Jelenlegi hely

Egy londoni jelentés margójára…

Szerző: Apáti Anna Zita
2016.04.18.
Száz évvel ezelőtt, 1916. április 24-én egy fegyveres csapat elfoglalta a dublini Főposta épületét. Kitűzték a függetlenséget jelképező zöld, fehér és narancs színű zászlót, amelyen kelta nyelven a Poblacht na hÉireann (Ír Köztársaság) felirat állt. A Patrick Pearse költő vezetésével megalakult Ideiglenes Kormány felhívást intézett Írország népéhez, amely a Brit Birodalommal szemben a végsőkig tartó harcra szólította fel őket a szabadságért, az ország függetlenségéért.

Ez a történet több mint nyolcszáz évvel ezelőtt, 1175-ben kezdődött, amikor II. Henrik angol király a windsori egyezményben kimondta az ír területek egyesítését az angol koronával. A folyamatos harcok mellett megindult egy asszimilációs folyamat a betelepült normann és szász törzsek, és az írek között, az utóbbiak javára. Ennek az angol koronára nézve veszélyes tendenciának akart véget vetni a Kilkenny rendelet 1366-ban, mely kimondta: „az angolok nem tarthatnak fent kapcsolatot írekkel, nem léphetnek velük rokonságba, nem hordhatnak ír öltözéket. Az ír nyelv használata tilos az ír családoknál is.”
Kétszáz évvel később az angol–ír szembenállás már vallási színezetet is nyert az anglikán egyház megalakulásával, mert az írek többsége továbbra is a római katolikus hiten maradt. A sorozatos háborúskodás igen jelentősen csökkentette a zöld sziget lakosságát, az elnéptelenedett területekre angol és skót protestánsokat telepítettek be, főleg az ország északkeleti részére.

Sinn Fein, azaz Mi magunk
A 20. század elején egyre nagyobb teret nyert Írországban a Sinn Fein, azaz a Mi Magunk- mozgalom, majd párt, amelynek vezetője Arthur Griffith újságíró volt. Griffith 1904-ben kiadott The Resurrection of Hungary a Parallel for Ireland (Magyarország feltámadásának írországi párhuzamairól) című munkájában az 1848/1849-es magyar szabadságharc leverését követő, Deák Ferenc vezette passzív ellenállás mozgalmát állította példaként az írek elé. A Sinn Fein az együtt nem működés politikájával próbálta meg kiharcolni az ország önkormányzatát. Írország függetlenségét békés eszközökkel szerette volna elérni, az ír gazdaság talpra állításával és a nemzeti oktatás bevezetésével. Griffith 1905-ben, a Sinn Fein policy (A Sinn Fein politikája) című munkájában részletesen leírta az ehhez szükséges lépéseket. Az új politika eredménye volt, hogy 1914. május 25-én Westminsterben megszavazták az önkormányzati Home Rule törvényt, amelyet V. György király is jóváhagyott, de a háborús eseményekre való tekintettel határozatlan időre felfüggesztette bevezetését. Az igazi, máig ható rendelkezése azonban az volt, hogy az északi Ulster tartomány hat megyéjét kivonták hatálya alól, ezzel megosztotta az országot, és gyakorlatilag létrehozta a brit koronához hű Észak-Írországot.
Az első világháború idején, miközben ír katonák is szolgáltak a brit hadseregben, az otthon maradottak függetlenségi harcot indítottak. Éppen száz évvel ezelőtt kiadott kiáltványukban az 1916-os Húsvéti Felkelés vezetői függetlenséget, szabad vallásgyakorlatot és a polgári szabadságjogok biztosítását követelték.
A kezdeti sikerek után az angolok egy hét alatt leverték a felkelést, amelyet véres megtorlás követett. A rögtönítélő bíróságok a fegyveres ellenállás vezetőit és a kiáltvány aláíróit halálra ítélték és százakat küldtek börtönbe. A megtorlás halottai mártírok, a túlélők hősök lettek. Írországban a közhangulat teljesen az angolok ellen fordult.


Az Ír Köztársaság Ideiglenes Kormányának felhívása 1916

 


Patrick Pearse (1879-1916)

 

Griffith ugyan nem vett részt a felkelésben, ennek ellenére letartóztatták. Börtönbüntetést kapott a részvételért Eamonn de Valera, egy Íroroszágban addig ismeretlen amerikai állampolgár, egy Londonból hazatért fiatalember Michael Collins, valamint Thomas Cosgrave, az Ír Önkéntesek tagja. Ők négyen lettek az elkövetkező időszak meghatározó ír politikusai.

