„...hódolattal és szeretettel hajlunk meg dicső emléke előtt”

Madarász Viktor festőművész emlékezete
Szerző: Kocsis Piroska
2017.01.13.
Száz évvel ezelőtt, 1917. január 10-én halt meg Budapesten Madarász Viktor, a magyar romantikus festészet kiemelkedő alakja. Az utókor már 1930-ban, születésének 100. évfordulójára emlékülést rendezett. Halálának 100. évfordulójára emlékezve az emlékbeszéd és leányának, Madarász Adeline-nek (1871–1962) két eredeti levele alapján mutatjuk be művészetének legfontosabb állomásait, kiemelkedő alkotásait.

Madarász Viktor: Önarckép (1863) Olaj, vászon, 73 x 60 cm (Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
Madarász Viktor: Adeline, 1905 körül. Olaj, vászon, 45 x 36 cm.

1930. december 13-án a Szinyei-Merse Pál Társaságban Madarász Viktor születésének 100. évfordulója alkalmából az Iparművészeti Múzeum üléstermében felolvasó ülést tartottak, amelyre a Madarász család több tagja is hivatalos volt. Az emlékbeszédet Petrovics Elek (1873–1945), a Szépművészeti Múzeum igazgatója és a Társaság társelnöke tartotta, aki beszédében megállapította: az 1850-es években, a nemzeti elnyomatás éveiben köszöntött be a magyar művészet hőskora. A vezető műfaj ekkor a történeti festészet volt, amelyet Európa más országaiban is műveltek. A nemzet szerencsétlensége a magyar történeti festészetnek szerencséjévé vált. A tehetségek között az elsők közé tartozott Madarász Viktor, aki a franciák tanítványa volt. Életében sok csalódás és keserűség érte, de egy bizonyos: a magyar közönség széles köreiben ismerték és szerették. Az emlékülésen nemcsak a kitűnő festőt, hanem a nemzeti nagy művész típusának első megtestesítőjét is ünnepelték.

 

Madarász Viktor emlékezete a Szinyei-Merse Társaságban (1930. december 13.)
Jelzet: MNL OL, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Sajtó levéltár, Magyar Országos Tudósító Rt., Híranyag (K 612), a. sorozat, 52. kötet, 1930. 12. 13.

Petrovics Elek igazgató érzékletesen összefoglalta mindazt, amely jellemezte Madarász Viktor életét és munkásságát: az 1848/49-es szabadságharcban való részvételét, majd az azt követő önkényuralom jelentőségét, a történeti festészetben játszott szerepét, a francia festészet és festők hatását, a sikereket és az őt ért kudarcokat…

A sárosi ősöket és a gömöri kuruc hagyományokat ápoló nemesi család sarja 1830. december 14-én, Csetneken (ma: Štítnik, Szlovákia) született. Édesapja Madarász András, a hazai iparfejlesztés egyik úttörője volt, aki a reformkorban szakított a hagyományos birtokos nemesi életformával és 1843-ban vasgyárat alapított. Édesanyja Mühlbahn Zsuzsanna. Első felesége a francia származású Adeline Grosjean volt, akivel 1870-ben tért vissza Magyarországra. Három gyermekük született, két fiú és egy leány, Adeline, aki apja nyomdokait követve festőművész lett. 1883-ban szeretett felesége meghalt, Ziska Jolánnal történt újraházasodása után öt gyermekről kellett gondoskodnia.

Madarász Viktor jogot hallgatott Pozsonyban a királyi akadémián, amikor kitört az 1848/49-es forradalom és szabadságharc. Ekkor honvédnek állt. A sorozóbizottság előtt pipát szorongatott, hogy idősebbnek tűnjön, sikertelenül. Végül, 18 évesen, önként, öccsével, Andrással együtt a honvédség kötelékébe lépett és végigharcolta a szabadságharcot, egészen a világosi fegyverletételig. Mindez mély nyomot hagyott egész életén és világnézetén. Haláláig tartotta magát a ’48-as eszmékhez, és a Kossuth szellemében megalkotandó független Magyarország megvalósításáért küzdött. Kardját és egyenruháját megőrizte, még sírjába is maga mellé tetette. Ő volt az egyetlen művész, aki közeli kapcsolatba került a párizsi emigrációban élő Kossuthtal, akinek portréját is megfestette.

