Mit rejtett a nemzetközi porréteg 1967-ben?

Címkefelhő

A hungarika kifejezés alatt a magyar vonatkozású külföldi levéltári iratanyagot értjük. Felkutatásuk, összegyűjtésük az állam kulturális feladata, a magyar történelem jobb és pontosabb, árnyaltabb megismerése érdekében. A külföldi közgyűjteményekben található hungarikák felkutatását és reprodukálását az elmúlt évszázad kormányzatai, többnyire az adott korszak pénzügyi lehetőségeinek függvényében, támogatták változó eredményességgel.

Keresztes Csaba

Azt, hogy mi alapján lehet valamely iratot, irategyüttest magyar vonatkozásúnak tekinteni, 1971-ben – egy minisztériumi utasításban – határozták meg, írták fogalmilag pontosan körül.[1]

Lényegesebb, hogy a hungarikák gyűjtését az Országos Levéltár (OL) végezte évtizedeken át, ráadásul 1979 és 1989 között kizárólagos jelleggel. A hungarika-nyilvántartást ma is az OL munkatársai végzik, és ezt a hatályos levéltári törvény is az intézmény kötelezettségévé teszi.[2] Gyűjtést, gyűjtőutat az intézményen kívül is sokan folytattak és folytatnak, azonban az új gyűjtések esetében az igazolásokat az OL-ban állították ki. A gyűjtések többnyire nemzetközi csereegyezmények, illetve ösztöndíjas utak keretében történnek ma is.

A hungarikagyűjtésnek minősülő külföldi mikrofilmi munkálatok már az 1930-as években is zajlottak, azonban az ismeretlenebb anyagot őrző közgyűjtemények anyagának kutatására irányuló, szervezettebb jellegű gyűjtőutak csak az 1960-as években terjedtek el.

Ebben az évtizedben, a hidegháború egyik enyhülési időszakában, már hozzá lehetett a különféle, külföldi utakat lehetővé tevő ösztöndíjakhoz. A növekvő lehetőségeket az akkori OL is igyekezett kiaknázni, és munkatársait a nemzetközi jellegű kutatások lefolytatására ösztönözte. Ezek megvalósulásának többnyire anyagi akadályai voltak, azonban gyakran még a politikai nehézségekkel is meg kellett küzdeni. A kisebb enyhülés ellenére a zárt és szigorúan ellenőrzött határok között, a kölcsönös politikai bizalmatlanság légkörében nem volt könnyű megszervezni a kiutazásokat.

Bekény István (1916–1997), az OL osztályvezetője is vállalkozott egy ösztöndíjas tanulmányútra, és az UNESCO (United Nations Educational, Scientific and Cultural Organization, vagyis az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete) kutatásainak támogatásáról biztosította.

Utazását már 1964-ben kezdeményezték, megvalósulására mégis éveket kellett várni (ez a hosszú várakozási időszak sem volt szokatlan a korszakban). Végül 1967-ben, hosszú egyeztetési folyamat után, a külföldi utazása lehetővé vált.

A korszakban a külföldi tanulmányutak engedélyezését az illetékes minisztérium végezte – a rendszeresen összeülő, Utazási Bizottság nevű értekezlet ülésein. Bekény esetében az UB 1967. júniusában és szeptemberében is értekezett, s végül a kért feltételekkel engedélyezték a kiutazását.

Bekény  eredetileg három hónapnyi ösztöndíjat kapott a franciaországi UNESCO-tól, azonban vállalta – a havi 300 dollárnyi ösztöndíjból! –, hogy megtakarít annyit, hogy még egy hónapra kint maradhasson. Ezzel összesen négy hónapot tölthetett nyugati országokban, ugyanis nemcsak a francia levéltárak átnézését kívánta elvégezni, hanem 10 napot Genfben akart tölteni, hogy a volt Népszövetség és más nemzetközi szervek levéltáriban is átnézhesse a hungarikákat tartalmazó fondokat. E kérést is teljesítették.

Kutatásának és hazautazásának híre a sajtó munkatársaihoz is eljutott.Valamennyi idő elteltével egy újságíró kereste meg, hogy a hungarika-gyűjtő útjáról a Magyar Nemzet nevű napilap számára beszámolót közölhessen.

Jelzet: MNL OL XXXII–7 Levéltári sajtófigyelő–1969. (168.doboz)

Bekény az újságnak adott nyilatkozatában kiemelte, hogy a „hungarikák ismerete ma már nélkülözhetetlen a korszerű tudományos feldolgozás számára. De hozzáférhetővé tételük komoly gondot okoz, mivel ezek idegen rendelkezésű anyagok.” – értve ez utóbbin azt, hogy nem magyar közgyűjteményekben található dokumentumokról van szó. A magyar levéltárosok (”adandó alkalmakkor” – tette hozzá) a helyszínen felmérést végeztek, hogy mely iratanyagokban lelhetők fel magyar vonatkozású iratok. Ezeket rangsorolták terjedelem, téma és kor szerint, és igyekeztek kiszámolni, hogy mennyi idő alatt, mekkora felvételszámmal lehet másolatokat készíteni róluk.

Bekény örömmel adott hírt a lap hasábjain keresztül arról, hogy a saját kutatásai során több, értékes ritkaságot is talált. Genfben egy régóta keresett Bartók Béla-levélre bukkant, melyet a híres zeneszerző 1932-ben írt a Goethe-évfordulóval kapcsolatban. Legbüszkébb mégis a Népszövetség (az ENSZ elődje) levéltárában talált, nagyobb terjedelmű iratanyag felkutatására volt. A megtalált „több tucat” dosszié az első világháborút követő időszak történései nemzetközi vetületének írott dokumentumait tartalmazta. A háborút és területeit vesztett Magyarország politikai, gazdasági és kulturális helyzetét mutató iratok a korban még jelentős befolyással bíró Népszövetség tevékenységét dokumentálják, és mutatják a Magyarországgal kapcsolatos külföldi véleményeket, a korabeli diplomáciai gondolkodásmódot. (A Népszövetség az első világháborút követően jött létre, feladata a béke fenntartása és a nemzetközi jog biztosítása volt. A szervezet közgyűlésének felhívhatta a tagállamokat a nemzetközi konfliktusok, illetve az e konfliktusokhoz vezethető helyzetek rendezésére, és akár javaslatot is tehetett elavultnak tekintett nemzetközi szerződések felülvizsgálatára.)

Sajnos a sajtócikk csak az említett dossziék azon részeit sorolta fel, amelyekben a munkásmozgalomra, baloldali szereplőkre vonatkozó dokumentumok voltak találhatók. Ennek oka nyilvánvaló: a szocialista korszakban ezek számítottak a legfontosabb kutatási területnek.

A cikk végén a levéltárak munkájáról, feladatairól és az elképzelt, jövőbeli levéltárról is szót ejtett az Országos Levéltár korabeli munkatársa. „A levéltárak munkáját rendkívül megnehezíti az adminisztráció nagymértékű felduzzadása. A sokszorosító eljárások nem szorították ki a kéziratos anyagot, s ha a gazdaságosság irányában haladunk, mind sürgetőbben vetődik fel a jövő levéltárának ügye. Ha azt akarjuk, hogy a levéltárak ne váljanak irattemetővé, meg kell oldanunk nemcsak a raktározást, hanem a sokoldalú bemutatást is. Az irattengerből kivezető út a gépesítés lenne, de erre eddig még nem született megoldás” – jelentette ki 1969-ben.

Az újságcikk sorainak megjelenése óta az utóbbi évek digitalizálási programjai sok dokumentumot tettek könnyebben elérhetővé, azonban a hungarikák kutatása, beleértve a külföldön található magyar keletkeztetésű irategyüttesek hazaszállítását is, továbbra is kiemelten fontos maradt.