Az Arany család eredeti, hiteles címeres nemesleveléről van szó, amelyet I. Rákóczi György erdélyi fejedelem (1630–1648) 1634. május 10-én adományozott Toldy György jobbágyainak, nagyfalusi Arany Jánosnak és Ferencnek. Ebben a fejedelem Erdély és Magyarország hozzá kapcsolt részeinek nemesei közé emelte és címerviselési joggal ruházta fel az adományosokat, s ezt az örökérvényűnek szánt adományt a fejedelmen kívül Kovacsóczy István erdélyi kancellár (1622–1634) is saját kezű aláírásával hitelesítette. A családnak adományozott címer a szöveg szerint a következő: kék mezőben arany koronán könyöklő, véres kardot markoló levágott kar, a zárt sisakról leomló színes foszladékokkal.

Az Arany család címereslevelén található címerkép

Az oklevél beltartalmát és kivitelét illetően is igen egyszerű, sajnos – más oklevelektől eltérően – az adományosok érdemeiről nem esik szó benne. Mivel az ilyen adománylevelek kiállításának tételesen megfizetendő ára volt, a díszítmények, sőt ebben az esetben az eredeti, kancelláriai címerfestmény hiánya is arra utal, hogy az adományban részesített család nem bővelkedett anyagi javakban. A címer képi ábrázolása mégis fontos lehetett az Arany famíliának, hiszen a kancellárián eredetileg üresen hagyott helyre utólag, némileg népiesebb stílusban mégis befesttették azt. A festmény kissé továbbgondolja a latin szövegben leírt címert, mivel a pajzsbeli kardot tartó kart megismétli a sisakdíszben, holott ez utóbbiról a leírás nem tesz említést, továbbá zárt helyett nyílt (pántos) sisakot ábrázol.

A pergamen oklevél rendkívül rossz állapotban maradt fent: feltehetően valamely nedves helyen tarthatták huzamosabb ideig, és a penész gyakorlatilag foszlányokká ette az egyébként is pecsétjét vesztett armális középső harmadát.

Az Arany család címereslevele, 1634. május 10.
Jelzet: MNL OL, 1526 utáni gyűjtemény, Hazai címereslevelek és nemesi iratok (R 64), 1. tétel, No. 325.

A szakirodalomban eleinte vitára adott okot, hogy a család nemesi előnevében szereplő Nagyfalu melyik vármegyében feküdt. A kérdést tisztázza az oklevél hátlapján található kihirdetési záradék, amely szerint az armálist 1635. április 28. napján Kraszna vármegye nemesi közgyűlésén ellentmondás nélkül kihirdették. Ahhoz ugyanis, hogy a nemesítés érvénybe lépjen, a címereslevelet az adományosok lakhelye szerinti vármegye közgyűlésén ki kellett hirdettetni. A kihirdetés során pedig elvben bárki felszólalhatott, és kifogással élhetett a nemességszerzők elismerése ellen. A kihirdetési záradékból tudjuk tehát, hogy az Arany család származási helye Szilágynagyfalu, a mai romániai Nușfalău lehetett.

Az Arany Jánost és Ferencet követő generáció idején, valamikor a 17. század közepe táján költözött át Arany Sámuel Nagyszalontára, amelynek lakosai már Bocskai István fejedelem (1605–1606) 1606. évi adománya óta kollektív hajdúnemességet élveztek. Az Arany család hamarosan – saját armálisa helyett – maga is a hajdúk közös privilégiumaival kezdett élni. Ez az időszak egészen 1745. április 13-ig tartott, amikor Mária Terézia királynő (1740–1780) a helyiek kiváltságait figyelmen kívül hagyva Esterházy Pál Antal hercegnek adományozta a derecskei uradalmat és azzal együtt Nagyszalontát is. Ennek nyomán 1746-ban helytartótanácsi határozat született arról, hogy a nagyszalontai hajdúnemeseket kiváltságaiktól meg kell fosztani, ami 1754-re meg is történt.

A jogfosztást a szalontaiak nem tűrhették szó nélkül, így például több ízben is megakadályozták a herceg birtokba iktatására érkező küldöttséget abban, hogy egyáltalán bejussanak a városba. Ezzel persze csak elodázni tudták a beiktatást, amely 1760-ban végül mégis megtörtént. A jogvita ellenére az 1754–1755. évi országos nemesi összeírásba Arany Sámuelt, Jánost, Mihályt és Istvánt a kétségtelen nemesek között vették fel, de nem sokkal ezután már akadályoztatva voltak jogaik gyakorlásában. Ekkor vehette elő az Arany család az addig biztos helyen őrzött armálist, hogy ezzel a régebbi irattal bizonyítsák nemesi előjogaikat.

1778-ban nyolc férfi családtag nemességvitató pert kezdeményezett Bihar vármegye előtt, s – bár a már akkor is hiányzó pecsétje miatt az oklevél hitelességét illetően kételyek merültek fel – 1780-ban meg is kapták a vármegyei nemességigazolást. 1783-ban Bihar vármegye jóváhagyásra felterjesztette az ügyet a Magyar Királyi Helytartótanácshoz, amely a bizonyítást elfogadta, de a nemesség igazolására a kihirdetés helyszíne miatt az Erdélyi Nagyfejedelemség területén fekvő Kraszna vármegyét látta illetékesnek. Kraszna még abban az évben kiadta nemességigazolását az Arany famíliának. A helytartótanács ezt kevesellte, és elrendelte, hogy az ügyben rendes nemességvizsgálati pert folytassanak, méghozzá – mivel a család nemessége erdélyi volt – az akkor nagyszebeni székhelyű Erdélyi Guberniumnál. A gubernium azonban nem találta bizonyítottnak azt, hogy a folyamodók ténylegesen a címereslevél adományosaitól származtak volna le, mert a nagyapjuk, Arany Sámuel és a címerszerzők közti rokoni kapcsolatot nem tudták iratokkal alátámasztani. Ennél fogva 1785-ben arra utasították a családot, hogy az ügyet a marosvásárhelyi Királyi Táblán folytassák. Erre tizenegy évet kellett várni, míg 1796-ban – immár huszonegyen az Arany család férfitagjai közül – Marosvásárhelyt is el tudták indítani a pert. A család által felvonultatott tanúvallomások ellen a királyi ügyész hosszas kifogásokkal élt, de az Erdélyi Királyi Tábla végül mégiscsak az Arany família nemességét elismerő ítéletet hozott.

Ezzel a kedvező ítélettel a kezében a család újra a guberniumhoz mint fellebbviteli fórumhoz fordult, ahol azonban a sürgető beadványok ellenére is hét teljes évre elfektették az ügyet, és csak 1803-ban kezdték meg a vizsgálatot. A kezdeti sikersorozat után ekkor kezdődött az Arany család bírósági vereségeinek sora. Hiába hozott a családra nézve kedvező ítéletet 1778-ban Bihar vármegye, 1783-ban Kraszna vármegye, végül pedig 1796-ban az Erdélyi Királyi Tábla, a gubernium – szokatlanul szigorúan eljárva – továbbra is hiányolta a címerszerzőktől való leszármazás bizonyítását. Az ügyet ekkor továbbutalták az Erdélyi Udvari Kancelláriára, amely így az uralkodó elé került. A végső határozatra csak további három év elteltével, 1806-ban került sor, és ez a guberniummal mindenben egyetértő volt. Az Arany család itt már joggal adhatta volna fel a kilátástalan küzdelmet, de közel egy évtizeddel később, 1815-ben még egy utolsó kísérletet tettek igazuk bizonyítására (egyben jogaik érvényesítésére és adómentességük biztosítására): az addig is használt tanúvallomások és egyéb iratok alapján újra megpróbálták meggyőzni az Erdélyi Királyi Táblát igazukról, de újra csak azon akadtak el, hogy az armálisban szereplő Ferenctől való közvetlen leszármazásukat nem tudták bebizonyítani, a hatóság a közvetett bizonyítékokat (például a nemesi előjogok huzamos idejű alkalmazását, a nemeslevél birtoklását) pedig elégtelennek találta. 37 esztendővel a rengeteg utazással és egyéb perköltséggel járó pereskedés kezdete után, egyben két évvel a költő Arany János születése előtt, az Arany család végleg feladta a jogos jussáért való küzdelmet, és hiába volt birtokukban a Rákóczi Györgytől kapott eredeti kutyabőr, előjogaikat végleg elvesztették.

Arany János életében a címereslevélnek közjogi jelentősége tehát már nem volt – annál is inkább, hogy 1848-ban eltörölték a nemesi kiváltságok túlnyomó részét –, legfeljebb a család hivatalokkal való hosszú küzdelmének mementójául szolgálhatott. Költészetében azonban fellelhető egy-két nyoma a fentebb vázolt viszontagságos történetnek. Árkádia-féle című, 1853-ban kelt tréfás hangvételű versében így ír:

Kutyabőröm nem hiányzott,

De hibás volt dátuma,

Bennem a tens vármegyének

Elveszett egy vótuma:

Ki tudja, ha e szavazat

El nem vész...?

Eh! feledjük, ostobaság

Az egész.

Itt világosan a meglévő, ám hasznavehetetlen címereslevélre utal. A dátum valójában persze nem hibás, de Arany akár arra is gondolhatott, hogy ha ősei azt nem egy erdélyi fejedelemtől, hanem egy másik korban egy Habsburg uralkodótól kapták volna, akkor talán kevesebb akadályba ütközött volna jogaik érvényesítése. A kissé bánatosnak tűnő sóhajtás a strófa végén megmutatja azért, hogy a család ekkorra már, ha nem is felejtett, a reményt már feladta.

A nagyfalusi Arany-címert egészen le is írja Arany a Toldi szerelme 12. énekének 111. versszakában:

Kinek én ezt írám tört címere mellett

Zárt sisakon s pajzson kézbe’ kivont kardú

Nagyfalusi Arany, szalontai hajdú.

A nagyfalusi Arany család címere, Arany László kiadásában (Arany János összes munkái 2. szerk. Arany László. Budapest, 1897)

Az annyi pert, hivatalt és bíróságot megjárt, viszontagságait küllemén is hordozó címereslevél Arany Jánosról fiára, Lászlóra szállt, akinek 1898-ban gyermektelenül bekövetkezett halála után özvegye, Szalay Gizella 1899. október 28-án a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának ajándékozta azt. A múzeumi levéltár végül 1934-ben beolvadt az akkori Magyar Királyi Országos Levéltárba, és így vált a nagyfalusi Arany-armális mai gyűjteményünk részévé.

Felhasznált irodalom:

Márki Sándor: A nagyfalusi Arany-család. Századok 13 (1879) 771–779.

Illéssy János: A Nagyfalusi Arany család. Nagy Iván Családtörténeti Értesítő 2 (1900) 49–55.

Kempelen Béla: Magyar nemes családok I. Budapest, 1911.