A szabadságharc leverése után Eszékről gyalogszerrel hazatért, majd a megtorlás idején hónapokig bujkált. Szülei kérésére, akik ekkor már Pécsett éltek, folytatta jogi tanulmányait. Érdeklődése a festészet felé fordult, és Pósa Gábor arcképfestő tanítványául szegődött, akitől rajzolást és festést tanult. A jogi tanulmányait hamarosan a festő ecsetjére cserélte. 1853-ban beiratkozott a bécsi Képzőművészeti Akadémia festészeti előkészítő szakosztályba, majd a történeti festészeti szakosztály növendéke lett, közben Ferdinand Waldmüller (1793–1865) festőiskoláját is látogatta. 1855-ben, akadémiai tanulmányai lezárásaként megfestette a Kuruc és labanc című művét, amely történeti festői művészetének nyitánya. Nagyszabású festményét még az év októberében a pesti közönség elé tárta. Bemutatkozó alkotása olyan nagy feltűnést keltett, hogy a festmény további sorsa is közüggyé vált. A következő évben kiállították, amelynek címét „rebellis színezete miatt” Két testvérre változtatták. 1856-ban festett, Thököly Imrét ábrázoló történelmi tablóját A bujdosó álma címmel állították ki.

Madarász Viktor bécsi tanulmányai után 1856-ban Párizsba, az európai művészeti élet fellegvárába költözött – a magyar festők közül elsőként – azzal a céllal, hogy tanulmányozza a francia forradalom történetét és a Párizsban virágzó történelmi festészetet. A híres École des Beaux Arts-ban folytatta tanulmányait. Tanárai közül különösen Léon Cogniet (1794–1880) és Paul Delaroche (1797–1856) művészete hatott rá. Műveinek jelentős részét párizsi tartózkodása alatt festette. Művészetében nemzeti múltunk azon eseményeit és hőseit ábrázolta, amelyek és akik a függetlenségre és igazságra vágyó magyar természetet leghatásosabban fejezték ki, jelképes formában saját koruk érzelmeit, eszméit közölték. Történeti festményeinek legfőbb ihletője a kuruc és Habsburg-ellenes szabadságharcok története volt. Fő alakjai olyan lázadó magyarok voltak, akik szembeszálltak az elnyomó hatalommal. Témaválasztása nem volt véletlen. A családi hagyomány két rebellis Madarász-ősről is tudott, egyikük a Thököly-felkelésben vett részt, másikuk Rákóczi seregében harcolt. A család közeli rokona volt a Madarász testvérpár, József és László, ismert liberális politikusok, akik az 1848/49-es forradalmi eseményekben tevőlegesen is részt vettek. Madarász László a forradalmi kormány rendőrminisztere volt. Madarász Viktor apja pedig a Csetnek-Pécs Vasgyár vezetőjeként, Kossuth híveként, hadiszállítóként is tevékenykedett.

Madarász Viktor Párizsban alkotta élete legjelentősebb remekműveit, így az 1858-ban festett Zách Feliciánt vagy az 1859-ben készült Zrínyi Ilona a vizsgálóbíró előtt című képét. 1859-ben készült az V. László által kivégeztetett Hunyadi László siratása című festménye, amely először a Pesti Műegylet kiállításán aratott sikert, és amelyet a Párizsi Szalon 1861. évi seregszemléjén aranyéremmel jutalmazták. A kitüntetés nemzeti festészetünk első nemzetközi elismerését is jelentette.

1863-ban festette a kivégzésüket váró hazafiak utolsó, meghitt pillanatait bemutató Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben című alkotását, majd 1868-ban az esti félhomály hangulatát árasztó, a törökök elől menekülő Dobozi című képét. 1867-ben megfestette Dózsa portréját, majd 1868-ban a forradalmi tárgyú Dózsa népe című kompozícióját. Az önkényuralom idején népszerűsége töretlen és vitathatatlan volt. Párizsi tartózkodása pályájának csúcspontját jelentette. Elismertségét jelezte, hogy a Krisztus az Olajfák hegyén című festményét III. Napóleon felesége, Eugénia császárné vásárolta meg. Ismertebb képei nem magát a szabadságharc eseményeit ábrázolták, hanem a kor hangulatának, nemzeti érzését: ez tette népszerűvé művészetét.

Madarász Viktor 1870-ben, hírneve csúcsán tért haza Magyarországra, tele ambíciókkal. Párizsi sikerei azonban nem folytatódtak, kellő megbecsülést itthon nem kapott, inkább csak szigorú bírálatot. Nyíltan nem támadták, de akadályokat gördítettek elé, ezért elszigetelődött. A kritikáktól elbizonytalanodott, a kiállításokra beadott pályaműveit visszadobták, így felhagyott a festészettel.

Keleti Gusztáv, a müncheni akadémizmus ideológusa támadást intézett ellene a történelmi festménypályázatra benyújtott, 1870-ben festett Bethlen Gábor tudósai körében című, művelődéstörténeti témájú kompozíciója miatt. A pályázatot Benczúr Gyula nyerte, Madarász műve háttérbe szorult. Madarásznak ez a festménye megtalálható az 1998. február 1-jén kibocsátott új kétezer forintos bankjegy hátlapján.