„A birodalom visszavág”
A brit vezetés számára is nyilvánvalóvá vált, hogy az ír kérdést rendezni kell, lehetőleg békés úton, további mártírok nélkül. A megoldást az 1918. decemberi választásoktól várták, azonban meglepetésükre az írek képviseletében induló Sinn Fein, bár jelöltjeik többsége börtönben ült, győzelmet aratott a többi ír párt felett. A kiengedett megválasztott ír képviselők azonban nem a Westminsterben ültek össze, hanem Dublinban alakították meg az ír parlamentet, a Dail Eireannt. London erre feloszlatta a parlamentet és letartóztatták a képviselőket. E lépés következményeként tört ki az 1919–1921 között tartó angol–ír háború. E háború ír vezetői a Húsvéti Felkelés túlélői voltak, akik a független ír köztársaságot akarták  megteremteni, és a lakosság támogatását élvezték. A háborúban egyik fél sem győzedelmeskedett, és végül tárgyalásokkal zárult, amelyek fő kérdése az volt, hogy független lesz-e az Ír-sziget.
Az ír küldöttséget Arthur Griffith vezette, tagja volt többek között Michael Collins is. Llyod George brit miniszterelnök végül hosszas huzavona után a domíniumi státuszt ajánlotta fel az északi hat megye nélkül – vagy egy globális háborút az Ír-sziget ellen. Az ír küldöttség aláírta az egyezményt.
A következő év elején Michael Collins vezetésével megalakult az Ideiglenes Kormány, amelynek feladata a békés átmenet biztosítása volt. A kormányban helyet kapott Thomas Cosgrave is, aki a közigazgatás újjászervezéséért volt felelős, a dublini parlament elnöke pedig Arthur Griffith lett.


                                                                                                                                                                         

                                                                                                                                                              

Arthur Griffith (1872-1922), Eamonn de Valera (1882-1975), Michael Collins (1890 -1922)

 

Az angol–ír kiegyezés és következményei
Az 1921-es angol–ír egyezmény (Anglo-Irish Treaty) megosztotta az országot és a közvéleményt is. Az új parlamenti választások, majd az ezt követő népszavazás az egyezmény mellett állók győzelmét hozták, így megindulhatott volna a békés átalakulás. Az ellenzők csoportja, élükön Eamonn de Valérával azonban kivonult. Az ezt követően kitört polgárháború áldozati között volt Arthur Griffith, aki nem bírta elviselni a ránehezedő terhet és infarktusban meghalt, nem sokkal később pedig merénylet áldozata lett Michael Collins.

A polgárháború pusztításai között kell megemlítenünk azt is, hogy az 1922. júniusi háborús események között elégett az Ír Nemzeti Levéltár gazdag iratanyagának legnagyobb része.

Az Ideiglenes Kormány második elnöke Thomas Cosgrave lett, aki határozottan kiállt a kiegyezés mellett, és elutasított minden együttműködést de Valérával. A kormány elsődleges célja a polgárháború befejezése és a béke megteremtése volt, de a britektől való elszakadást nem támogatta.


A Cosgrave kormány 1923. (Balról jobbra: Desmond FitzGerald, Eoin MacNeill, Joseph McGrath, Thomas Cosgrave, Ernest Blythe, Kevin O’Higgins, J. J. Walsh)

Forrás: John M. Regan: The Irish Counter-Revolution 1921-1936., Gill & Macmillan, Dublin 1999.


Az 1922. szeptember 9-re összehívott ír parlament új elnevezéssel illette Írországot: Ír Szabad Államnak nevezték. Az egyezményellenes erők ellen tovább folyt a küzdelem. A szigorú intézkedések és a szabad állam hadseregének számbeli fölénye miatt az egymástól elszigetelt csapatok közül  egyre többen tették le a fegyvert. Cosgrave kormánya végül 1923. május 28-án jelentette be a fegyveres harcok lezárását, ez jelentette a polgárháború végét.

Az ír történészek egy része a Cosgrave-kormány és pártja, a Cumann na nGaedheal (Az Írek pártja) 1923 és 1932 közötti működését a konszolidáció időszakának is nevezi, amelyet színtelen, bürokratikus időszakként értékeltek. A látványos politikai küzdelmek helyett azonban szorgos munka folyt, az országot újjá kellett építeni. Fejlődött a mezőgazdaság, az energiaipar, a közlekedés: hajózhatóvá tették a csatornákat, új utak és hidak épültek, sorra nyíltak a nemzeti tananyagra épülő iskolák, egyetemi karok. Az Ír Szabad Állam új kereskedelmi, kulturális kapcsolatokat épített a brit birodalmon kívül is. A vezetés minden törekvése arra irányult, hogy az ország önállóságát növelje.
Az egyezményellenes erők néhány évvel később, 1926 májusában alakítottat pártot Fianna Fail (Írország Katonái) néven. Az alapítók között volt Eamnonn de Valera. Céljuk Írország újraegyesítése, a koronára tett hűségeskü eltörlése, az ír nemzeti hagyományok felelevenítése volt. Ennek a két pártnak a vetélkedése határozta meg az elkövetkező évtized történetét.

