ÚJ ADALÉKOK A KECSKEMÉTI MÁRIA-KÁPOLNA
ÉS KÓKAI BENEDEK, AZ UTOLSÓ KECSKEMÉTI REMETE TÖRTÉNETÉHEZ

A kecskeméti Mária-kápolna történetét már több szakirodalom nagyon színvonalasan feldolgozta. Jelen tanulmányomban a kápolnával és az utolsó kecskeméti remetével, Kókai Benedekkel kapcsolatosan felmerült új kutatási eredményekről szeretnék beszámolni azzal a megjegyzéssel, hogy ezeket a kápolna szakirodalom által már eddig is feldolgozott történeti adataiba foglaltam bele.

A kápolna

A kecskeméti Mária kápolna történetéről szóló legkorábbi könyvészeti forrás Telek József egykori kecskeméti ferences házfőnök 1769-ben kiadott „Tizen-két Tsillagú Korona” című prédikációgyűjteménye, amely három helyen is megemlékezik a kápolna történetéről, ezeket az alábbiakban szó szerint idézem:

A 230. oldalon az alábbiakat mondja prédikációjában a szerző: „Sőt osztán, a’ hoszszas Török – háború, és a’ Rátzok siralmas emlékezető ráblása után, ismét arra késztette a’ népet, az Isten Annyához való szeretet, búzgoság ’s háladás; hogy 1713 esztendőben, kívűl is a’ Mária hegyén más szép Remete házzal erőssitett, kő kápolnát, Bóldog Aszszony látogatásának tiszteletére, egy akarattal épitenének, és oda is, ugyan Sarlos Bóldog Aszszony Ünnepén, minden esztendőben, ájtatos butsú-járással ki–költöznének!”[1] A szerző itt kiemeli, hogy a török megszállás és a szerb betörések után épült a kápolna, hozzá remetelak is tartozott, Sarlós Boldogasszonynak szentelték, s már az 1760-as években búcsúsok jártak ide.

A 708–709. oldalakon található prédikációban így emlékezik a szerző: „Emlékeztek talán kedves Keresztényim: melly heves buzgósággal szoktak hajdan, ide a’ MÁRIA Angyalok hegyére, reggeli hajnalokban ki-seregleni, a’ mi Várasunknak népei, még midön itt, semmi tetzetes Kápolna nem vólna építve? Ha nem emlékeztek, kérdezzétek-meg az éltesebbeket, és ezek mind a’ tapasztalt valóságból, mind az elöbbiektöl vett hagyományokból, meg-beszéllik; hogy hajdan, még mikor ezen a’ MÁRIA hegyén, tsak valami régi kápolnának porhós fondamentoma látzatna, Ketskemét Várassából, temérdek nép szokott ide ki-tódulni, szombati hajnalokban, kiváltképen nagy böjtben; és itt, sok szép áitatosságokkal töltötték-el, a’ szombati hajnalt. Miért jártak ezek ide? azt felelítek talán; hogy azért, mert a’ régiek hirrelése-szerént, ollykor ezen a’ MÁRIA Angyalok hegyén, a’ hajnali tsendességekben, szép Angyali zengések hallattak, de vélném azért talán inkább; hogy a’ piros hajnalon ábrázoltatott Kegyelem Annya-által, Istentöl külömbb-féle kegyelmeket nyerhetnének: azért gyülekeztek ide, a’ mezök-közepette fel-emelkedö MÁRIA Angyalok hegyére; hogy itten a’ mezö virágjának, a’ szeplötelen Szüz MÁRIÁnak, drágalátos hajnali illattyával töltözhetnének, segítetnének…

…Hát emlékeztek-e, mi-képen épült fel itt a’ mezök egy halmán, ez az új Sz. Egyházatska? való ugyan, hogy ez, az 1713. esztendöben, a’ Katolika Hiten lévö Ketskeméti, népnek áitatos költségén emeltetett légyen fel: De azt-is emlegetik a’ korosabbak, és az épület lajstromában-is fel-talállyuk; hogy egy Várassunk-béli Kalvinust követö ember-is, alkalmas költséggel segítette vólna az épületet. Mi okbúl? úgy beszéllik az éltesek; hogy ez a’ Reformatus ember, mint régen Saul, itt a’ MÁRIA hegye-körül, meg-ragadtatott’s késértetett vólna a’ gonosz lélektöl; azért rémülésében eszébe vévén, hogy a’ Katolikusok, ezt a’ körül-árkoltatott halom tetöt, MÁRIA Sz. helyének tartanák, ö is az ijedelmes késértetben, bizodalmasan ide szalada, a’ veszedelmes késértettöl ’s gonosz lélektöl meg-szabadúla, és erre-nézve osztán , háladó értekezéssel segítette az épületet.”[2] A bejegyzés szerint a halmot, amin a kápolna található Mária Angyalok hegyének hívták. A kápolnához a szombati hajnalokon sokszor kijárt a kecskeméti nép, ugyanis ekkor angyalok énekét vélték hallani. Megemlíti a szöveg, hogy a mai kápolna előtt itt egy régebbi templom „poros fundamentuma” látszott csak, s eleink akkor is fenntartották a szokást. Telek szövegében megjelenik, hogy a piros hajnalon ábrázoltatott a Kegyelem Anyja, ez párhuzam lehet a csíksomlyói napba öltözött Boldogasszony hagyománnyal. Az építés dátumaként az 1713-as évet jelöli meg felelevenítve Darányi György református ember személyét, aki a kápolna környékén megmenekült a gonosz kísértésétől, ezért hálából nagy költséggel segítette a kápolna építését, és két hétig hordta a kápolna építéséhez szekerével a kőanyagot.

A 791–793. oldalakon a következőkről kapunk tudósítást: „Tudgyátok azt-is jól, kedves Keresztényim; hogy ezt a’ Ketskeméti zöld mezökön, valamennyire fel-emelkedö halmotskát, már a’ régiek, MÁRIA Angyalok hegyének ’s halmának akarták nevezni: söt többnyire, majd minden szombati ’s vasárnapi hajnalokban, tolongva tsoportoztak ide, a’ Város-béli lakosok. Mi okbúl nevezték MÁRIA Angyalok hegyének? Miért tsoportoztak ide, az arany súgárú szombati hajnalokon? Találtam éltes embereket, kik az össi hagyományokból ’s hallomásokból beszélgetvén, azt hirdetik vala; hogy ezen a’ halmotskán, már a’ hajdani idökben, a’ MÁRIA Angyalok Királynéjának ditsöségére, egy kö-Kápolna, és a’ melett, egy hasznos erejö kútatska érdemes tiszteletben tartatott vólna: de osztán, mikor az új vallások konkolától meg-mételyesedettek, a’ kút forrását, fekélyes lovak öblitésével; a’ Kápolnát pedig, tiszteletlenségekkel oſtromlanák; mind a’ víz-forrás meg-szünt, mind a’ Kápolna el-pusztúlt: avagy ez, némellyek vélekedése ’s beszéde-szerént, Angyali tehetség-által, máshová vitetett: amint-is az Andacsi, fondamentom-nélkül álló Angyali Kápolnát örízö szerzeteſek, mai napig emlegetik; hogy régenten, a’ Ketskemét tájáról oda útazók, keserves sirással töltötték vólna bé azt a’ Sz. helyet, fen-szóval kiáltván: Oh édes Szüz Anyánk, miért hagytál-el minket? Találtam másokat, a’ kik , ugyan a’ kézröl-kézre adatott hagyományokból, hitelesnek lenni taníttyák; hogy ezen a’ halmotskán , az Isten félö Keresztények, sokszor szép Angyali zengéseket vette vólna észre: söt egy Kottandi Mihály névö Katolikus gazda ember, a’ halomhoz közel lévö kertében, egykor nyári tsillagos étzakán, hallván a’ szép ének zengéseket, minden munkásait álmokból fel-ébresztette vólna, szemekre hányván nékik; hogy már a’ Városból ki-jövő aszszonyok, a’ MÁRIA hegyén, szokások-szerént, hajnalra énekelnének. Holott a’ munkások, midön fel-ébredvén, munkához kezdenének, minnyájan észre vették; hogy még nem hajnali , hanem éj-feli üdö vólna: és hogy a’ MARIA hegyén hallatott éneklés, nem emberi szózat , hanem a’ szép mennyei fényesség-között, angyali zengés lett vólna. Melly tsudálatos történeten, azok föképen, kik éppen a’ halomhoz járúlnak vala, felette álmékodtak … méltán ’s helyesen neveztetik, ez a’ választott halmotska, MÁRIA Angyalok hegyének; mert itt a’ ditsöség Angyalai, mindenkor különös szolgálattal, és segítséggel vóltak azokhoz, kik ide bizodalmasan folyamodtak: annál inkább, ha itten, az Angyalok felséges Királynéját, a’ mindenkor szeplötelen Szüz MARIÁT, buzgó áitatossággal tisztelték, üdvözlötték ’s áldottnak mondottak. Tanúk lehetnek ebben, a’ kik bizodalmasan ide útazván ’s folyamodván, vigasztalással tapasztalták, a’ mit mondottam. Beszéllik közönségesen az éltesek, hogy nem annyira régi idöben, a’ folyó száznak elején, némelly Darányi György névü kálvinista ember, Kérek Egyházáról jöttében, ezen a’ térségen, setét étzakának idején, az ördögi szörnyü kisértetektöl, és vér borzasztó rút látásoktól meg– rémülvén, ide a’ MÁRIA Angyalok hegyére, bizodalmaſan bé-futott vólna, és itt a’ gonoszok rettenetességétöl meg-menekedett vólna: annakokáért, mikor az 1713. esztendöben, ez a’ most fen-álló MÁRIA Kápolnája, a’ Hívek adománnyából épülne, az említett Kálvinista ember-is, a’ késértetnek idején tett fogadása-szerént, sommás költséggel segíti vala az épületet: a’ mint az épületröl iratott Lajstromnak elsö levelén, mind az ö neve, mind adománnya, fel-vagyon jegyezve.”[3] A prédikációban szintén említést nyer, hogy a halmot, ahol a kápolna áll, Mária Angyalai hegyének hívták, s a helyén állt kő kápolna Mária, az Angyalok Királynőjének Dicsőségére volt felszentelve. Említést nyer, hogy a kápolna mellett egykor csodatévő forrás is volt, amely a régi kápolnával elpusztult, illetve elmeséli a legendát, miszerint a mai kápolna elődjét az angyalok átvitték Andocsra, s az nem más, mint a mai andocsi fundamentum nélküli kápolna. Felemlíti Kottandi Mihály nevét, aki az angyalok énekére azt hitte, hogy városi asszonyok énekelnek a kápolna körül. Érdekesség, hogy ebben az időszakban tényleg élt egy Kottandi Mihály nevű ember, akinek 1738-ban kelt végrendelete megtalálható a levéltárban.[4]

A kápolna eredetéről több másik 18. századi szöveg is értekezik. Tóth János ügyész visszaemlékezési szerint itt egy pusztakápolna állt.[5] A piarista historia domus[6] szerint pedig a kápolna „kegyes buzgóságból, érdemes matrónák jóvoltából épült a város közelében, egy remete lakja és elég sok ember befogadására alkalmas.”[7]

Míg a fenti írások mendemondákat elevenítenek fel, most nézzük meg a régészet és a levéltári iratok tényeit!

A szakirodalom szerint a 18. században készült I. katonai felmérésben romként jelölt középkori templomos helyek között szerepel St. Maria Kapelle azaz Szent Mária Kápolna nevű település megnevezés, amely templomromok jó eséllyel azonosíthatóak középkori településnevekkel egy-egy puszta határain belül.[8]  Így álláspontom szerint feltételezhető, hogy Kecskemét területén létezhetett egy kora középkori Szent Mária Kápolna nevű falutelepülés, melynek központja és pusztakápolnája a mai kápolna helyén álló kápolna lehetett. A középkori eredetet támaszthatja alá az is, hogy a kápolna egy szabályos halmon áll.[9] A fentieket igazolhatja két kisebb régészeti ásatás eredménye is. Az 1970-es években a várostól északnyugatra, a Nyíri út mentén, a Mária-kápolna közelében, geodéziai alappontkeresés közben végzett kisebb földmunkánál késő középkori sírokat bolygattak meg, H. Tóth Elvira régész vezetésével.[10] 1994-ben pedig V. Székely György vezetésével végeztek a kápolna körül szondázó ásatást a kecskeméti múzeum munkatársai. Az észak–déli hossztengelyű kápolna északi részén, a félköríves apszis külső oldalán nyitott szelvényből, a barokk építési réteg alatt középkori fazékperem, vasszeg, sok festett vakolatdarab (köztük aranyozott is), szórványos embercsont és egy I. Mátyás-obulus került elő. Az apszis és a keleti mellékhajó találkozásánál a felső, kevert réteg alatt egy feltehetőleg kelet–nyugati irányú, agyagba rakott, vöröses téglákból álló falmaradvány húzódott, amelyet a barokk apszis alapozásakor átvágtak. Az előkerült leletek és a helyszín megfigyelése alapján kijelenthető volt, hogy a barokk kápolna egy elpusztult középkori templom helyén épült, amelynek korát és alaprajzát csak további ásatással lehet tisztázni, illetve a Mária-kápolna körül nagy kiterjedésű, kora középkori temető lehet.[11]

Nagy vita folyik a szakirodalomban, hogy a kápolna 1713-ban vagy 1718-ban, vagy a két évszám között folyamatosan épült. Újdonság a kutatásban, hogy előkerült a Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltárában a kápolna latin nyelvű alapítólevele, amely 1718. november 19-re datálódik. Ez a nap Erzsébet napja, s ez külön erősíti a Sarlós Boldogasszony titulusát, azaz Máriának Erzsébetnél tett látogatásához (vizitáció) kötődő ünnep hagyományát. Ez leírja, hogy a kecskeméti hívek a szőlőkön túl építettek egy kápolnát a Sarlós Boldogasszony tiszteletére, és kötelezi az utódokat, hogy legalább évenként szentmise-áldozatot mutassanak be a kápolnában, illetve a kápolna kegytárgyakkal történő felszereléséről mindig gondoskodjanak.[12]

A Mária-kápolna alapítólevele
(Forrás:MNL BKML IV. 1528. Kecskemét város és a különböző felekezetek közötti
viszonyra vonatkozó itatok gyűjteménye 7. doboz 247. lajstromszámú irat)

Katona József szerint a kápolnát 1723-ban felújították, 1800-ban Czollner Mihály tornyot épített hozzá.[13] A kápolnához remetelak is tartozott, az oklevelek két remete nevét őrizték meg. Domokos Romuáld 1742-től 1758-ig, Kókai Benedek 1763-tól 1802-ig volt a kápolna remetéje.[14] Vélhetően a remeteség intézményének kihalása miatt nem volt, aki gondját viselje a kápolnának, ezért érdekes párhuzam, hogy 1809-ben a város a tanácsülési jegyzőkönyv tudósítása szerint a kápolna és környékének gondozására kertészt állított, élelmezésére pedig a kápolna régi földjéhez további 252 négyszögöl földet ingyen biztosított.[15]

A kápolna barokk stílusban épült, a főoltárkép a Szent Erzsébetet látogató Szent Szüzet (Sarlós Boldogasszony), a mellékoltár képe pedig a Hétfájdalmú Szüzet ábrázolja. Az épület szabadon álló, kereszt alaprajzú, félköríves szentélyzáródású. A hajó fölött nyeregtető, az oromfalas keleti főhomlokzat mögött huszártorony épült, a keresztszárak fölött önálló sátortetők találhatók, csúcsukon tört ívű sisakdísszel. A keleti homlokzaton félköríves záródású, kőkeretes bejárat van, az oromfal szélein talapzaton kővázák, az orommező ablaka fölött évszámok: 1713., 1892. A déli kereszthajószárban sekrestye található, bejárata a nyugati oldalon. A hajó csehsüveg boltozatos, a szentély cikkelyes negyedgömbbel fedett. Falfestményei 20. századiak, berendezése 18–20. századi, fő- és mellékoltára 18. századi.[16]

Érdekesség és a szakirodalom nem tárgyalja, hogy a Kecskeméti Lapok című újság egy 1889. évi számában közölt olvasói levél szerint állapota ekkorra annyira leromlott, hogy szabad szemmel láthatóak voltak a kápolna eredeti, átadás kori, rokokónak minősített falfestményei, melyről rövid leírást is kapunk: A belépőtől jobbra Mária családfája volt látható, az alvó Dávid király szívéből messze elágazó fa volt, ágain koronákkal, középen pedig Máriának alakjával. Az egyik bolthajtási oszlopon Keresztelő Szent János alakjával találkozhattunk. A szentély két falát a főoltártól kétoldalt Mária életéből vett jelenetek díszítették, jobbról az angyali üdvözlet, balról pedig amint a pásztoroknak tartja imádásra a kis gyermek Jézust.[17] 1892-ben a kápolnát felújították és bővítették.[18] A kápolna előtt álló fekete gránit keresztet Lajos József és neje állította 1909-ben.[19] 1941-ben ismét felújították a kápolnát, s ekkor épült a Lourdes-i barlang is, Faragó Lajosné Kátai Teréz és dr. Nagy Pál ferences zárdalelkész jóvoltából.[20] A szocializmus alatt a kápolna állaga erősen leromlott.[21] A következő dátum, amikor hallunk a kápolnáról: 1988. február 2., amikor Balázs Gergely piarista atya vezetésével, Mária Natália nővér közbenjárásával és áldásával felajánlották a kápolnát a Szűzanyának. Mária Natália volt az a nővér, akinek látomásai alapján Mindszenty bíboros elrendelte, hogy építsenek a Normafánál engesztelő kápolnát, ám 1947 óta ez nem történt meg.[22]

1995-ben felújították a kápolnát. 1996-ban elkészült a keresztút. 1999-ben pedig a szentek sétánya, az egykori Lordok háza helyén állt és 1960-ban elbontott katolikus bérház oromzatán állt monumentális szobrok felújítását követően. 2002-ben építették fel az új egyházi fogadóépületet, 2004-ben pedig a magzatvédelmi emlékhelyet.[23]

Korábban a fent részletezetteken kívül egyes szerzők szerint lehetett egy másik mellékoltár is a kápolnában, amely „az üdvözítő feltámadását képezi, a szent sirhoz kenetet vivő asszonyokkal”. Ennek valószínűsített létéből magyarázták „az Emmausba menetel emlékünnepét”, amelynek keretében régi szokás volt a kápolna térségében Húsvét másnapján, hogy hatalmas népünnepélyt, kirakodóvásárt, lóversenyt tartottak a kecskemétiek.[24] Az alábbi kép ennek hangulatát idézi.[25]

Emmausi mulatság Kecskeméten a Mária kápolna mellett
(Forrás: Kecskeméti Nagy Képes Naptár az 1895. közönséges évre. Szerkeszti: Nagy Imre. 117.)

A remete

Kecskemét örök emlékezetében él Kókai Benedek remete, aki 1733-ban született Kecskeméten. Fiatal koráról, korábbi körülményeiről nem sokat tudunk, 1761-ben novícius remeteként csatlakozott a Mátraverebély–szentkúti remetékhez.[26] Kókai Benedek személyes sorsának ismertetése előtt néhány szóban térjünk ki a korabeli magyar remeteség és Mátraverebély történetére az 1750-es évektől. A 18. században Magyarországon ismételten tért hódított a remeteélet szokása. A remetéknek nem voltak közös szabályai, a hívek alamizsnájából tartották fenn magukat. A remetelakba történő letelepedés egyházmegyei engedélyhez volt kötve, általában hosszú szőrcsuhában jártak, csuklyával és övvel. Mária Terézia idején 191 remete élt az országban. II. József 1782-ben törölte el a remeteség intézményét. Fontos tehát elkülöníteni a szerzetességet a remeteségtől, a szerzetesek valamilyen regula szerint általában kolostorokban vagy monostorokban éltek, míg a remeték magányosan vagy társas remeteségben, a természetben, pl. barlangban, vagy külön erre a célra kialakított remetelakban.[27]

A Mátraverebély–szentkúti kegyhely az Árpád-korban a Verebi család birtoka volt. E család egyik Imre nevű fia Remete Szent Pál szabályai szerint élő remete volt, vélhetően neki alakították ki a remetebarlangokat a kegyhely feletti hegyoldalon a 13. században.[28]

Tekintettel arra, hogy Kókai Benedek Szentkúton volt novícius remete, be kell illesztenünk a korszakba Szentkút vonatkozó történetét. A kegyhely 1733-ban a ciszterciek kezébe került, majd 1758. január 1-jétől majdnem 200 éven át az Almássy család tulajdona. 1757-ben bekövetkezett haláláig Benkovits Miklós ciszterci páter igazgatta a kegyhelyet és látta el a hívek lelki gondozását. Az Almássy család birtokba lépésével párhuzamosan, 1757 és 1765 között Bellák Antal volt aldebrői plébános egyházmegyei engedéllyel Szentkútra vonult remetének. Az itt talált két remetével, Paigler Elekkel és Dobák Jozafáttal rendbe hozták a 13. századi remetebarlangokat lakhatásuk céljából. A remetékre azért is szükség volt, mert az Almássy család akarata ellenére évtizedekig elhúzódott a ferences szerzetesek Szentkútra települése. A remeték, bár csak Bellák Antal volt közöttük felszentelt pap, ellátták a hívek lelki gondozását, gyóntatását, illetve a kegyhely fenntartását. Az Almássy család támogatásával és Bellák Antal irányításával épült meg és került átadásra a szentkúti kegytemplom is 1763-ban.[29]

A szentkúti remeték hovatartozása, így Kókai Benedeké is nagyon érdekes kérdéseket vet fel. Okiratokkal igazolható, hogy az itt élő remeték Remete Szent Pál testvérrendjének, az első betegápoló rend, az antoniták vagy eredeti nevén Remete Szent Antal Ispotályos Rendjének, az Ordo Hospitalarius Sanctu Antonii remete ágához tartoztak, Remete Szent Antal regulája szerint éltek. Remete Szent Antal időszámításunk után 250 körül született és 356-ban elhunyt Közép-Egyiptomi remete volt, aki a 3–4. században a Nílus nyugati oldalán élő remeték vezetője, apátja volt. Tanácsokkal, lelki gondozással segítette az őt felkereső híveket. Ereklyéi a 11. században Franciaországba kerültek, itt alapította meg 1095-ben egy Gaston nevű francia nemes Remete Szent Antal Ispotályos Rendjét, miután Ő és fia kigyógyultak az úgynevezett „Szent Antal Tüze” elnevezésű betegségből. Ez a betegség valójában egy idült mérgezés volt, amelyet egy, az anyarozs kalászában megbújó gomba alkaloidája okozott, s bekerülve a tisztítatlan lisztbe, érszűkületet, végső soron a végtagok elhalását okozta görcsök, hallucinációk kíséretében. Úgy vélték, a Remete Szent Antalhoz való fohászkodás segíthet a gyógyulásban. Az e betegségben szenvedők gyógyítása volt a rend fő hivatása is. 1297-ben VIII. Bonifác pápa az antoniták rendjét Szent Ágoston szabályzatát követő kanonokrenddé minősítette. A rend igen gyorsan elterjedt, a kolostorokhoz csatlakozó ispotályokban gondoskodtak a betegek gyógyításáról, a kenyeret a rend malmaiban őrölt, anyarozsmentes lisztből sütötték. Remete Szent Antalt a betegek patrónusának ábrázolták, kezében a T alakú kereszttel, másnéven Tau- vagy Antal-kereszttel, mely az antoniták legfőbb jelképévé vált. Magyarországon 1288-ban a szepességi Darócon létesítettek ispotályt, konventjük 1538-ig működött. I. Miksa császár 1502-ben engedélyezte számukra, hogy a császári címerben szereplő sast felvegyék címerükbe. Viseletük fekete habitus (csuha) és fekete körgallér volt, mindkettőnek a bal részén kék tau betű. A képeken disznó kíséretében, a figyelmet felkeltő csengővel ábrázolták. A betegség ritkulása, kórokozójának 18. századi feltárása és a szerzetesek létszámának csökkenése miatt 1776-ban VI. Pius pápa beolvasztotta rendjüket a Máltai Lovagrendbe.[30]

Az antoniták magyarországi szerzetesi ága, a daróci konvent 1538-ban megszűnt. Így rejtély, hogy működhetett az antoniták remeteága 1757-től Szentkúton, azzal a megjegyzéssel, hogy erre lehetőség volt, ugyanis a fentiek szerint az antoniták rendjét 1776-ban olvasztották be a Máltai Lovagrendbe, II. József pedig 1782-ben szüntette meg a remeteség intézményét. Bellák Antal 1765-ben, az utolsó szentkúti antonita remete 1767-ben halt meg, sírköve az 1763-ban átadott templomban található.[31]

Kókai Benedek az okiratok tanúsága szerint 1761 és 1762 között volt a mátraverebélyi antonita remeteközösség tagja, Bellák Antal remetetársaként vélhetően része volt a fenti szentkúti történésekben, a hívek gondozásában, a templom építésében, s vélhetően ő is a remetebarlangokban lakott. Novíciusi évének kitöltéséről Bellák Antal adta ki az alábbi oklevelet.[32]

Bellák Antal atya, a szentkúti remeteség lelki igazgatója igazoló oklevele arról,
hogy Kókai Benedek novícius remete a mátraverebélyi remeteségben próbaévét kitöltötte
(Forrás: MNL BKML IV. 1528. 7. doboz 148. lajstromszámú irat)

Ennek magyar fordítása az alábbiak szerint hangzik: „Alulírott jelen irat erején keresztül tanúsítom, hogy ezen irat felmutatója, a Krisztusban szeretett Benedek testvér (más, még világi nevén Kókay Gergely János) az esztergomi főegyházmegye éltető főségétől nekem adott kegyes engedélyből itt nálam áldásosan eltöltötte novíciusi próbaévét, és a remete- vagy magányos, nem különben tiszta és józan életről nem kétséges jeleket mutatott. E dolog nagyobb hitelére az esdekelve kérelmezőnek kiadtam eme jóváhagyást, melyet szent atyánk, nagy Remete Szent Antal apát gyűlésének pecsétjének rányomásával erősítettünk meg – de azzal az előírással, hogy tudjon arról, hogy két hó elteltével a fent említett főegyházmegyei főség elé álljon saját helyzetének bevégzésére (?). Pecsételve a mátraverebélyi Szentkútnál 1762. július 29-én Antal remeteatya, Szentkút lelki igazgatója s.k.”

Az iratot Bellák Antal írta alá az alábbiak szerint: „P. Antonius eremita”, illetve látható neve mellett a szentkúti remeteség pecsétje is:

A fenti oklevélen Bellák Antal aláírásának és a remeteség pecsétjének kinagyított változata
(Forrás: MNL BKML IV. 1528. 7. doboz 148. lajstromszámú irat)

Az alábbi képen kinagyítva szerepeltetjük a pecsétet, melyen jól látható a fent részletezett T kereszt. A pecsét felirata az alábbi: „Szent Antal apátság pecsétje. Remeték Rendje” [33]

Az oklevélen a remeteség pecsétjének kinagyított változata
(Forrás: MNL BKML IV. 1528. 7. doboz 148. lajstromszámú irat)

Ugyancsak ez a pecsét szerepel Zeller Sebestyén 1763-as Mátraverebély–Szentkútról elkészített metszetén is, melynek felirata az alábbi: „Az Istenszülő Dicsőséges Szűz Mária, a mátraverebélyi Szent Kútnál lévő remeteség templomában”. A kép alsó középső vonalában található pecsét teljesen megegyezik a fent ismertetett Kókai Benedek kapcsán kiadott oklevélen találhatóval: „Szent Antal apátság pecsétje. Remeték Rendje”.[34]

Zeller Sebestyén 1763-as Mátraverebély–Szentkútról elkészített metszete
(Forrás: Internet: http://biktop.hu/Matraverebely/XVIII.html)

Összevetésül a metszeten, illetve az idézett oklevélen szereplő pecsét:

Zeller Sebestyén 1763-as Mátraverebély–Szentkútról elkészített metszetén található pecsét
(Forrás: Internet: http://biktop.hu/Matraverebely/XVIII.html)

Összehasonlításul a fenti oklevélen a remeteség pecsétjének kinagyított változata
(Forrás: MNL BKML IV. 1528. 7. doboz 148. lajstromszámú irat)

Az alábbi fotón a Bellák Antal és társai által 1757-ben helyreállított mátraverebélyi remetebarlang egy helyisége látható, ahol 1761–1762-ben Kókai Benedek is lakhatott. Ez az úgynevezett Tau-keresztes barlang, a bejárat felett feltételezhetően a szár nélküli Antal-kereszt került kivésésre[35]:

A mátraverebélyi hegyoldalon található, a tanulmányban részletezett
remetebarlang Tau-keresztesnek feltételezett terme
(Forrás: Internet: http://biktop.hu/Matraverebely/XVIII.html)

Az alábbi képen Remete Szent Antal látható kezében a Tau-keresztes püspöki bottal:[36]

Remete Szent Antal kezében a Tau- vagy Antal-keresztes püspöki bottal ábrázolva
(Forrás: Dr. Magyary-Kossa Gyula: Magyar Orvosi Emlékek.
Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 3. k. Budapest, 1931. 14–16.)

A következő képen ugyancsak a Tau-kereszt a magyarországi antoniták egy 1505/1506-ból való, Magyar Országos Levéltárban őrzött búcsúleveléről:[37]

Tau- vagy Antal-kereszt a magyarországi antoniták egy 1505–1506. évi búcsúlevelén
(Forrás: Dr. Borsa Gedeon: A Szent Antalról nevezett ispotályos rend Magyarországon terjesztett nyomtatványai (1505–1506).
In: Az Országos Széchenyi Könyvtár Évkönyve 1961–1962. Felelős szerkesztő: Dezsényi Béla, Budapest, 1963. 227.)

Az alábbiakban a fent részletezett daróci konvent címere látható Tau betűvel, csöngettyűkkel és disznókkal:[38]

Az antoniták korábban hivatkozott daróci konventjének címere
a Tau- vagy Antal-kereszttel ábrázolva
(Forrás: Dr. Magyary-Kossa Gyula, 1931. 14–16. oldal)

Illetve egy antonita szerzetes a már hivatkozott császári címerrel, melyet 1502-től I. Miksa császár engedélyével:[39]

Antonita szerzetes viseletén a Tau- vagy Antal-kereszttel ábrázolva
(Forrás: Krutsay Miklós, 2018. 52–53.)

Az alábbiakban Dobák Jozafát, az 1767-ben elhunyt utolsó szentkúti antonita remete sírköve, aki bizonyíthatóan Bellák Antal és Kókai Benedek remetetársa volt Szentkúton, ő már Bellák Antal 1757. évi érkezése előtt is itt remetéskedett. Sírkövén ugyancsak jól látható a Tau-kereszt. A sírkő latin feliratának magyar fordítása az alábbi: „Itt nyugszik Jozafát fogadalmas remete testvér, Remete Szent Antal apát rendjéből”.[40]

Az 1767-ben elhunyt Dobák Jozafát remete sírköve az 1763-ban átadott szentkúti kegytemplomban
(Forrás: Internet: http://biktop.hu/Matraverebely/XVIII.html)

A következő képen kinagyítva látszik a sírkövön látható Tau-kereszt:

Az 1767-ben elhunyt Dobák Jozafát remete sírkövén látható Tau-kereszt
az 1763-ban átadott szentkúti kegytemplomban
(Forrás: Internet: http://biktop.hu/Matraverebely/XVIII.html)

A levéltárunkban fellelhető oklevelek szerint Kókai Benedek 1762. júliusa és 1763. májusa között az ország több remetelakában megfordult, ezt követően 1763. május 13-án az alábbi oklevéllel nevezték ki a kecskeméti Mária-kápolna remetéjévé:

Kókai Benedeknek a Mária-kápolna remetéjévé történő kinevezéséről szóló oklevél
(Forrás: MNL BKML IV. 1528. 7. doboz 141. lajstromszámú irat)

Az oklevél magyar fordítása az alábbi: „Kérelmed sorai azt tartalmazták, hogy méltóztassunk neked remeteséget engedni ezen váci egymázmegyéhez tartozó, a Kecskemét városán kívül fekvő Sarlós Boldogasszony-kápolnánál. Megtekintve tehát hiteles tanúsítványodat, melyből egyértelmű, hogy derék és a keresztény erkölcsökkel átitatott ember vagy, jelen levelünk erejénél fogva téged a mondott kápolna őrévé állítunk és teszünk, úgy, hogy engedelmességgel tartozz azon hely plébániájának adminisztrátora felé; s hogy az ő engedélye nélkül ne távozhass el innen. Kelt Vácott, a püspöki városban, 1763. május 13-án Carolus de Salbeck s.k. , Kossuth János, a püspöki konzisztorium esküdt iktatója”.[41]

Kókai Benedek az utolsó kecskeméti remeteként maradt meg a város emlékezetében, aki mindig segítségére volt a hozzá forduló híveknek. Amellett, hogy antonita remete volt, a rá vonatkozó oklevelek tanúsága szerint harmadrendi ferences is volt. Nagy teológiai műveltségű ember lehetett, a kecskeméti ferencesek könyvtárban fennmaradt egy könyve, „Nagy Ferenc: az Egy igaz és boldogító hitnek elei címmel”, melynek fotói itt láthatók:[42]

Nagy Ferenc: Az Egy igaz és boldogító hitnek elei című kötet borítólapja
(Fotó: Fáy Zoltán)

A könyv szennylapján látható saját kezű bejegyzése: „Kókai Benedek volt Remete Könyve 1784”. Itt meg kell jegyezni, hogy a legtöbb szakirodalom szerint Kókai pálos volt, ám ez nem fedi a valóságot. Az, hogy 1784-ben volt remeteként jellemzi magát, teljesen helytálló a történeti adatok ismeretében, hiszen 1782-ben II. József megszüntette a remeteség intézményét, illetve 1776-ban az antonita rendet beolvasztották a Máltai Lovagrendbe a fentiekben ismertettek szerint.[43]

Nagy Ferenc: Az Egy igaz és boldogító hitnek elei című kötet szennylapja
(Fotó: Fáy Zoltán)

Kókai Benedek a fentieken túl maga is kiadott egy imakönyvet „Krisztus Atyafiságának könyve” címmel, mely már életében megjelent, az alábbiakban az 1784-es kiadás címlapja látható:[44]

A könyv nagy népszerűségnek örvendett a korabeli Magyarországon, hisz az 1784-es eredeti kiadáson kívül a 1805-ös, 1821-es, 1827-es, 1832-es, 1845-ös, 1851-es, 1855-ös, 1859-es, 1868-as és még az első kiadást követő 130 évvel későbbi, 1915-ös kiadás is ismert.[45]

Kókai Benedek 1763-tól egészen 1802 decemberében bekövetkezett haláláig a Mária-kápolna remetelakában élt. Halálát követően Ladányi Gergely akkori főbíró az alábbi szavakat jegyezte latinul a remete Kecskeméten, 1800. június 29. napján kelt végrendeletére: „1802. december 16-án a Sarlósboldogasszony-kápolna remetelakában, miután ott krisztusi tökéletességben szinte 40 évig szolgálta Istent, meghalt és a kereszten s a kápolnán belül el lett temetve.”[46]

Szintén néhány végrendeletéből vett mondattal zárnám előadásomat. Ezek Kókai Benedek saját gondolatai, tömören összefoglalják az életéből előadottakat, említést nyer Remete Szent Antal apát rendje, mátraverebélyi remetesége, valamint Bellák Antal, és szavai gyönyörűen visszaadják a kecskeméti Mária-kápolna és környékének talán ma is érezhető hangulatát. „…Én Kókai Benedek, aki 1733dik Esztendőben e gyarló emberi érzékenséggel a világra születvén, minekutána fitalabb koromban a valóságos boldogságnak el nyerésére vezető útról való gondolkozás eszembe ötölvén, az ember élete végső pillantásátul függő boldog vagy boldogtalan sorsának el mulhatatlan következését megfontoltam volna, arra határoztam magamat, hogy 1761dik esztendőben az úgynevezett Mátra Verebéli Sz. Kútnál tiszteltetett Boldog Aszszony Egyházánál Remete Sz: Antal Atya által felállitatott Rendibe Vice-Esperes Belák Antal Tisz. Atya Kormányozása alatt bé’ iktattattván fogadást tennék magános életem további folytatásának az Isteni bölcs gondviselés jó tetszése alá való rekesztésérül; ki is az után 1763dik esztendőben szülött földemre viszsza térvén, ezen Ns Ketskeméth Várossának Nap Nyugotra helyheztetett Boldog Aszszony látogatása tiszteletére fel szentelt Kápolnához vévén lakásomat, e mai napig az Isteni Kegyes Gondviseléstől tápláltatván ezen kies tsendességben, melyet a Teremtőnek dicséretére fel ébresztő Nap sugárait meg előző madarakk zengedezései kellemessé tesznek töltöm napjaimat…”.[47]

Irodalom

BAKÓ Ferenc: Remetebarlangok (Mátraverebély–Szentkút). In: Ház és Ember – a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Évkönyve 12. Szerk.: Cseri Miklós és Füzes Endre, Szentendre, 1998.

BALÁZS Gergely: A kecskeméti Mária-kápolna engesztelésének a története. Kecskemét, 2011.

BORSA Gedeon: A Szent Antalról nevezett ispotályos rend Magyarországon terjesztett nyomtatványai (1505–1506). In: Az Országos Széchenyi Könyvtár Évkönyve 1961–1962. Felelős szerk.: Dezsényi Béla. Budapest, 1963.

GYERGYÁDESZ László, ifj.: „Valamely bika által megkergettetett” – A kecskeméti Sarlós Boldogasszony-kápolna. In: Hírös Históriák. Főszerk.: Bán János. 2018. tavasz.

HELTAI Nándor: Máriát dicsérni hívek jöjjetek – Boldogasszony anyánk kecskeméti kultusza. Kecskemét, 2006.

H. TÓTH Elvira: Négy évtized régészeti kutatásai Bács-Kiskun megyében (1949–1989). In: Cumania 12. Szerk.: Bánszky Pál és Sztrinkó István. Kecskemét, 1990.

Kecskeméti Testamentumok I. 1655–1767. Összeállította: Iványosi-Szabó Tibor. Kecskemét, 2002.

KÓKAI Benedek: Krisztus Atyafiságának könyve. Vác, 1784.

KRUTSAY Miklós: Betegápoló szerzetesrendek. In: Osteologiai Közlemények, 2018/1–2.

Magyarország műemlékjegyzéke. Bács-Kiskun megye. Összeállította: Borossay Katalin. Budapest, 2006.

MAGYARY-KOSSA Gyula: Magyar Orvosi Emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből. 3. k. Budapest, 1931.

P. ZADRAVECZ István: Mátraverebély Szentkút – a kegyhely története, ájtatosságai és énekei. Mátraverebély–Szentkút, 1934.

ROSTA Szabolcs: Új eredmények a kunok Duna-Tisza közi szállásterületének kutatásában. In: Kun-kép – a magyarországi kunok hagyatéka. Kiskunfélegyháza, 2009.

SZENTMIHÁLYI Mihály: Folyó vizzé nevelkedett kis kút. Pest, 1797.

TELEK József: Tizen-Két Tsillagú Korona. Buda, 1769.

TISZAUGI-SZABÓ Tamás: Újabb kecskeméti személyek, kecskeméti történetek és egyéb krónikák. [Kecskemét], 2002.

VILLÁNYI Szaniszló: Néhány lap Esztergom Város és Megye múltjából. Esztergom, 1891.

WICKER Erika-KUSTÁR Rozália-HORVÁTH Attila: Régészeti kutatások Bács-Kiskun Megyében (1990-1995) In: Cumania 17. Szerk.: Bárth János. Kecskemét, 2001.