Jelenlegi hely
„Szegény Magyarország…”
Az MTI 1942. augusztus 20-i jelentése Horthy István kormányzóhelyettes haláláról
Jelzet: MNL OL, Polgári kori kormányhatóságok levéltárai, Sajtó Levéltár, Magyar Távirati Iroda (K 428)- a-518-1942-08-20
Krenner Miklós, a két világháború közötti erdélyi magyar közélet és újságírás egyik legnevesebb, polgári demokrata, liberális nézeteket valló képviselője is őszinte megrendüléssel írt kolozsvári naplóbejegyzéseiben az ország második közjogi méltóságának haláláról, majd temetéséről.
Krenner Miklós (Garamberzence, 1875. június 18. – Budapest, 1968. augusztus 11.), írói álnevén Spectator, gazdag életművet hagyott az utókorra, neve mégis már halála előtt feledésbe merült. Munkásságának megismertetésére György Béla vállalkozott az 1990-es évek elejétől, korai halála miatt azonban nem készíthette el a tervezett monográfiát.
Spectator történész, tanár, közíró és politikus volt egy személyben. A Spectator szóval, amelynek jelentése „megfigyelő”, valószínűleg a szemlélődő, kritizáló lelki habitusát kívánta kifejezni. Neve fogalommá vált a két világháború közötti erdélyi magyarság számára. Kortársai emelkedett szellemű, önzetlen, a magyar kisebbség ügyéért bátran síkraszálló egyéniségként tisztelték. Kiváló szellemi képességei ellenére a külsőségekben mindig szerény maradt. Bethlen Györgynek, a romániai Országos Magyar Párt (OMP) elnökének egykori jellemzése szerint Krenner „kitűnő közíró és nagy szónok, puritán ember és félreálló… minden jutalomtól”. „Amikor először szembekerültem Spectator-ral a kolozsvári Bánffy-palotában levő bolthajtásos szobájában – írta Parragi György a Magyar Nemzet 1940. december 1-jei számában –, a novemberi délután és a százados boltívek clairobscurjében, magas, hajlott alakja, lobogó ősz haja, kiugró sasorra, hosszúkás, beretvált, vörösesbe futó arca, metsző tekintete azt az érzést támasztotta bennem, hogy egy angol regényalakkal találkoztam, aki most lépett ki a Forsythe Saga-ból. Ez azonban csak külső benyomás.” Krenner szerény életvitelére jellemző, hogy hosszú évekig ugyanazt a legendássá vált elnyűtt, kopott kabátot hordta, de nem különcködésből, hanem azért, mert nem volt másik helyette.
Krenner a Felvidéken született, elmagyarosodott osztrák családban. Mind a budapesti VII. kerületi állami gimnáziumban, mind pedig a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem bölcsészeti karán a kor neves történésze, Márki Sándor tanítványa volt, akihez később életre szóló barátság fűzte. Ő maga is történésznek készült: doktorált és kisebb-nagyobb írásai, könyvismertetései mellett egy monográfiát is publikált a nemzeti királyság eszméjének kialakulásáról. Végül mégis pedagógiai pályára került. Tanári működését 1900-ban Déván kezdte, ahonnan öt év múlva áthelyezték Aradra. Az első világháború idején népfölkelő századosként a Balkánon szolgált. Leszerelése után visszatért Aradra, majd 1919 februárjától néhány hónapig a szegedi tankerület főigazgatója volt.
Az 1919 májusában a francia csapatok helyére Aradra váratlanul bevonuló román hadsereg a Szegedről családlátogatásra hazaérkezett Krennert a városban találta és internálta. Szabadulását követően 1925-ig ismét tanár Aradon, miközben aktív közéleti és publicisztikai tevékenységet fejtett ki. Mély meggyőződése volt, hogy az erdélyi magyarságnak az alapoktól kell újrakezdenie az építkezést, ezért a legsürgetőbb feladat „a szétzilált erők lassú és okos újjászervezése.” 1926–1927-ben az egyik kezdeményezője, majd vezetője volt az ún. reformcsoportnak, amely az OMP belső ellenzékének számított, és a párt demokratizálását követelte.
1930-ban Aradról Kolozsvárra költözött. A liberális Ellenzék című napilap belső munkatársa lett, de emellett számos más lapban is rendszeresen publikált. 1932-ben nagy visszhangot váltott ki az ún. „hídverési” kísérlete, amelynek során a magyarság és az utódállamok népei közötti közeledés, „a dunai közös munka” szükségességét hangsúlyozta. Írásaiban ugyanakkor a leghatározottabban kiállt a magyarság jogainak tiszteletben tartása mellett, amiért a román állam számos sajtópert indított ellene. Transzilvanista szemléletének megfelelően Erdély autonómiájának a híve volt, és azt tartotta volna helyénvalónak, ha az erdélyi magyarok, románok, szászok közösen kormányoznák a tartományt.
Krenner Miklós dévai tanárként (1900), kolozsvári újságíróként (1934), és 90. születésnapján Budapesten (1965)
Forrás: Krenner Miklós (Spectator): Az erdélyi út. (Válogatott írások). Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta György Béla. Székelyudvarhely, Haáz Rezső Kulturális Egyesület, 1995.
A második bécsi döntés hírére „örömmámor és kétségbeesés” fogta el. Egyrészt határtalanul boldog volt Észak-Erdély visszatérése miatt – bár nehezményezte, hogy Magyarország a németektől kapta a területet ajándékba, és nem önerővel, fegyverrel szerezte vissza –, másrészt viszont elkeserítette Dél-Erdély és az ottani magyarok sorsa. A honvédség bevonulását követő hetekben-hónapokban, a „mézeshetek” elmúltával, egyre kritikusabban szemlélte az új hatalom intézkedéseit, a katonai cenzúra baklövéseit, a tartalmatlan, de egyre szaporodó ünnepségeket, az antiszemitizmus terjedését, a karrieristák, „percemberkék” térfoglalását. Nem adta fel korábbi nézetét az autonóm Erdély szükségességéről. A világháborút illetően az angolszász hatalmak győzelmét kívánta, és mind a német, mind a szovjet terjeszkedést veszélyesnek ítélte Magyarországra nézve. 1942-ben aláírta a Magyar Történelmi Emlékbizottság felhívását, a következő évben pedig az ő szerkesztésében jelent meg Kolozsváron a „48-as Erdély” című kötet. 1940 őszétől – saját szavaival – „ad acta” tették. A hatalmon lévők látványosan mellőzték személyét, ő pedig büszkeségből nem tolta előtérbe magát. Az Ellenzék már nem közölte írásait, ellenben néhány évig rendszeres szerzője lett a Budapesten megjelenő, mérsékelten konzervatív, náciellenes Magyar Nemzetnek. Magánéleti motivációi és közéleti mellőzöttsége miatt („Hát nem kellek Erdélynek. Megyek” – írta) 1943 tavaszán végleg Budapestre költözött. Néhány hónapig még publikált a Magyar Nemzetben, 1946 őszén pedig a baloldali, antifasiszta Haladás című hetilapban, ezt követően azonban végleg visszavonult az újságírástól. 1968-ban, 93 évesen hunyt el.
A naplóírást Krenner 1919 októberében Aradon kezdte el, mintegy három hónap múlva azonban abbahagyta. 1940. augusztus 30-án, a második bécsi döntés kihirdetésének napján ismét nekilátott a naplóírásnak, és ez 1968. január elejéig, tehát több mint negyedszázadon át, elmaradhatatlan, szinte mindennapos tevékenységévé vált: a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában őrzött Krenner család iratai között összesen 65 füzet őrzi a kézírását. Naplóját magánhasználatra szánta. „Milyen gondom ez a naplóírás és milyen ostoba szenvedéllyé válik lassanként. Szinte már csak ezt végzem kedvvel. Van-e értelme? Fogom-e olvasni egész öreg koromban? Hátha meghalok holnap?” – töprengett el egy alkalommal. A napló révén amellett, hogy betekintünk Krenner mindennapi életébe, azt is megtudhatjuk, miként tapasztalta meg kora történéseit, hogyan élte meg a történelmet, annak sorsfordító eseményeit.
1940 és 1944 között, mint már említettük, kritikusan viszonyult a fennálló politikai rendszerhez és annak vezetőihez. Nem rejtette véka alá személyes véleményét, és markáns ítéleteket alkotott egy-egy eseményről vagy a kortársakról. „Ez a sötétség országa és szomorú, hogy ilyen tanítók, mint Teleki [Pál] − Csáky [István] érik el a sikereket” – írta még 1940 őszén, és „arisztokreténeknek” nevezte őket. Horthy Miklós enyhébb elbírálás alá esett: „jól reprezentáló matróz, akinek fő érdeme, hogy tiszta és gyönyörű aradi felesége van” (Horthy Miklósné Purgly Magdolna az Arad vármegyei Sofronyán született). Horthy Istvánt, aki akkor még a MÁV elnöke volt, 1940. szeptember 14-én, a kolozsvári Újságíró Klubban egészen közelről is megfigyelhette: „nagy mágnástársaságban” ült a szomszédos asztalnál. Elítélően jegyezte meg ekkor naplójában: „Miklas [Wilhelm], a volt osztrák elnök nem nevezte ki gyermekeit MÁV elnök-igazgatóvá vagy követté. Lebrun [Albert] se. Salazar [António de Oliveira] se. Talán Sztálin se.”
Horthy István a célbírói torony mellett. Albertirsai út, Lóversenypálya, 1938
Forrás: Fortepan
Horthy István közel két évvel később bekövetkezett tragikus halála azonban – akárcsak a magyar társadalom nagy többségét – rendkívüli módon megrendítette. „Aug. 20. Szent István! Rekkenő melegben a városba megyek, ¼ 2 órakor és látom a városházán és melléképületén a 3 fekete zászlót […]. Ki halt meg: Horthy kormányzó, a miniszterelnök, valamelyik miniszter? Mindig nagyokra gondolok. […] Egyszerre megpillantom a kormányzóhelyettes gyászfátyollal takart képét. Borzasztó! Összeszorul a szívem. Lehetetlen! […] A Hintz-palota előtt beleütközöm Ligetinébe. Kérdezi, hallottam-e a rettenetes hírt? Újra fájni kezd a szívem.” Napokon át hosszú naplóbejegyzésekben foglalkozott vele, és még szeptember 2-án is kitért rá. „Gyuszi [Koczkás Gyula, Krenner Miklós veje] kétszer érintkezett a korm[ányzó] helyettes[sel]. Kitűnő modor, szolgálatkész, pontos és szerény katona. Nem használta föl a neki készült faházat, hanem ő is másodmagával sátorban lakott egy (vezér?) őrnaggyal, aki bizonyára nem engedte volna röpülni, ha ittas. A rossz gépeink a katasztrófák okai. Szegény szörnyethalt és „megfőtt”, de arca fölismerhető volt. A temetéskor a kupolacsarnok nagy csillára lezuhant, de nem okozott kárt.” (1942. szeptember 2.) Mélyen együtt érzett a gyászoló családdal, és a halálesetben az ország közelgő tragédiájának előszelét látta: „Íme a hősi halál… Szegény Magyarország, súlyos válsága fokozódik…”. (1942. augusztus 20.)
Krenner Miklós 1942. augusztus 20 – szeptember 2. közötti naplóbejegyzései
Jelzet: MNL OL, Családok, személyek, testületek és egyesületek iratai, Családi fondok, levéltárak, Krenner család (P 2043), 14. tétel – No. 8.
Digitális felvételek: Lajos Ádám
Ajánlott irodalom:
Bern Andrea: Miért szállt gépbe Horthy István 1942. augusztus 20-án?, Újkor.hu, 2014.10.07.
Klettner Csilla: Horthy István halála, MNL OL A hét dokumetuma, 2012.09.03.
Krenner Miklós (Spectator): Az erdélyi út. (Válogatott írások). Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta György Béla. Székelyudvarhely: Haáz Rezső Kulturális Egyesület, 1995.
Olasz Lajos: Egy torzón maradt életút. Horthy István. Rubicon (2012) 8. sz.
Új hozzászólás
A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges