évfolyam, Nyulásziné Straub Éva és Madarász Lajos évfolyama, meg korábbi évfolyamok is csak három főből álltak, és most egyszerre hét hallgató lett. Nem is akárkik voltak: egyikük Szögi László, aki ma az Egyetemi Könyvtár igazgatója, a később az OSZK-ban tevékenykedő Nagy László, aki szülőfaluja után a Szelestei nevet vette fel. Ezek az órák nagyon szépen, jó hangulatban teltek, volt amikor összevontak bennünket a felsőbb évfolyammal, így aztán megismertük egymást. Sinkovits Istvánt kell mindenek előtt említenem, mint emberileg is nagyszerű, visszafogott, szépen és világosan előadó személyiséget. Gerics Józseffel latin nyelvből és intézménytörténetből legkevesebb heti hét óránk volt, és voltak olyan vendégelőadók, akikre igazán büszkék lehetünk, például Kumorovitz Bernát Lajos, aki pecséttanból és egyéb segédtudományokból tartott órákat. Mezey László oktatta  a paleográfiát.

Harmadik év után került sor a két hét nevelési gyakorlatra, gyermektáboroztatásban működtünk közre, majd négy hét itt az Országos Levéltárban, teljes munkaidőben. A gyermektáboroztatás alatt rájöttem, hogy nem vagyok pedagógusnak való. Akkoriban volt először vagy másodszor olyan lehetőség, hogy a pedagógiai tárgyak elhagyásával, heti hat óra szaktantárgyat felvéve, nem tanári, hanem történelem szakos előadó és levéltáros diplomát kaphatunk. Éltem ezzel a lehetőséggel.

Az első levéltár szakos év utáni gyakorlat itt a levéltárban nagyon-nagyon érdekes volt, mert végre iratokhoz jutottunk, nem a másolatokhoz, amiket órán olvastunk az oklevéltanon. Ez nagyon felemelő volt, én valahogy otthon éreztem magam rögtön a régi papírok között - ez talán a családi furcsaságok miatt is volt, hogy régi iratok és öreg, penészes könyvek között nőttem fel. A gyakorlaton végig mentünk itt minden osztályon, vagy majdnem minden osztályon. A feudális osztályon Papp Gábornéval, Ernával, későbbi osztályvezetőmmel találkoztunk, Fábiánné Kiss Erzsébettel is, továbbá az akkori fiatalokkal, Érszegi Gézával, Koroknay Ákossal. Megmutatták a gyűjteményeket,  Papp Gáborné pedig egy családi levéltár rendezésébe vont be, ahol missiliseket, leveleket kellett abc-be rakni. Én próbáltam termelni, és láttam, hogy Szögiék bele-bele olvasnak. Igazuk volt, csak én nagyon akartam dolgozni és attól féltem, hogy számon kérik rajtunk, ha közben elmélyedünk az iratokban.

Akkor alakult meg az Új Magyar Központi Levéltár, és a levéltári törvény is előkészületben volt, az általános iratkezelési szabályzatról is sokat hallottunk.

A némettel problémáink voltak. Nem kisebb tanárunk volt a német szövegolvasásban, mint Mollay Károly, 16. századi, 1527 körüli soproni krónikákat olvastunk fakszimilében. Csak az volt a baj, hogy ez az írásmód messze volt a 17-19. századi gót betűstől, amit mi nagyon nehezen tudtunk elolvasni, és a szövegeket is más németséggel írták, mint a későbbi századokban. Úgyhogy hiába evickéltünk át Mollay Károly félévein, amikor itt a gyakorlaton Sashegyi Oszkár próbált belőlünk valamit kihúzni - most már tudom, hogy egy csodaszépen írt 19. század eleji német hivatali iratot vett elő -, mi semmire nem mentünk vele. Kínos pillanat volt, mert nem tudtunk mit mondani. Nem tudom, Sashegyi mit gondolhatott, hogy talán valami ellenállás van bennünk, de nem értette, hogy miért nem tudjuk elolvasni.

Ekkor már le kellett adnunk, hogy mi lesz a szakdolgozatunk témája. Kedves tanáromhoz, Unger Mátyáshoz fordultam, hogy tudna-e segíteni szakdolgozati témát választani. Ő mondta, hogy mivel én győri vagyok, menjek el a győri levéltárba, és kérdezzem meg ott az igazgatót, Lengyel Alfrédot, hogy milyen témát ajánl. Akkor a régi vármegyeházán, a Győr-Sopron Megyei Önkormányzattal együtt volt elhelyezve a megyei levéltár, a városi levéltár pedig a 19. században épült városháza pincéjében. A területi levéltárak az úgynevezett tanácsosítás, az önkormányzati kezelésbe vétel előtti időszakban nagyon kicsi költségvetéssel, kis személyzettel működtek. Lengyel Alfréd volt a főlevéltáros, Sáry István és Takács Lajos valamint Németh Klára voltak a segédlevéltárosok. Ők nagyon szívélyesen, kedvesen fogadtak, bevezettek Lengyel Alfrédhoz, akinek előadtam, hogy levéltár szakos szakdolgozati témát szeretnék kérni. Ő egy kis ravaszsággal nézegetett engem, és azt mondta, hogy talán céhtörténettel kellene foglalkoznom. Ebben az volt a ravaszság, hogy a céheknek az eredeti, saját maguk által képzett iratanyagát a győri Xantus János Múzeumban őrizték, és oda kellett mennem kutatni, tehát nem a levéltárosokat nyaggattam, legalábbis ők úgy képzelték eleinte. Átmentem hát a múzeumba, ahol az e területen nagyon jártas és tapasztalt, jó értelemben vett amatőr helytörténész segített nekem. Kiválasztottunk egy meglehetősen jó, úgy két csomónyi anyagot, a szíjgyártó céh anyagát. Így ezt a témát adtam be szakdolgozatnak: A győri szíjgyártó céh története a 17-18. században. Sok időm volt a szakdolgozatra, mert én azt a harmadév után rögtön el kezdtem írni és abszolút naiv, hályogkovács módon sikerült elkészítenem.

Akkoriban folyt a Veszprémi Akadémiai Bizottság égisze alatt az úgynevezett céhkataszter készítése, a történeti Magyarországra kiterjedő összes céhes tárgyi és iratemléknek a számba vétele és jegyzékelése Nagybákay Péter és Éry István vezetésével. Terjedelmes kérdőíveket kellett kitölteni a céhes anyagokról a múzeológusoknak, levéltárosoknak. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ebben én is részt vehettem, a nyári és téli szünetekben ott tevékenykedtem a múzeumban, illetve a levéltárban. Most már bevallhatom, hogy Győrben a levéltárosok elkísértek a városháza pincéjébe, ahol megmutatták, hogy mi hol van, és kezembe adták a kulcsot, hogy ha majd befejeztem a kutatást, zárjak be magam után. Ez így ment jó néhány napon át. Nagyon élvezetes volt a városi tanácsülési jegyzőkönyvek, illetve a mutatók böngészgetése, majd ezeknek az iratoknak a kikeresése és elolvasása ott helyben, az anyag kellős közepén.

Időközben visszakerültem a Ráday utcai kollégiumból az Eötvös Kollégiumba, ahol szakkollégista lehettem, ami nagyon sok előnyt jelentett. A színvonalas német nyelvóráktól elkezdve olyan oktatókig, mint például Vörös Károly, akibe, hogy úgy mondjam, egy életre beleszerettem. És ki ne hagyjam Szabad Györgyöt, aki a kollégiumban is tartott szemináriumot, mégpedig a kiegyezés utáni országgyűlésekkel foglalkoztunk. Szabad György levéltárosként is kiemelkedően érdekes órákat tartott, mert szombaton délelőttönként felrendelt bennünket a Bécsi kapu térre, az Országos Levéltárba a IV. emeletre, és ott mutatott be iratokat, dokumentumokat, térképeket az 1848-at követő nagy változásra, az úrbéres rendszer felszámolására vonatkozóan.

Az egyetemi évek alatt, és később sem nagyon tudtak a szüleim támogatni. A támogatás annyi volt, hogy ha hazamentem, eltartottak a nyári szünetekben. Néha anyukám adott egy százast tanév elején, vagy visszautazáskor útiköltségre, de többel nem tudtak hozzájárulni a taníttatásomhoz.

A Művelődési Minisztérium Levéltári Osztálya sokáig a Várban volt, itt dolgozott Balázs Péter levéltáros. Ő Győr város 17-18. századi történetéről is megjelentetett egy monográfiát. Hozzá fordultam 1972-ben, hogy mit javasol, hol tudnék elhelyezkedni, mert akkoriban még kevés álláshely volt. Közvetlenül azután lett egy felfutása a területi levéltáraknak, beleértve a Fővárosi és a Pest megyei Levéltárat is. Balázs Péter mondta, hogy Győrben most nincs üresedés egyelőre, de addig is van hely Esztergomban. Elmentem Ortutay Andráshoz a Komárom megyei Levéltárba, ahol nagyon kedvesen, szeretettel fogadtak és ahol közvetlen elődöm Koroknay Ákos volt. Két és fél évet töltöttem ott egy nagyon szép levéltári anyagban munkálkodva. Ott sokat céduláztam, saját kutatásaimat is szerettem volna folytatni. Elsősorban a városi adózás érdekelt, mert láttam a szakirodalomból, meg a győri és székesfehérvári kutatásokból, hogy a 18. század egy bizonyos időszakában minden szabad királyi városban más és más volt az adókivetés a módja. Engem az adókivetésben meglévő eltérések oka érdekelt és az, hogy a városi társadalomban milyen súllyal szerepelnek a kézművesek. Sok-sok cédulát készítettem, de végül is nem született belőle munka. Még egy ideig járogattam a szakdolgozati vezető tanáromhoz, Unger Mátyáshoz, de aztán valahogy ez megszűnt. Nem kaptam ilyen szempontból biztatást, meg ott a napi munka után már nem volt erőm úgy elmélyedni a szakirodalomban, ahogy kellett volna. Akkor még éppen csak hogy elkezdtek megjelenni Szakály Ferenc munkái és más fontos, témábavágó tanulmányok.

Nehéz volt egy kisvárosban élni, egyedül éreztem magam nagyon. Amikor lehetett, igyekeztem hazautazni. Egyszer csak jött egy telefon, Glatz Ferenc hívott fel, aki akkor már a Történettudományi Intézetben dolgozott. Emlékezett rám, mert tartott nekünk az Eötvös Kollégiumban órát. Megkérdezett, hogy nem akarok-e tudományos gyakornok lenni, mert a közelgő Rákóczi évfordulóra tekintettel a Kosáry-bibliográfiában előbbre hozzák a 18. századi kötetet, ahhoz kellene dolgozni. Biztatott, hogy ebből sokat lehet tanulni, és ez milyen jó lenne nekem. Gondoltam, hogy belevágok, elfogadtam ezt az ajánlatot, és 1974 októberétől ott dolgoztam a Történettudományi Intézetben. Budapesten albérletet kerestem, és a bibliográfiához céduláztam könyvtárban. Nagy József Zsigmond, aki később úgy tudom, hogy a Külügyminisztériumnak lett a munkatársa, ő volt a legközvetlenebb kollégám ebben a munkálatban, ő már akkor évek óta dolgozott ebben. Kosáry Domokossal nem sokat találkoztunk, inkább csak akkor, amikor áttette a bibiliográfiai munka székhelyét a Történettudományi Intézetből a Pest Megyei Levéltárba újra, ahol munkaasztala volt. A hét két napján együtt ettünk ott az ebédlőben: Kosáry Domokos, Borosy András levéltáros, Nagy József Zsigmond történész és én. Amivel Glatz Ferenc kecsegtetett, hogy milyen sokat fogok tanulni a Kosárytól, sajnos nem következett be, mert ő akkoriban már nagyon el volt foglalva a 18. századi kultúrtörténetről szóló könyvével, illetve az akadémiai értekezésével. Időnként átnézte a cédulákat, amiket készítettünk, vagy útbaigazítást adott, ha valamivel nem boldogultunk, esetleg nem tudtuk a cédulán az ő írását elolvasni.

Két év múlva, 1976 októberében lejárt az ösztöndíj. Pánikba estem, hiszen engem nem tartott el senki, albérletet kellett fizetnem. A Történettudományi Intézet nem tudott biztosat ígérni, elkezdtem állást keresni. Azt hiszem, Fügedi Erikkel is tudtam ez ügyben konzultálni, és talán ő volt az, aki a Semmelweis Múzeum, Könyvtár és Levéltárat ajánlotta, amelyet Antall József vezetett. Oda jelentkeztem, Antall elbeszélgetett velem, leinformálta apámat (a győri Gyógyszertári Központnál) és nyilván másoktól is tájékozódott, végül megfelelőnek talált és felvett. Megkérdezte, hogy komolyan gondolom-e, hogy náluk maradok, mert a múzeum valóságos kiképzőtábor, amire valaki beletanul, addigra fogja magát és elmegy. Mondtam, hogy komolyan gondolom. Nagyon is érdekelt az orvostörténet, mert előfelvett koromban, az egyetem előtt 10 hónapig gyógyszertárban dolgoztam, ez közelhozta számomre az orvostörténetet, gyógyítástörténetet, így aztán nagy örömmel kezdtem el dolgozni. Ráadásul az addigi 2000 forintos fizetésem helyett 3000 forintot kaptam.

A Semmelweis Múzumban eltöltött évek nagyon gazdagok voltak. Viszonylag kevés levéltári munkám adódott, inkább muzeológiai jellegű tevékenységet folytattam, a múzeumi iratgyűjteménnyel foglalkoztam. Huszadik századi orvosi hagyatéktól elkezdve régi iratokig, kisnyomtatványokig mindenféle volt, amit a gyarapodás sorrendjében raktak le, azokhoz kellett katalóguscédulákat, leírásokat készíteni. Egy nagyon jelentős, orvostörténeti vonatkozású érem és plakett gyűjteménye is van a múzeumnak, a Nemzeti Múzeum Éremtárának volt vezetője, Huszár Lajos, nemzetközileg elismert numizmatikus foglalkozott ezzel a gyűjteménnyel egy héten kétszer-háromszor. Az ő segítőjének osztottak be engem, ami nagyon érdekes feladat volt, nagyon szívesen csináltam.

Közben 1978-ban megszületett a nagyobbik gyermekem, a leányom. Egy darabig próbálkoztam azzal, hogy az otthonteremtés, családteremtés mellett sikerül majd nekem is bölcsődébe adni, és hamar újra munkába állhatok, ami anyagi szempontból is fontos lett volna, de ez nem sikerült, mert a kislány akkoriban sokat betegeskedett. Így kivártuk, míg három éves lett, akkor elkezdtem újra dolgozni. Volt egy kisdoktori értekezés vázlatom, amit Antall József ajánlott: Bábák, felcserek, borbélysebészek - az egészségügy középfokú szereplői - a 18. századi Magyarországon. Elkezdtem ehhez gyűjteni az anyagot a levéltárban és a könyvtárban is, de ez az én hosszas távollétem miatt abbamaradt. Amikor 1981-ben visszatértem a múzeumba, akkor Antall József azt mondta, hogy numizmatikából írjak dolgozatot. Beadtam egy tervezetet, elfogadta. Egy-két hét múlva kérdezte, hogy nem akarok-e átmenni az Országos Levéltárba, ahol éppen van hely. És átjöttem. 

Kis figura voltam a sakktáblán, amit ide-oda tologattak, és jó, hogy erről nem tudok többet. Én igazából jól jártam ezzel és örültem is neki. Az I. Osztályra, a Feudális kori Osztályra vettek fel. Mindjárt tudtam azt is, mivel fogok majd dolgozni: a Helytartótanácsi Levéltár anyagának leszek majd a referense. Az osztályon akkor Trócsányi Zsolt és Maksai Ferenc, Nagy István, Bélai Vilmos dolgoztak, ők, a nagy referenciák levéltárosai már nyugdíjba készültek, ki kellett nevelni az utánpótlást.

Nagy meglepetésemre akkor, 1981 őszén Papp Gáborné Erna főosztályvezető azt mondta, hogy a Magyar Kancelláriai Levéltárát, tehát az A szekciót fogom megkapni. Először megdöbbentem, de hát apelláta nem volt, mindjárt el is kezdtük a munkát. Bélai Vilmossal egy darabig együtt voltunk a referensi munkakörben, megmutatta a Kancellária Levéltárat, bevezetett az akkor még igen keveset használt családtörténeti cédulagyűjteménybe, az úgynevezett Illésy-cédulák rejtelmeibe. Komolyan, de nagyon kedvesen és szívélyesen segített. És aztán mi történt? Alighogy átjöttem a levéltárba dolgozni, megtudtam, hogy ismét gyermekem lesz. 1982 elejétől így ismét nem dolgoztam, és sajnos ez a távollétem is nagyon elhúzódott, három év múlva, 1985-ben tudtam csak visszajönni. Ettől kezdve  már véglegesen a Magyar Kancelláriai Levéltár referense lettem. Egy szobába kerültünk Trostovszky Gabriellával, aki a Helytartótanácsnak lett a referense, emellett számos oklevélregesztát kellett elkészítenie. Később Kovács Zsuzsanna is köztünk volt. Sokat tanultunk egymástól. Egy számítógépet akkoriban a mi szobánkban akartak elhelyezni, nem azért, hogy dolgozzunk rajta, hanem hogy valahol legyen. Még nagyon kevés számítógép volt az épületben, Gabriella hevesen tiltakozott, ő nem akarja, hogy ide kerüljön a számítógép, mert ha valami baja történik véletlenül, akkor ki felel érte? Akkor ez még nagyon távoli világ volt a számunkra. Nehezen tudom feleleveníteni a 80-as és 90-es évek munkaterveit, mert igazából a Magyar Kancelláriai Levéltárnak csak a kisebb állagaival lehetett foglalkozni. Arról, ami most folyik, a nagy, tízezer egység feletti törzsállag, az Acta generalia bedobozolásáról nem is álmodozhattunk, ha néha érkezett száz iratdoboz, az már nagy szó volt. A Magyar Kancelláriai Levéltárban, mivel viszonylag jó állapotban volt, inkább csak a kisebb, egykorú segédlet nélküli állagoknak a lajstromozása volt a feladatom, meg a kutatószolgálat szóban és írásban. A családtörténeti ügyek akkor még kis számban voltak. Igen ám, csakhogy 1988-89-től egyre több ilyen megkeresés érkezett, és akkor kezdtünk el azon gondolkozni, hogy ezt a sokezres családtörténeti cédulaanyagot, az úgynevezett Illésy-cédulákat hogyan lehetne megmozgatni, felhasználni? Akkor még nem volt mindenkinek számítógépe, egy-egy osztályon talán egy-kettő akadt. Trostovszky Gabriella volt ennek a szellemi organizátora, próbálkozott egy akkoriban használatos nyilvántartó programmal, abba próbáltunk adatot bevinni. Igen ám, de kiderült, hogy az a program nem bír kezelni ennyi adatot. A kollégák önzetlen segítségével, tapasztalatával kidolgoztuk az Illésy-cédulákon található régi levéltári jelzeteknek a mai megfelelőit. Kapcsolatot talált Trostovszky Gabriella az Arcanum céggel és így az 1990-es évek részben az adatbevitel jegyében teltek el. Jó iskola volt ez, mert megtanultuk, hogy kell egy ilyen rendszert kezelni, mi az, amit jó adatbázisba tenni, mi az, amit nem. Közben szinte áradatként jöttek a családtörténet iránt érdeklődők levelei, akik a családjukról szerettek volna minél többet megtudni. Igyekeztünk a hagyományos, 19. századból eredő levéltári ügyintézés szabályainak megfelelően elvégezni a feladatot, eredményesen megválaszolni a kérdéseket.

 Legfontosabb publikációk

Mindennapok emlékei a Magyar Országos Levéltárban. A Magyar Országos Levéltár kiállításának katalógusa. Összeállította Trostovszky Gabriella és Vissi Zsuzsanna. Budapest, 1995.
Királyi könyvek 1-4. 1527-1591 CD–ROM készítette Vissi Zsuzsa, Trostovszky Gabriella, Németh István. Budapest, 1999.
Az Mester Emberek jó rendtartása: magyar nyelvű céhlevelek. (1525-1682) A levéltári szövegek átírását végezte, a bevezetést és a jegyzeteket írta Tuza Csilla és Vissi Zsuzsanna. Budapest, 2000.
Az Mester Emberek jó rendtartása: magyar nyelvű céhlevelek. (1683-1719) A levéltári szövegek átírását végezte, a bevezetést és a jegyzeteket írta Vissi Zsuzsanna. Budapest, 2003.
Az Mester Emberek jó rendtartása: magyar nyelvű céhlevelek. (1722-1738) A jegyzeteket írta Vissi Zsuzsanna. Budapest, 2005.
Az 1715. évi országos összeírás. DVD–ROM Szerkesztette: H. Németh István, közreműködött Csízi István, Hanny Erzsébet, Kovács Zsuzsanna, Laczlavik György, Lappints Virág, H. Németh István, Oross András, Szoboszlay György, Trostovszky Gabriella, Tuza Csilla, Vissi Zsuzsanna. Budapest, 2004.
Libri Regii – Királyi Könyvek 1527–1918 DVD-ROM A szöveges adatbázist készítették: Vissi Zsuzsanna, Trostovszky Gabriella, Németh István, Tuza Csilla, Csavlek Judit, Magyari Gabriella, Németh György. Budapest, 2006. 

Elérkezett az az idő, hogy Trostovszky Gabriella egy céhlevélmutatót is készített elektronikus változatban. Ezután a Magyar Kancelláriai Levéltárban őrzött Királyi Könyvek bejegyzéseit vittük be számítógépbe, és később, ahogy a technika változott, ezzel párhuzamosan fejlődött a munka is. Eleinte csak a legfőbb adatokat tudtuk az érdeklődők elé tárni az egyes bejegyzésekből, de aztán képes formában is, tehát minden adatot a hozzá tartozó oldal képével együtt tudtunk megjeleníteni, illetve adathordozón, DVD lemezen rögzíteni. Ez nagyon nagy előrelépés lett, jó érzés volt ennek a folyamatos fejlődésnek a bűvkörében lenni. Ebben az időszakban a levéltári adatfeldolgozó munkák mindenütt lendületet kaptak, például az Erdélyi Királyi Könyveknek, az Erdélyi Fejedelmi Kancellária Királyi Könyveinek a számítógépbe vitele, digitalizálása is lezajlott, Gyulay Éva levéltáros munkáját kell megemlítenem. Kezdetben az adatok számítógépre vitelét nem mindenki nézte jó szemmel, mondván, ez nem aktuális, nem kellene ezzel foglalkozni. Az adatok nyilvánosságra hozatalát is problémaként vetették fel. Ma már ilyen gond nincs, és az egésznek a jogi szabályozása is előrehaladt. 

Sorrendben már harmadik bölcsészdoktori témámat a Semmelweis Múzeummal együtt elhagytam, inkább arra figyeltem, hogy itt a levéltárban el tudjam látni a munkámat, otthon pedig a családot. Később, amikor a gyermekek már nagyobbak voltak, akkor pedig már a Királyi Könyvek digitalizálása foglalt le, ami jó és eredményes munka volt. 2006-ban megkaptam a Pro Archivo Regni-díjat.

Kapcsolódó anyagok:
Általános postacím: 1014 Budapest, Bécsi kapu tér 2–4. / 1250 Budapest, Postafiók 3. Központi e-levélcím: info@mol.gov.hu
Főépület központi telefonszáma: (+36 1) 225-2800 | Hess András téri központi telefonszám: (+36 1) 225-2860 | Óbudai épület központi telefonszáma: (+36 1) 437-0660