A londoni jelentés
Az önálló magyar Külügyminisztérium iratanyagában fennmaradt néhány olyan dokumentum, amelyek a kialakult ír helyzetről adnak pontos összefoglalást.
Rubido-Zichy Iván londoni magyar diplomata, rendkívüli követ 1931. november 7-én kelt jelentését Walkó Lajos külügyminiszternek küldte: „Az elmúlt év folyamán egyre sürübben ismétlődtek meg Írországban olyan terrorisztikus cselekmények, melyek Cosgrave elnöknek és kormányon lévő pártjának mind több gondot okoztak.” Jelentése arról tudósít, hogy csaknem tíz évvel a polgárháború után az egyezmény ellenes erőkben újra feléledt a remény, hogy az ország elszakadhat a Brit Birodalomtól.


Rubido-Zichy Iván jelentése Walkó Lajos magyar királyi külügyminiszternek, London, 1931. november 7.
jelzet: MNL OL K 63-2-43-1931 - Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Külügyminisztériumi Levéltár, Külügyminisztérium, Politikai Osztály


1930-ban a birodalmi konferencián a domíniumok javaslatot tettek az önálló bel- és külpolitika irányítására, saját törvények megalkotására, a Brit Nemzetközösséghez való szabad csatlakozásra. Ezt a külsőségeiben laza kapcsolatot az uralkodó személye és a királyi titkos tanács mint legfelső feljebbviteli fórum tartotta össze. London elfogadta ezt a döntést, amelynek kidolgozásában elsősorban Kanadának és Dél-Afrikának volt meghatározó szerepe. A birodalom elnevezése is megváltozott: 1931-től British Commonwealth of Nations and Empire, azaz Brit Nemzetközösség és Birodalom lett. A magyar diplomata így ír az írországi folyamatokról: „szélsőséges nacionalisták nem adták fel céljaikat, hanem tovább folytatták régi agitációjukat a birodalomtól való elszakadás és a köztársasági államforma bevezetése érdekében.”
Az ellenzéki erők fegyveres harcának másik oka az északi hat megye visszaszerzése volt. Árulásnak tartották az 1921-es egyezményt, amelyben az ír aláírók elfogadták az ulsteri területek elvesztését, és készek voltak harcolni értük. A kezdeti elszigetelt akciók egyre sűrűsödtek: „Ezek az alakulatok az utolsó időben valóságos terrorjuk alatt tartották Írországot. Így például Ulster határán fegyveres tüntetéseket rendeztek, vonatokra rálőttek, autokat feltartóztattak, meggyilkolták azt a rendőrfelügyelőt, aki ellenük a nyomozást vezette…

Az észak-ír megyék helyzetének rendezésére már 1923-ban történtek kísérletek, azonban nem sok sikerrel. A folyamatos betelepítések révén a kulturális, vallási és gazdasági különbségek egyre nőttek a két országrész között. A különbséget a Cosgrave-kormány igyekezett megszüntetni, de intézkedései csak békés körülmények között érhettek célt. Cosgrave ehhez épp úgy ragaszkodott, mint amilyen hajthatatlan volt de Valéra a köztársaság kérdésében. „A kormány hosszú ideig türelemmel és szinte tétlenül nézte ezeknek az alakulatoknak az elhatalmasodását, de mikor már az államélet biztonsága kezdett veszélybe kerülni, végre cselekvésre szánta el magát.” A helyzet kezdett kísértetiesen emlékeztetni a polgárháborút követő „rendcsinálásra”. A dublini kormány radikális intézkedéseket hozott: az alkotmányt felfüggesztették, majd módosították, korlátozták a polgári szabadságjogokat, speciális szigorító intézkedések sorát vezették be: „Fontosabb rendelkezései a következők: öt-tagu katonai törvényszéket statuál, mely a fellebezés kizárásával ítélkezik lázadás, zendülés, árulás, rágalmazás, közfunkcionáriusok megfélemlítése és jogosulatlan fegyverviselés eseteiben. A törvényszék maga állapítja meg ügyrendjét, tárgyalásait a nyilvánosság kizárásával is tarthatja és halálbüntetést is kiszabhat. A rendőrség az eddiginél jóval szélesebb körü felhatalmazást nyer házkutatások tartására és gyanusitottak letartóztatására.” – jelentette a magyar diplomata. A letartóztatások és a megfélemlítések eredményeként az egyezményellenes erők meghátráltak. Az egy évvel később rendezett választások azonban a Cosgrave kormány bukását hozták. A politikai küzdelemből az ellenzéki, a független köztársaságért harcoló párt, a Fianna Fáil került ki győztesen, és Eamonn de Valera alakíthatott kormányt – de ez már egy másik történet.

Utolsó frissítés:

2017.04.12.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges