A Magyar Királyság szabad királyi városaiban 1670-et követően jelentős várospolitikai fordulatra került sor: megkezdődött a városok vezetésének és polgárságának erőteljes rekatolizációja, az önkormányzatok fennhatóságát nagymértékben szűkíteni kezdték, és a központi államhatalom gyakori ellenőrzéseivel szorosabb ellenőrzés alá vette a városok gazdálkodását. Ezeket a rendelkezéseket azonban nem csupán a Magyar Királyságban vezették be, amely tartomány a belpolitikai egyensúly felborulását okozó Wesselényi–felkeléssel polgárháborúba sodródott. A Habsburg uralkodók a harmincéves háború alatt elért sikereiket arra használták fel, hogy eleinte az alsó-ausztriai, majd a fehérhegyi csata (1620) után a cseh-morva, illetve a többi osztrák tartományban is kialakítsák az „egy állam–egy vallás” doktrínán nyugvó Habsburg Monarchia alapjait. E tartományokban már az 1620-as évek folyamán szigorú intézkedéseket hoztak az alattvalók felekezetiségével kapcsolatban: a protestáns egyházak bármelyikéhez tartozókat kiutasították a monarchia területéről, amennyiben nem tértek át a római katolikus hitre. A Magyar Királyság lakosságára azonban nem vonatkoztak ezek az intézkedések. Az állandó oszmán veszély a Habsburg uralkodókat már kezdetektől kompromisszumokra szorította: a magyarországi rendek kívánságait lehetőségek szerint széles körben teljesítették, és a belpolitika irányítói az ország nemességének tagjai közül kerülhettek ki. Így a Habsburg Monarchián belül a legerősebb rendiséggel a Magyar Királyság rendelkezett. E kompromisszum segítségével sikerült a 17. század folyamán a belpolitikai krízishelyzeteket is megoldani. A 17. század második felében – hasonlóan más európai államokhoz – I. Lipót is növelni kívánta a tartományaiból várható pénzbevételeket, hogy ütőképes, vagyis nagylétszámú, tűzfegyverekkel jól felszerelt és ellátott haderőt tudjon kiállítani.

A magyarországi várospolitikára ezek a bemutatott tényezők hatottak: a rekatolizáció, az adóképesség növelése és a várható állami bevételek biztosítása, valamint az ehhez szükséges közigazgatási változások, amelyek a belpolitika központosításával jártak (volna) együtt. A 17. század végi felkelések és a Rákóczi-szabadságharc azonban bevezethetetlenné tették a központosító törekvések jó részét, így az uralkodó és a rendek az 1681. évi országgyűlésen, a szatmári békében, majd az azt követő országgyűlésen újabb kompromisszumokat kötöttek. A várospolitikán belül azonban továbbra is a rekatolizációs törekvések érvényesültek. A rendeletek értelmében a szabad királyi városok vezetőinek legalább felének a katolikusok közül kellett kikerülniük, a tisztújításokon (azaz az önkormányzati választásokon) királyi biztosok rendszeresen részt vettek, és ügyeltek arra, hogy a katolikusok kellő számban legyenek képviselve a tanácsban, és hogy a városok adófizetőképességét növelni tudják. A 17. század végétől így kialakult az a várospolitikai gyakorlat, amely egészen 1848-ig fennmaradt. A szabad királyi városok gazdálkodásának ellenőrzésére minden évben sor került, királyi biztos közbejöttével vagy egyszerű jelentésekkel, illetve a számadáskönyvek beküldésével. A kiküldött biztosok rendeleteivel, valamint a központi utasításokkal egységesen kezdték el szabályozni a szabad királyi városok igazgatását és gazdálkodását, bevezették a polgármesteri hivatalt, továbbá jól ellenőrizhetővé tették a városi gazdálkodást.

A városok vezetőinek és lakosságának felekezeti összetételét eleinte erőszakkal is igyekeztek megváltoztatni. Kassán a lakosság döntő többsége az evangélikusokhoz, a kassai magyarság a reformátusokhoz tartozott. Az egri egyházmegyében az erőszakos ellenreformáció egyik csúcspontja volt a kassai Szent Erzsébet-dóm elfoglalása 1671. november 24-én. Az evangélikusok és reformátusok hitgyakorlata ezt követően a külvárosokba vagy magánházakba szorult. Az evangélikusok után a reformátusokra is sor került. Czeglédi István vezető lelkészüket azzal az ürüggyel, hogy vállalja el a bebörtönzött református nemesek lelkigondozását, a börtönbe csábították, majd ott megverték és bebörtönözték. Hamarosan belehalt sérüléseibe. Az iskola tanítói elmenekültek, az egyházi ékszereket Erdélybe menekítették. 1673. szeptember 29-én végül elkobozták a református templomot, amelyet először a domonkos templom helyett éléstárnak, majd 1698-ban az orsolyita rend számára adtak át. A következő év elején a református iskolát is feldúlták és elvették. Az intézkedésekhez a helyi katonaság szolgáltatta a fegyveres erőt: a prédikátorok felkutatásáról és elfogásáról a katonaság gondoskodott, a templomfoglalással megbízott kamarai és egyházi tisztviselők mellé kirendelt karhatalmat a térségben állomásozó idegen katonaság biztosította. Kassán a városi lakosságot vész esetén egyházközösségek szerint választották szét, az eleve gyanúsnak számító protestánsok fegyvereit igyekeztek elkobozni, és a házaikban tartották őket, hogy lázongásukat megakadályozzák.

A városi tisztújítások rendje is alkalmazkodott az új egyházpolitikához. A tisztújítások ceremóniája során a korábbinál is több egyházi elemet alkalmaztak. Kassán megjelentek a katolikus egyház színhelyei és képviselői, valamint szakralizálták a ceremóniát: a tisztújítás megkezdésekor a városi káplán olvasott fel részeket a Szentírásból, a templom nagyharangja jelezte a választások kezdetét és végét. A megválasztott bíró köszöntése és felemelése a templomajtóban és nem a templom mögött, a Szent Mihály-kápolna környékén történt, mint korábban. A felemelt bírót a templomba, a nagyoltárhoz vitték, nem pedig a házához. A bíró és a teljes tanács természetesen a nagytemplomban tette le az esküt. A körmenet is a ceremónia állandó részévé vált. A processzusok kötelezővé váltak a 18. század elején. A város vezetésének, valamint az összes (legyen katolikus vagy máshitű) kézművesnek részt kellett vennie a minden nagyobb ünnepen megtartott körmeneten. Ez ellen a protestánsok állandóan tiltakoztak, a kirendelt biztosok rendszeresen jelentették is, hogy a protestáns kézművesek nem akartak részt venni a processziókon, és hogy a tanácsnak velük szemben keményen fel kellett lépniük. A reformátusok és evangélikusok a Corporis Christi és a Szent Eucharisztia ünnepén tartott körmeneteken folyamatosan megzavarták az ünnepet és a város békéjét, a körmeneteken részt vevőket állandóan szidalmazták.

A város belső terének kialakításakor is hangsúlyozták a katolikus egyház dominanciáját. A 18. század első évtizedében a domonkosok, 1718 és 1724 között a ferencrendiek zárdatemplomának átépítésére került sor. 1731-ben, két évtized szünetet követően, az orsolyita apácák zárdája és temploma (a magyar református hívek saját pénzéből épített egykori református templom és iskola épületében) ismételten benépesült. A városban egyre több kultikus célú építmény és egyházi műalkotás jelent meg: 1710-ben az alsó külvárosi temetőben a Szt. Mihály temetői kápolna, 1715-ben a Vereshegyen a Szt. Rozália fogadalmi templom épült meg. 1722-ben új Szentháromság oszlopot állítottak, 1730-ban felépítették az alsó külvárosban a Szentlélekről elnevezett kórház mellett a Szentháromság-templomot. 1734-ben készült a Hernád felső hídjánál lévő Nepomuki Szt. János szobra. 1737-ben megindult a Kálvária építése.
 

Szűz Mária kultusza kiemelt szerepet kapott a kassai rekatolizációban. Már 1653-ban létrehozták a Congregatio Mariana sub titulo Immaculatae Conceptionis Beatae Mariae Virginis elnevezésű társulatot, amely főként a katolikus hit elsajátítása és a vallási oktatás megszervezése miatt játszott a városban igen fontos szerepet, de a 18. század során több más társulat is szerveződött a városban. Feltehetően a Congregatio Mariana társulat hatására igen hamar, már 1673-ban felmerült a várost irányító Fodor János bíróban (aki egyben felső-magyarországi hadbíró volt), valamint a többi katolikus tanácsosban, hogy állítsanak egy Szűz Mária tiszteletére emelt Immaculata-szobort a városban. A felkelésekkel terhelt időszakban azonban nem sikerült a tervük megvalósítása. A szobor felállításának munkálatai 1720 őszén kezdődtek, amikor az ekkor már teljes egészében katolikus felekezetű kassai tanács a Szűz Mária szobor helyének a város közepét jelölte ki, azt, ahol régebben az ún. Gutturnius forrás és kút állt.

Az ünnepélyes alapkőletételre 1720. október 6-án került sor. A Szt. Erzsébet-dómból népes körmenet vonult a helyszínre, a kassai plébános, a városi tanács és a Szepesi Kamara vezetőinek részvétele mellett. Az alapkőbe különféle ereklyéket, emlékérmeket és egy feliratos réztáblát helyeztek el. A szobor költségeire gyűjtést rendeztek, még külföldön is, ugyanis a tanács Strasbourgban egy rézmetszetet rendelt meg, hogy azt szétosztva a hívek adományait gyűjthesse össze. A szükséges összeg (összesen több mint 4000 rajnai font) sikeresen összegyűlhetett, ugyanis 1722 augusztusában a kilenc öl (14 m) magas barokk obeliszk és a kilenc lábnyi (2,7–3 m) magas Immaculata-szobor Simon Griming szobrászmester műtermében már készen állt. A szobrot Havas Boldogasszony ünnepén (augusztus 5.) állították fel, és 1723. október 3-án, olvasós Boldogasszony ünnepén szentelték fel.
 

A kassai Szűz Mária-szoborról készített rézmetszet, Lucas Schulz, 1830–1840 körül

A szobor a korszakban és a városban minden bizonnyal joggal óriásinak volt tekinthető, még a központi hatóságok is „Colossus” néven emlegették. A még mindig vegyes felekezetű és az erőszakos rekatolizáció miatt feszült hangulatú város más hitű lakosaiban a város főterét uraló hatalmas szobor óriási indulatokat keltett. A korszak bővelkedett a gúnyversekban, az ún. pasquillusokban, amelyek durva hangneme maró gúnnyal vette célba kiszemelt áldozatát, legyen az egy-egy országgyűlési politikai ellenfél, a város bírája, vagy: egy újonnan emelt nagyméretű Szűz Mária szobor.

A szobor felállításának napjaiban a kassai református lelkésznek, Gyöngyösi (Árva) Pálnak a házában szállt meg egy Amszterdamban járt erdélyi diák, Gyalai András, aki a szobor láttán egy gúnyiratot szerkesztett, amely a katolikusok és különösen a jezsuiták ellen igen indulatosan viselkedő Gyöngyösinek nagyon megtetszett, le is másolta magának. A vers magyar és latin szövege fennmaradt a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában a Magyar Királyi Kancellária ügyiratai között található periratban, amely III. (VI.) Károly magyar király döntését is tartalmazza.

Éppen ezekben az években igen feszült volt a viszony Gyöngyösi és a híres történész, Timon Sámuel között, aki ekkor a kassai Kisdy-szeminárium igazgatója (1718–1724) volt. Timon „Opusculum theologicum” című könyvecskéjére, amelyben a szerző a reformátusok kiűzését javasolta, Gyöngyösi egy külföldön kinyomtatott „Altare pacis” címűt művével válaszolt, amelyben Timont Daemonnak nevezve kritizálta a műben leírtakat. A két felekezet között is folyamatos volt a harc, a katolikusok a református templom ajtajára a „Braxatorium Calvini”, azaz Kálvin sörfőzőháza feliratot biggyesztették, a jezsuita diákok pedig Gyöngyösit azzal sértegették, hogy a nyílt utcán a fejéhez vágták a kérdést, hogy „Unde nobis hic Judaeus?”, azaz: Honnan került ide közénk ez a zsidó?

A református lelkész egyébként is vérmes természetű lévén, nyilván vidoran mutatta meg néhány hónap múlva Gyalai András versikéjét a nála megfordult Túrkevei nevű tanítónak, aki azt lemásolta, majd (Gyöngyösi állítása szerint) 1724. január 26-án éjjel az Immaculata-szoborra ragasztotta. A gyanú azonnal Gyöngyösire hárult, akiről tudták, mennyire gyűlöli a katolikusokat és a jezsuitákat, és aki képzett teológusként, jelentős európai protestáns egyetemek egykori diákjaként (Odera menti Frankfurt, Lipcse, Halle, Wittenberg, Jéna, Leyden, Utrecht, Franeker, Groningen, Oxford, Cambridge, London) képes is volt ilyen teljesítményre.

A periratban kiemelték Gyöngyösi irodalmi munkásságát, valamint civakodó természetét, amely miatt nem csupán Pálffy János horvát bánnal, a kassai főkapitánnyal, a kassai tanáccsal és a külső községgel, de még saját egyházának vezetőivel is perlekedett. A döntő szót egy itáliai muskétás katona tanúvallomása mondta ki, aki éjfél és egy óra között látni vélte a kalap nélkül a szoborhoz osonó lelkészt. A per miatt a katolikus városvezetés alkalmat látott arra, hogy a reformátusokat teljesen kitiltsa a városból, de erre végül nem került sor. A városi ügyész azt javasolta, hogy vágják le Gyöngyösi kezét a kínvallatását követően, majd indítványozta lefejezését és testének elégetését. A tanács a vallássértés miatt fejvesztésre ítélte őt. A fellebbezés elkerült Bécsbe, az uralkodó elé. A Magyar Királyi Udvari Kancellária azzal együtt, hogy jóváhagyta az ítéletet, enyhébb büntetést javasolt az uralkodónak: a kilenc havi börtönt követően száműzzék Gyöngyösit az országból vagy a vármegyéből. III. (VI.) Károly ítélete végül nem csupán a vármegyéből és a Magyar Királyságból, de a Habsburg Monarchia valamennyi tartományából száműzte a kassai lelkészt.

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

A Magyar Királyi Udvari Kancellária előterjesztése Gyöngyösi Pál perében, rajta III. Károly saját kezű döntése és aláírása, Bécs, 1724. október 13.
Jelzet: MNL OL, Magyar kancelláriai levéltár, A Magyar Királyi Kancellária regisztratúrája, Originales referadae (A 1), 1724/41.

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

A Gyöngyösi elleni per döntése, 1724
Jelzet: MNL OL, Magyar kancelláriai levéltár, A Magyar Királyi Kancellária regisztratúrája, Originales referadae (A 1), 1724/41.

Gyöngyösit 1725. január 6-án vezették ki a börtönből, és láncra verve vezették végig a városon. Bilincseit csak a magyar–lengyel határon vették le róla. Gyöngyösi két év múlva I. Frigyes Vilmos porosz király támogatásával az Odera menti Frankfurt egyeteme teológiai tanszékének vezetője lesz, 75 évesen hunyt el Poroszországban 1743-ban – a Habsburg Monarchiába többet nem tért vissza. Lánya Szathmári Pál kecskeméti lelkész felesége, fia, Pál orvos lett, akit később II. Katalin orosz cárnő udvari orvosának hívták meg. Kassán csaknem 300 éve áll a „kolosszus” a város főterén, lakosai nem is emlékeznek már, felállítása milyen viharokat támasztott a 18. század felekezeti küzdelmei közepette.

Iratfotók: Lantos Zsuzsanna (MNL OL)
A szoborról készült fotók a szerző felvételei.