Madarász Viktor: Bethlen Gábor tudósai körében

A festőt a sikertelenség elkedvetlenítette, és arra a meggyőződésre jutott, hogy a kiegyezés utáni Magyarországon rá már nincs szükség, ezért felhagyott a festészettel, s csak élete vége felé kezdett újra festeni. Ezután az édesapjától örökölt üzlettel foglalkozott, amihez nem volt tehetsége. Időnként ragadott csak ecsetet, kiállításokon is inkább régi képeivel jelentkezett. 1875-ben megfestette a Petőfi halála című képét, amely már művészi erejének hanyatlásáról tanúskodott. A kép érdekessége, hogy a festményről reprodukciókat készítettek, amelyeket elhelyeztek a kocsmák falára, vásárokba, az emberek nagy példányszámban vásárolták meg, ami azt jelentette, hogy még így is hatást gyakorolt rájuk.

Az 1870-es évek végén festette a Zápolya Izabella (1879) és az Ónodi országgyűlés (1879) című alkotásait, amelyek már a kedvét vesztett, helyét nem találó művész utolsó erőfeszítései voltak.

Életművének méltó kiegészítése néhány arcképe, mint például a Felesége kék ruhában, Thierry Amadé (1864), Felesége csíkos ruhában (1871), Izsó Miklós (1873), amelyek az elmélyült emberábrázolás mesterművei.

Közben üzlete tönkrement, amit 1902-ben elárvereztek. Anyagi gondjai támadtak. Az idős művész 1903-ban újra festeni kezdett, elsősorban portrékat. A huszadik században a történelmi festészet stílusának, irányzatának ekkor már leáldozott. Előbb egy Városligethez közeli, Damjanich utcai műteremben dolgozott, majd leányával együtt beköltözött a Kelenhegyi út–Mányoki út sarkán lévő műteremházba.

Madarász Adeline: Kelenhegyi úti műterem, 1909. Olaj, vászon, 71 x 81 cm

Forrás: Matits Ferenc, Az ismeretlen Madarász, A Műértő (2013. április), 6. oldal

Idős kora és szembetegsége ellenére ismét ecsetet ragadott, ám kései műveinek színvonala már elmaradt korábbi remekműveitől.

Elfeledve, 1917. január 10-én halt meg. Sírja Budapesten, a Fiumei úti temetőben található.

 

Madarász Viktor síremléke a Fiumei úti temetőben (Vígh Tamás, 1965)

Madarász Viktor nevét már saját korában is a legnagyobb történelmi festőink (Székely Bertalan, Munkácsy Mihály, Zichy Mihály, Lotz Károly és Barabás Miklós). között jegyezték. Neve, művészete összefonódott a magyar történelmi festészettel. Művészetét mindvégig a nemzeti függetlenség eszméjének szentelte, a magyar történelem hősi és tragikus emlékeit idézte meg a nemzeti szellem ébrentartására, az 1848-as függetlenségi törekvésből és az azt követő ellenállás időszakából táplálkozott.

Madarász Viktor leánya, a festőművész Adeline Rákospalotán, a mai XV. kerületben élt, édesapja hagyatékát és saját alkotásait ezért a Rákospalotai Múzeumnak ajándékozta. Adeline 1903-ban férjhez ment Katona Béla koronaügyész-helyetteshez, akinek 1884-ben, Kecskeméten, első házasságából született fiával, ifjabb Katona Bélával (akit nagyszülei neveltek), igen jó kapcsolatot ápolt. 1903 és 1931 között mintegy ötven levelet írt mostohafiához. A bemutatott, 1917. február 20-án keltezett levelet Adeline a fronton katonai szolgálatot teljesítő ifjabb Katona Bélának írta. A levélben megköszönte, hogy részt vett édesapja temetésén, és „gyönyörű koszorút” helyezett el a sírján, majd megjegyezte: reméli, hogy jól van, „már ti. a mennyire ilyen útálatos körülmények között jól lehet egy ember”. Az 1917. március 29-én írt levelében Madarász leánya már édesapja hagyatékának elrendezéséről számol be.

Madarász Adeline levelei mostohafiához, ifj. Katona Bélához, 1917. február 20., 1917. március 29.
Jelzet: MNL Bács-Kiskun Megyei Levéltára, XIII. 6. A Katona család iratai. b. 14. d. No. 15–16.

 

Mindkét levél a Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltárában található. Ezúton köszönöm meg a Levéltár segítségét a források rendelkezésre bocsátásában.

A híranyag digitalizálása: Czikkelyné Nagy Erika (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára)

Utolsó frissítés:

2017.01.23.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges