Az 1871. évi községi törvény értelmében a rendezett tanácsú városokban a rendőrség ügyelt a közrendre és közbiztonságra. A rendőri szolgálati szabályzat előírásai alapján elsőfokú hatóságként eljárt a közigazgatási, kihágási vétségek és a bűnügyek elkövetőivel szemben.

A városi rendőrségek fenntartása súlyos terhet jelentett az önkormányzatoknak, ezért a XIX. század második felében megszületett a rendőrség államosításának gondolata. A fővárosban 1881-ben a XXI. tc.-kel létrehozták az állami rendőrséget. Ezután vidéken is egyre erősebb lett az államosítás iránti igény. Az 1912-ben megkezdett ezirányú munkálatokat az első világháború kitörése félbeszakította, majd 1919-ben ismét napirendre kerültek. A vidéki rendőrségeket az 5047/1919. M. E. sz. rendelettel (amelyet az 1920. évi I. tc. hagyott jóvá) államosították.

A gyulai képviselőtestület az 1920. július 3-án tartott közgyűlésen vette tudomásul a helyi rendőrség államosítását. Az állami rendőrség és az önkormányzati közigazgatási hatóság hatáskörének szétválasztását 1920. szeptember 30-ig kellett végrehajtani. A szétválasztás fontos jogi dokumentuma a 65.000/1909. sz. rendelet, amely a közigazgatási hatóságok mint büntetőbíróságok hatáskörét szabályozta.

Az 5047/1919. M. E. sz. rendelet meghatározta a magyar állami rendőrség szervezetét, területi és ügyintéző hatáskörét, a rendőri jog tartalmát. Az ügyintéző hatáskört részletesen a 90.098/1919. sz. rendelet szabályozta. Az 5047/1919. M. E. sz. rendelet 12–14. paragrafusa kitért az igazgatási rendészet hatáskörére. A 13. paragrafus a rendőri büntető bíráskodást úgy szabályozta, hogy a rendőrhatóságok hatáskörébe utalt kihágási ügyekben, illetve olyan kihágásokban, amelyeket a közigazgatási hatóságok hatáskörébe tartozó ügyekben követtek el, de valamely jogszabály azokat az állami rendőrséghez utalta, a bíráskodás őket illeti meg. A 14. paragrafus értelmében a közigazgatási hatáskörbe tartozó kihágásokban a rendezett tanácsú városokban első fokon a tanács  által megbízott képviselő, másodfokon az alispán, harmadfokon az illetékes miniszter jár el.

A 8088/1920. sz. miniszteri leirat szerint a kormány a közbiztonsági rendészet minden feladatát a rendőrség jogkörébe utalta. A 30.015/1921.VI.a. sz. belügyminiszteri körrendelet „Igazgatási, rendészeti és rendőri büntető bíráskodási teendők ellátása önkormányzati közigazgatási hatóságok által” címmel jelent meg, és kimondta, hogy a rendezett tanácsú városokban létrehozott igazgatási-rendészeti ügyosztályok vagy közrendészeti hivatalok megnevezésében nem használhatják a „rendőri” és „rendészeti” szavakat. Hasonlóképpen nem viselhetik régi, városi rendőrségi címeiket a városnál maradt alkalmazottak. Ezt a körrendeletet még 1921. novemberében kiegészítették a 81.947/1921.IV.a. sz. alatt: az önkormányzati, közigazgatási hatóságok hatáskörébe utalt kihágásokban eljáró hivatalnok „a tanács által megbízott tisztviselő, mint rendőri büntető bíró” címet viselje. Ezt az 1929. évi XXX. tc. 59. paragrafusa a következőképpen módosította: „A képviselő-testület által megbízott tisztviselő, mint elsőfokú rendőri büntető bíró”. Az előbbi paragrafus első bekezdésének harmadik pontja elrendelte a belügyminisztériumon belül a Kihágási Tanács, mint harmadfokú döntőbíróság létrehozását. A törvény rendőri büntető bíráskodásra vonatkozó rendelkezéseinek végrehajtására kiadták a 286/1930. B. M. eln. sz. rendeletet.

A rendőri büntető bíróságok hatáskörébe a következő kihágások tartoztak:

   - közegészségügyi és testi épség elleni,
   - piacrendészeti,
   - mértékügyi,
   - építkezési,
   - üzletek nyitva tartásával kapcsolatos,
   - erdei (100 pengőig, ha nem minősül lopásnak).

A kihágásokra kiszabott pénzbüntetésekkel kapcsolatban a 193.906/1922. B. M. sz. körrendelet intézkedett (a pénzügyminiszter 134.098/1922. sz. hozzájárulásával), miszerint a kihágási büntetéspénzeket, az eljárási költségeket, a kártérítési összegeket és bírságpénzeket 1923. augusztus 1-jétől közadók módjára kell behajtani. Az eljárási költségek levonása után maradó összeget szépészeti, szegény és egyéb alapok javára utalták át. 1938-tól az 1400/1938. P. M. sz. rendelet szerint a kihágási büntetéspénzek fele része az államkincstárt, negyed része a várost és a másik negyed része az Országos Mezőgazdasági Biztosító Intézetet illette. (Korábban fele része maradt a helyi önkormányzatnál az 1901. évi XX. tc. 23–24. paragrafusa értelmében.) A 7710/1948. Korm. sz. rendelet és az azt végrehajtó 569.100/1948. B. M. sz. rendelet előírta, hogy a kihágási büntetéspénzek és minden, az eljárás folyamán kiszabott pénzbírság teljes egészében az államkincstárt illették.

A rendőri büntetőbíróság és a községi bíróság között felmerült vitás kérdésekben az 1907. LXI. tc. szerint a hatásköri bíróság döntött.

1945-től a tanácsrendszer megalakulásáig több rendelet (többek között a 320/1946. M. E. sz., a 633.800/1949. IV. 5. B. M. sz., a 643.000/1949. B. M. sz., valamint a 2550/1950. B. M. sz.) és az 1949. évi XIX. tc. szabályozta működését.

A 105.000/1919. B. M. sz. „A rendőri büntető eljárásra vonatkozó ügyviteli szabályzat” kimondta, hogy a kihágási ügyeket kihágási iktatókönyvbe kell bevezetni. A kihágási nyilvántartás köteteibe évente újrakezdődő tételszámozás alatt vezették be a büntetéspénzeket, a megállapított eljárási költségeket, a kártérítési összegeket és a pénzbírságokat.

Gyula város rendőri büntetőbíróságának iratanyaga az 1945 előtti időszakból töredékes, de 1945–1950-ig csaknem hiánytalanul fennmaradt, amelyet iktatókönyvek segítségével lehet kutatni.

21 doboz, 11 kötet – 2,76 fm