Sipos Antalné

Nagyon jó helyre születtem, csak rosszkor. Jó helyre, mert Zalalövő csodálatosan szép falu volt. Ma már kisváros, a korábbi 4 ezerről 3 és fél ezerre fogyatkozva. Gyönyörű a dimbes-dombos zalai táj, tele ciklámenillatú erdőkkel, forrásokkal, patakokkal, a Zala folyóval, ahol nyáron fürödni is lehetett. Havas teleken nem kellett messzire menni, a házunk is egy dombon állt, késő estig szánkóztunk.

De rosszkor születtem, mert 1946. április 5-én édesapám a nagykanizsai internálótáborban tartózkodott január óta, és amikor már sejtette, hogy megszülettem, hazaszökött. Én voltam a második a családban, egy fiútestvérem van, aki három és fél évvel idősebb. Hazaszökött apám biciklivel, de utána visszament. Később megszigorították az internálótáborokat, nem lehetett tovább ki-bejárkálni, elszállították őket Sopronkőhidára, majd a győri Rába gyárban dolgoztak, kemény volt. Édesapámnak korábban vaskereskedőként volt egy kis üzlete. 1946 őszén a Szövetséges Ellenőrző Bizottság végig járta az internálótáborokat, és akkor elengedték azokat, akik ellen nem tudtak érdemi vádat felhozni. Ő ellene az volt a vád, hogy az angolokat várta. (nem az oroszokat, ki hinné), ezért tartották 9 hónapig börtönben.

Miután elengedték, még a kis vaskereskedését is meg tudta nyitni, azonban '49-ben vissza kellett adni az iparengedélyt, mert osztályellenségnek számítottunk. Máig sem értem, mitől voltak a szüleim kulákok, merthogy a ház körüli kertet leszámítva egy négyzetméternyi földjük sem volt. 1964-ig az iskolában a gyerekek neve mellé származás szerint kereszteket tettek, úgyhogy nekünk a legtöbb kereszt jutott, alkalmazotti szülő gyermekeként. Amikor édesapám visszaadta az iparengedélyt, el kellett mennie még a környékről is: először Győrben, aztán pedig Mosonmagyaróváron talált magának állást. Mi nem költöztünk vele, mert szüleink nem akarták eladni azt a szép házat, amit még meg tudtak venni '49-ben, hanem apám hetente hazajárt. Ez így ment majdnem 9 évig, anyám és nagyanyám nevelt bennünket, nekik sem volt könnyű, de másként nem tudtunk volna megélni. Apám helyzete később konszolidálódott. Az első, misztikusan hangzó idegen szó, amit eszmélő gyermekként megtanultam, az volt, hogy rehabilitáció. Ezt végül sikerült elérni, mert kapott állást, 1958-tól a zalaegerszegi tanácson lett a kereskedelmi osztályon csoportvezető. Nagyon tehetséges volt, csak hát osztályellenségként nem juthatott el odáig, hogy kifussa a formáját.

Édesanyám rendkívül művelt ember, 94 éves most. Ő polgáriba járt, szépen szavalt, nagyon jó tanuló volt. Azt mondta az iskolaigazgató, hogy ennek a kislánynak mindenképpen tanulnia kell. Egy falusi kislány számára ugye akkor a karriert a tanítónőképző jelentette, csakhogy az apja 100%-os hadirokkantként nagyon szerény díjazást kapott, a tanítónőknek pedig nagyon komoly stafírungot kellett kiállítani. A hadirokkantság után megkapta a gyermek a tandíjmentességet, de a stafírungot ki kellett volna állítani, és ezt nem tudták megtenni, így sajnos nem tanulhatott. Ez egész életében fájt neki. Ettől függetlenül ő ma is rendkívül sokat olvas, az irodalom szeretete tőle származik. Nagyon szerettem, az volt a legkedvesebb tantárgyam.

Mi annak idején mindent megtanultunk az iskolai órákon, otthon mindig bepakoltunk, aztán irány a Zala-part, a domb, télen a szánkózás. Emlékszem, 12 éves, 6. osztályos voltam, amikor otthon először kinyitottam egy tankönyvet, a biológiát, mert úgy találtam, hogy ez a téma nagyon érdekes. Onnantól kezdve a többibe is néha belenéztem, de általában bőven elég volt az, amit a tanár az órán mondott. Meg kell jegyeznem, hogy az '50-es évekről mindig azt felejtik el megjegyezni az emberek, hogy azok a tanárok tanítottak az iskolában, vagy például olyan kőművesek építettek házakat, akik még a régi átkosban tanulták a szakmát. Itt szeretném megemlíteni, hogy a magyar nyelvtant és irodalmat Pajzs Zsófi néni tanította, a neves nyelvésznek, Pajzs Dezsőnek a testvére, ugyanolyan zseni, mint a népes Pajzs család többi tagja.

A többi tantárgyat is nagyon jó tanárok tanították az általános iskolában, és ez folytatódott a zalaegerszegi Ságvári gimnáziumban is. Épülete korábban apácazárdaként szolgált, csodálatosan szép épület hatalmas sportpályával, nagy kerttel. Nekünk nem kellett különórára járni, mert maradhattunk kézilabdázni, pingpongozni, vagy egyszerűen csak sétálgatni, játszani. Én már akkor erősen szelektáltam a tantárgyakban, mert az ember el van foglalva minden mással is, jártunk énekkarra, zenekart alapítottunk már az általános iskolában, volt színjátszó kör, néptánc szakkör, természetes, hogy mindegyikre eljártunk. Nagyon szerettem verseket mondani, versenyeken is részt vettem. A keszthelyi Helikon ünnepségeken aranyérmet nyertem, ilyen tekintetben is nagyon szerettem az irodalmat. Bizonyos tantárgyak kimaradtak a gimnáziumban, így a történelem is, amit lazán vettem. Egy évben többször is meghaltak a nagypapáim, igazából egyik sem érte meg a születésemet, így nem volt kegyeletsértés, ha meghalasztottam őket, és akkor lógtam. Csak aztán eljött a választás: magyar és latin szakra szerettem volna jelentkezni, de hála a jó Istennek, akkor nem indult latin szak '64-ben. Nem tudom, mit kezdtem volna utána a latin szakkal, vagy az egyetlen magyar szakkal, mert latint akkor a gimnáziumban nem tanítottak sokáig – helyette bejött a történelem.

'64-ben előfelvételis voltam, mert csak azt vették fel azonnal, aki az országos tanulmányi versenyen az első tíz helyezett közt volt. Egy évig építettem a szocializmust a zalaegerszegi megyei könyvtárban. Majdnem ott maradtam, annyira jól éreztem ott magam.

A felvételin szerencsém volt. Egy tesztnek a felét sem tudtam volna kitölteni, de a választható három témakör közül a második világháború egy szakaszáról írtam dolgozatot, amit nagyon jól tudtam, mert a testvéremtől megtanultam, aki, ahogyan mondtam, idősebb volt nálam, de neki esélye sem volt a továbbtanulásra. A szóbelin már csak azt kérdezték tőlem, hogy milyen szakirodalmat olvastam. Én láttam a bátyám könyveit, azokat felsoroltam, és el voltak ájulva. Viszont az egyetemen, a történelem szakon két évig vért izzadtam, mert nem tudtam semmit, míg a többieknek megvoltak az alapjaik, nekem ott kellett mindent újonnan megtanulni. A harmadik évfolyamon jött Szabad György professzor úr. Szemináriumra, előadásra is csak őt választottuk, és innentől fogva könnyebb lett. Száraz adathalmazból élővé vált a történelem, mert ő úgy tud előadni, hogy azt az ember megjegyzi, vannak dolgok, amire még ma is szóról szóra visszaemlékszem. És azért tanultunk nála könyvből is, meg jegyzeteltünk. Utána egészen végig őhozzá jártam. Az ember fiatalon szeret későig fennmaradni és reggel sokáig aludni, de előfordult, hogy Szabad György szombaton reggel 8-ra tette az óráját. Ezt nagy galádságnak tartottuk, de bizony felkeltünk és bementünk, egy szavát sem akartuk elmulasztani. Innentől kezdve szerencsére a történelem szak is bejött.

Az egyetemen elkövettem egy nagyon súlyos hibát. Előzménye, hogy az irodalom mellett nagyon szerettem a nyelvészetet is. Büszke vagyok arra, hogy Bárczi Géza professzor a 4. félév végi szigorlaton nekem 5 egészet adott. Ő tizedesekkel is tagolta a minősítést: 3,1, 4,3 stb. Kérdéseinek a felére tudtam kb. válaszolni, azt hittem, vége, megbuktam, és akkor 5 egészet adott. Azt mondta, ő mindig kétszer annyit kérdez, mint amit tudni kell. Amikor szakdolgozati témát kellett választani, a nyelvészetet választottam, egy nyelvújítással kapcsolatos témát. Nem volt túl szerencsés döntés. Szabad György professzor úr javasolta, hogy cseréljek, válasszak történelemből témát. Nem cseréltem, ez nagy butaság volt, pedig akkor már tényleg nagyon kötődtem a történelem szakhoz, nem is tudom miért nem tettem meg. Pedig volt olyan szemináriumi és tudományos diákköri munkám, amelyért díjat kaptam, azt is tovább lehetett volna szakdolgozattá fejleszteni, de ezt nem tettem meg.

1970-ben államvizsgáztam jeles eredménnyel, és akkor állást kellett találni. Három hónapig kerestem az állást. Tanítottam volna szívesen, mert jól ment a tanítás, ajánlották is, hogy ez nekem való, de szerencsére nem találtam tanári állást. Végül nagy nehezen, protekcióval találtam egy állást, a kispesti tanácson lettem népművelés- és könyvtárügyi előadó. Másfél hónapon keresztül egyszerűen nem tudtam mit kéne csinálnom. Eleinte jól elbeszélgettünk a kollegákkal, aztán rám bízták az irattár rendezését. Amikor ezt befejeztem, erőt vett rajtam a létbizonytalanság érzése.

Közben összefutottam egy ismerőssel, aki akkor már jeles történész volt, megkérdezte, van-e állásom? Mondtam, hogy van is meg nincs is, mert ez így nem tartható. Ő megadta Jenei Karcsi bácsinak a telefonszámát, a IV. osztályra kerestek embert, de csak december végéig. Akkor felkerestem Jenei Karcsi bácsit, és október 16-tól december 31-ig alkalmaztak, egy betegállományban lévő kolléga helyére. Aztán, Isten tudja, hogyan, de ez a kinevezés határozatlan idejűvé változott. 1971 őszén pedig – mivel Ember Győző mindenkitől megkövetelte, hogy elvégezze a levéltár szakot, akinek nem volt meg –, én is belevágtam. A volt kollégiumi szobatársam levéltár szakot végzett, így volt némi fogalmam, hogy ez mit jelent. Levelező tagozatra jártunk, havonta három napos konzultációkra. Voltak könnyű, voltak nehéz dolgok. A latin iratolvasást nem Gerics professzor úr tanította nekünk, hanem az áldott emlékű Felhő Ibolya, aki szép jeleseket adott nekem. Csakhogy végül 1974-ben a nappalisokkal államvizsgáztam, és latin iratolvasásból bizony erősen rezgett a léc.

1972-ben született az első lányom, '73-ban a második, úgyhogy abban az évben megszereztem ugyan az abszolutóriumot, de már nem tudtam elmenni az államvizsgára. GYES-en voltam, Kőbányán laktunk, nem tudtam elmenni a háromszor egy hetes kötelező gyakorlatra sem, nem tudtam megoldani a gyermekek felügyeletét, így végül 1974-ben rektori engedéllyel vizsgáztam le. Megszereztem a levéltáros diplomát, és már levéltáros beosztásban dolgoztam az Országos Levéltárban. 

A levéltár először csalódást okozott, mert azt hittem, legalábbis én fogom megfejteni, miért vesztette el Magyarország az első világháborút. Ehelyett rögtön belekezdtünk a Magyar Ruggyantaárugyár hatalmas terjedelmű iratanyagának a rendezésébe. Akkor láttam, hogy a gyár szabadalmaztatott egy eljárást, amit az egész világon átvettek, és amire több holding társaság épült. Akkor kezdtem kapisgálni, hogy ez a gyár milyen fantasztikus lehetett, a Dunloppal és a Pirellivel azonos szinten állt a világon a '30-as, '40-es években. Onnantól kezdve más szemmel tanulmányoztam a vállalati iratokat. Láttam, hogy a budai Goldberger gyár is az élvonalban volt, akárcsak a gyógyszergyárak, a Richter és a Chinoin. Ettől kezdve már érdekelt ez az anyag és kutattam. Felelevenítettem az egyetemen szerzett német nyelvtudásomat, és sűrűn használtam az angol-magyar szótárt, hogy minél többet megértsek a nagy gyárak nemzetközi kapcsolataiból. Buzási János akkori főosztályvezető a gyógyszeripart bízta rám először, 1978-ra összeállítottam a gyógyszeripari vállalatok repertóriumát. Az elkészült munkákat be kellett mutatni egy bizottságnak, amely a Pénzügyminisztériumban működött. Megállapították, hogy a Richtert és a Chinoint ki kell belőle hagyni, főleg az export osztályokat, nehogy megtudják a levéltárat látogatók, hogy ezeknek a gyáraknak milyen kiterjedt kapcsolataik voltak a nyugati országokkal. Így megcsonkítva az egészből maradt volna mintegy 15 oldal. Csak nemrég, 2003-ban jelent meg ez a repertórium. Ugyanígy jártunk a textiliparral, az élelmiszeriparral, a vasiparral – ez utóbbit nem én készítettem, csak beledolgoztam. A rendszerváltás után bíztak meg főosztályvezető-helyettesi teendőkkel, illetve 2000 óta vagyok itt főosztályvezető Akkor programba vettem ezeknek a régi repertóriumoknak a modernizált kiadását. Közülük elég sok megjelent, aminek nagyon örülök.  

1952-ben alakult a Központi Gazdasági Levéltár, '62-ben ezt átrakták az Országos Levéltárba, és csúnyán szétszedték a gazdasági anyagot. Az Új Magyar Központi Levéltár kapta az úgynevezett országos jelentőségű vállalatoknak az 1948 utáni részét, a Fővárosi Levéltár kapta a kisebb jelentőségű vállalatoknak a '48 utáni részét, és kaptak bizonyos megyei levéltárak is. Az Országos Levéltárba beolvasztott „Z" szekció, vagyis az államosítás előtti vállalati iratanyag ugyanúgy zárt levéltárnak számított, mint a Kamara vagy a Helytartótanács.

Visszatérve a kollégákra: Jenei Karcsi bácsit nagyon fontos megemlíteni. Fantasztikus nagy tudású ember volt, mindent lehetett tőle kérdezni, és ő mindenre tudott válaszolni, ha pedig nem, akkor megmondta, hol nézzek utána. Ilyen ember volt még Sárközi Zoltán, Gáspár Ferenc, Szilágyi Gábor. Hihetetlenül sokat tudtak, megtanították az embert, hogy belejöjjön a dolgokba, és tudja, hogy mit hol keressen. Mindenki írt gyártörténetet, de én nem. Eleinte nem nagyon volt időm, mert a család és a munka együtt éppen elég volt, plusz munkát már nem tudtam vállalni. Nem hagyhatom említés nélkül kortárs kollégáimat sem: Soós László, Koroknai Ákos, Sudár Nelli, Pataki Éva sokat segítettek mindenben.

Férjem 1982-től kezdve nagyon lerobbant, betegeskedett, és akkortól gyakorlatilag családfenntartó lettem. Ez azt jelentette, hogy bérkutatásokat vállaltam, amire akkor még a költségvetési intézményeknek volt pénzük. Gimnazisták voltak a gyerekeim, és azt kérdezték, nem akarom-e az ágyamat bevitetni az Országos Levéltárba, mert bementem reggel nyolcra, és hazamentem este fél kilencre, de muszáj volt valahogy fenntartani a családot. Amúgy ezek a bérkutatások érdekesek is voltak. Volt például egy gyár, amely azt kérte, kutassam ki, hogyan zajlott az államosítása. Egy hét állt rendelkezésre kikutatni és leírni. Olyan szerződést kötöttek velem, miszerint az ő beleegyezésük nélkül ezt én nem tehetem közzé, és ők nem adhatják tovább harmadik személynek az én beleegyezésem nélkül. Ezt azért említem, mert egy hét alatt annyit kerestem, amennyi kéthavi fizetésem volt.

Férjem magyar-könyvtár szakos volt, én pedig magyar-történelem szakos egyetemista, amikor összeismerkedtünk 1968 nyarán, a Balaton közepén. Barátaink később sokat ugrattak bennünket: „Könyvtáros, levéltáros, és akkor mi lesz a gyermekből? Raktáros." Férjem rendkívüli műveltséggel rendelkezett, tőle is nagyon sokat tanultam. A határokon túli magyar irodalommal foglalkozott, szakdolgozatát Dsida Jenőről írta. Tanárai nagyon biztatták, hogy ezzel a témával foglalkozzon tovább. Először az Irodalomtudományi Intézet, majd az Eötvös Kollégium könyvtárában dolgozott. Zseniálisan tudott gyűjteni: folyamatosan figyelte az újságokat, és amikor meghalt egy híres ember, tapintatosan felkereste a hozzátartozókat, így értékes hagyatékokat vásárolt meg a könyvtár számára, kiállításokat is rendezett. Férjem halála óta eltelt 20 év, de ma is meghívnak az Eötvös Kollégium rendezvényeire. Nem nagyon megyek el, de örülök, hogy őt még most is így számon tartják.

1990-ben meghalt a férjem. A nagyobbik lányom akkor kezdte az egyetemet, a kisebbik pedig a gimnázium negyedik osztályát. Aztán kaptunk özvegyi nyugdíjat és árvaellátást, 8 éven keresztül, a kisebbik leány 25 éves koráig. Kicsivel később a gyerekek kezdtek kiröpdösni otthonról.

Emlékezetesek az 1991-1992-es évek is, amikor a kárpótlás állt a levéltári munkák között az első helyen. Függetlenül attól, hogy mit gondolunk/gondoltunk a kárpótlási folyamatokról, derekas munkát jelentett a vonatkozó anyagok feltárása, az ügyfélszolgálaton pedig az ismerkedés sok érdekes emberrel. A levéltárak iránt ezekben az években rengeteg ember érdeklődött, ekkor álltunk leginkább a nyilvánosság előtt.

1993-ban történt meg az ÚMKL és a MOL összevonása. Én '91-től lettem főosztályvezető helyettes, Koroknai Ákos főosztályvezető mellett. Az átszervezéskor egyedül a IV. osztályon valósult meg az ÚMKL és a MOL egyesítése, a vállalati iratanyagokat összeolvasztása. 1997-ben Lakos János visszavonta a főosztályvezető-helyettesi megbízásomat. 1997-ben kiköltöztünk ide, az óbudai épületbe. Számomra a gyűjtőterületi munka nem volt teljesen új, mert korábban, '88-'89-ben Koroknai Ákos meg én kaptunk egy nagyon érdekes munkát: fel kellett mérni a kint lévő vállalati anyagokat.

1997-ben a referencia beosztásom is megváltozott. Korábban elég vegyes referenciám volt, beletartozott a textil-, élelmiszer-, gyógyszer-, vegyipar, építőipar és kisebb anyagok is, továbbá a szénbányászat. Az államosítás utáni anyaggal együtt ez már sok lett volna, így akkortól kezdve a szénbányászat lett az én referenciám. 1999-ben elment innen az egyesített IV. osztály vezetője, Sárközi János és a helyettese is. Akkor engem bízott meg Gecsényi Lajos főigazgató úr az osztály vezetésével. A 2000-ben kiírt pályázaton én voltam az egyetlen pályázó, azt sikerrel megnyertem. Akkor az volt a tervem, hogy 5 évig vállalom az osztály vezetését, de még újabb öt év is jutott.

1997-ben azt gondoltam – egyébként is leálltak a bérkutatások a rendszerváltás után –, hogy most már tényleg foglalkozom valamilyen történettudományi munkával, és jelentkeztem egy PhD tanfolyamra, Kósa László tanár úrhoz. A témám: a Révay testvérek szerepe a magyar irodalmi műveltség terjesztésében. Erről írtam szakdolgozatomat a levéltár szakon, és Ember Győző főigazgató úrnak nagyon tetszett. A levéltári anyag mellett sokat kutattam az OSZK és az Akadémiai Könyvtár Kézirattárában is. Az Athenaeumot megírta egy kiváló könyvtáros, Kiss István, a Franklint megírta Voit Krisztina, a Révayt is meg kellett volna írni. Közben 1999-ben eladtam a nagy lakásomat, mert a gyermekek kezdtek elszálldosni, vettem magamnak egy kicsit. Az szintén nehéz időszak volt, a gyerekek lakásaihoz is hozzájárultam, magamnak is mindig kellett még valami, így nem nagyon tudtam már foglalkozni a témámmal, évhalasztást kértem. Végül elvégeztem a tanfolyamot, letettem a szigorlatot, de a dolgozat megírásához hozzá sem kezdtem. Végül is sajnálom, de azt nem bántam meg, hogy három félévig jártam a képzésre, mert Kósa tanár úrnál Klebelsbergről és Szekfű Gyula Száműzött Rákóczijáról tartottam előadást, Bácskai Vera óráira jártam, Csorba Lászlónak, Kiss Gy. Csabának remek órái voltak, de Miskolczy Ambrustól is nagyon érdekes dolgokról hallottunk.

Elég sok elfoglaltságot adott az osztály vezetése, mert itt nagyon nagy volt a fluktuáció. A korábbi vezetőkön kívül elment innen négy kezelő, mert akkoriban még voltak olyan iratőrzők, akik elszipkázták az embereket a levéltárból. Ez a folyamat azt hiszem már nem fog folytatódni, az iratőrzés már nem olyan nagy üzlet.

Érdekes és izgalmas a gyűjtőterületi munka, de nagyon sok energiát elvesz. Az iratőrzők között volt olyan, aki a saját családi házának a sufnijaiban helyezte el az értékes iratokat, ami hihetetlen felelőtlenség. Vannak csődbement, továbbá elérhetetlenné vált iratőrzők, akik nem veszik fel a telefont. Most már arra kellene koncentrálnunk, hogy a levéltári törvény keretein belül a '90-es években ide beáramlott hatalmas mennyiségű anyagot rendezzük, de a szélmalomharc az iratőrzőkkel még mindig nem zárult le.

Szeptember 1-jétől megkezdem a felmentési időmet, de azért szeretnék bejárni. Van négy unokám, a fiatalabbik lányomnak három gyermeke van, két fiú és egy kislány, az idősebbik lánynak egy kisfia. A legnagyobb 10, a legkisebb három és féléves. Velük sok időt el lehet tölteni, és sok dolgot kell újonnan tanulni. Rajtuk keresztül látom, hogy például a biblikus műveltségem mennyire megkopott (a levéltárban nem igazán volt rá szükség), a gyermekek miatt ezt is fel kell frissítenem. Lebuktam, mert a Noé bárkájából csak az egyik galambra emlékeztem...A középkori történelemmel és a sporttörténettel is foglalkoznom kell; jelenleg az Árpádházi királyok és az argentin focisták állnak az érdeklődés homlokterében.

Nem szeretnék ezután sem elszakadni a levéltártól, Reisz T. Csaba főigazgató úr engedélyt adott arra, hogy megtartsam a belépőkártyámat és legyen itt egy számítógépem, hozzáférhessek az e-Archívumhoz és befejezhessem folyamatban lévő munkáimat.

1981-ben kaptam Szocialista Kultúráért kitüntetést, amit mindenki megkapott, aki nem volt buta és/vagy trehány. Még egyszer is megkaptam 5 évvel később. Némelyik kolléga a rendszerváltás után gúnyolódott ezen. Nem vétettünk semmit sem a szocializmusért, sem ellene; ez volt az akkori kvázi fiataloknak járó kitüntetés. 2005-ben kaptam Pauler Gyula-díjat, ami nagyon nagy megtiszteltetés volt, mert odaítéléséről nemcsak a Magyar Országos Levéltár dönt, hanem a szakma, a Levéltári Kollégium. Az idén pedig megkaptam a Pro Archivo Regni-díjat. Nagyon jólesett a kollégák többségének őszinte gratulációja.

Visszagondolva a 40 évre: volt, akivel jóban voltam, volt, akivel nem, de én mindig úgy éreztem, hogy egy humán intézményben dolgozom. És ha a főnököm megszid, akkor az egy megszidás, és nem egy ledorongolás, nem fő- és jószágvesztés, a hibák jóvátehetők. A régi kollégák és az újak is, kezelők és levéltárosok egyaránt intelligens emberek. Itt mindig volt egy jó közösség, az egyes alkalmakat közösen megünnepeljük, és ez egyáltalán nincs a munka rovására, sőt fontos, hogy egy közösség jó légkörben dolgozzon. Amikor kinevezett Gecsényi Lajos főigazgató úr, azt mondtam neki: büszke vagyok arra, hogy a Magyar Országos Levéltár főosztályvezetője lehetek.

Legfontosabb publikációk:

Aigner Co. Athenaeum. Felhívási per néhai Petőfi Sándor műveinek kiadása tárgyában Budapest, 1984. (Levéltári Szemle, 1-3. sz.) 34. 283-361. p 

 A finn vállalati levéltárak nyilvántartási rendszere Budapest, 1994. (Levéltári Szemle, 2. sz.) 44. 84-88. p. 

Első fejezet: az alapítástól az államosításig (1910-1949) A Chinoin története Budapest, 1996. (Chinoin Gyógyszer és Vegyészeti Termékek Gyára Rt. Kommunikációs Osztálya) 11-39. p. 

Körösmezei András-Sipos Antalné: Szempontok a közlevéltárak gazdasági szervekkel kapcsolatos gyűjtőterületi munkájának végzéséhez. Szerk. Lakos János Budapest, (Levéltári módszertani és oktatási füzetek. Módszertani segédanyag) 8. (2001) 1-36. p. 

Eastern European Corner. National Archives in Hungary. Ed. Jelic, Damir V. Bulletin of The European Assoc, 2001. (Bulletin of The European Assocation, 1.) 53-58. p. 

Elvi és módszertani felvetések. II. fejezet. Iratértékelési szempontok a gazdasági levéltárügyben a rendszerváltás utáni évtizedben. Szerk. Koroknai Ákos Budapest, 2002. (Magyar Országos Levéltár) 21-38. p. 

Az államosítás előtt működött ásványolaj-finomító vállalatok repertóriuma Budapest, 2003. (A Magyar Országos Levéltár segédletei, 13.) 

Az államosítás előtt működött gyógyszeripari vállalatok repertóriuma Budapest, 2004. (A Magyar Országos Levéltár segédletei, 13.) 

Az államosítás előtt működött textil-, szőrme- és bőripari vállalatok repertóriuma Budapest, 2004. (A Magyar Országos Levéltár segédletei, 14.) 

Szabotázs Brennbergbányán Budapest, 2004. (ArchivNet, 5. sz.) 

Egy valóságos antifasiszta ellenálló Budapest, 2005. (ArchiNet, 2. sz.) 5. 

Még egy epizód a magyar gyapot történetéhez Budapest, 2005. (ArchivNet, 2. sz.) 5. 

Az államosítás előtt működött élelmiszeripari vállalatok repertóriuma Budapest, 2006. (A Magyar Országos Levéltár segédletei, 24.) 

Körösmezei András-Sipos Antalné: Nincs királyi út! A textilkirály és a matematikus Budapest, 2006. (ArchivNet, 1. sz.) 6. 

Hová lettek a magyar föld kincsei Budapest, 2007. ArchivNet