Rokonok elhurcoltatása – adalékok a málenkij robot miskolci történetéhez

1945. január végén-február elején mintegy 500 személyt szedtek össze Miskolc és településrészei területéről málenkij robotra. Pontos létszámuk megállapítása céljából jelenleg is folyik kutatás, csupán annyi állapítható meg tényszerűen, hogy Diósgyőrből 433 személyt vittek el. Az elhurcoltak a propaganda szerint németek, vagy nyilasok voltak. A lista összeállításában, illetve az elhurcolások végrehajtásában nagy szerepe volt a diósgyőri MOKÁN szervezetnek, vagyis a kommunisták által a háború végén alakított illegális csoportnak, amely felduzzasztott létszámmal a szovjet bevonulás után rendfenntartói szerepet is ellátott.

Miskolcon, illetve 1945-ben hozzácsatolt településrészein igen sok német származású, nevű ember élt, hisz pl. a diósgyőri vasgyár megalakulásával párhuzamosan számos német szakmunkás költözött a városba, s ennek utódjai – bár identitásukat elfeledték – azóta is itt éltek. A német nevűek, származásúak nagy száma okán az elhurcoltak személyének kiválasztása soktényezős kérdés volt, egy-egy ember sorsának alakulását így nagyban meghatározták a személyes ismeretségek, konfliktusok is. Így történhetett meg, hogy a diósgyőriek névsorának összeállításában részt vevő MOKÁN-vezető, Sztaskó János két közeli rokonát is elhurcolták, sőt abban neki és fiának is szerepe volt.

Az esetről a MOKÁN-vezér fiától, Sztaskó Lászlótól értesülhetünk, akinek 1951-ben a Párt előtt kellett beszámolnia családi körülményeiről. Az eset aktualitását az adhatta, hogy ekkor lett az MDP Miskolc Városi Bizottsága Agitációs- és Propaganda Osztályának a vezetője. Az ifjabbik Sztaskó leveléből kitűnik, hogy 1945-ben málenkij robotra eredetileg mindkét anyai nagybátyját, Siegel Géza hentes „osztályidegent” és Siegel Ede cipészmestert is el akarták vitetni. Ede nagybátyja azonban épp betegen feküdt, így helyette Ferenc fiát hurcolták el a Szovjetunióba. Siegel Géza és Ferenc 1948-ig, illetve 1949-ig raboskodtak szovjet lágerekben.

A rokonok elhurcolása mögött a levél szerint egy régi családi viszály állt, a Siegel-família módosabb és szegényebb tagjai közötti vélt/valós sérelem. Leírása szerint ugyanis apja – a későbbi MOKÁN-parancsnok – Sztaskó János Siegel Gézánál, anyja pedig cselédként Siegel Edénél dolgozott. Ráadásul, mikor Sztaskó János beteg volt, egy hétig ellátás nélkül kellett feküdnie, mivel az OTI-nál sógora nem jelentette be. A történet igazságtartalma ma már nem felderíthető, a rossz viszony, s annak következménye viszont a történetből egyértelműen kiviláglik. A Siegel-család fi-ágának sorsa így már 1945-ben megpecsételődött és bár évek múlva mindketten szerencsésen hazatérhettek, sorsuk az államosítás és az osztályidegen lét volt.

Az egykor szegényebb Sztaskóék sorsa ugyanakkor felívelt. Sztaskó János később a húsipari vállalat párttitkára volt. Fia, Sztaskó László pedig előbb a pártban, majd rendőrségen, illetve az állambiztonsági munkában találta meg boldogulását.

(Sztaskó László életrajzi adatait lásd: https://www.abtl.hu/ords/archontologia/f?p=108:5:2600003037731468::NO::P5_PRS_ID:933607)

Kis József

Az irat levéltári jelzete: XXXV. 69. 2/1172. ő.e.

A levél átirata

Az átirat a mai helyesírás szerint, rövidítések részbeni feloldásával készült.

MDP Megyei Bizottság

Káder Osztály

Miskolc

Kedves Bisztri Elvtárs!

            Mint már szóban elmondtam, írásban is szeretném tudatni a Párttal családi viszonyaimat. Édesanyám Siegel leány, akinek két bátyja név szerint Siegel Ede cipészmester és Siegel Géza osztályidegen kulák elemek. Siegel Gézának két háza a felszabadulás előtt 3-4 segédet foglalkoztató mészárszéke és Vatta községben földje is volt (A területét nem tudom pontosan cca 40 hold). Siegel Edének 2 háza, a felszabadulás előtt jó menetelű 4-6 segédet foglalkoztató cipész műhelye volt. Édesanyám szülei, édesapja egy családi házzal rendelkező diósgyőr-vasgyári hengerész munkás volt.

            Tudom, nagy hibát követtem el, hogy korábban ezt nem vetettem fel a Párt előtt, de a mai napig nem vetődött fel bennem sem ez a kérdés, az elvtársak sem vetették fel, akikkel együtt dolgoztam, akik közül Nyírő Sándor, volt megyei P. B. Titkár, Gróz Péter megyei káderes és gondolom Székely és Káli elvtársak is ismerték családi viszonyaimat, mivel ők is diósgyőriek voltak. Nem vetődött fel bennem ez a kérdés azért sem, mert sem nekem, sem szüleimnek semmilyen kapcsolatuk nem volt e két rokonnal, sőt már a felszabadulás előtt élesen szembeálltak velük. Apám néhány hónapig dolgozott Siegel Gézánál mint segéd, anyám Siegel Edénél mint cseléd, de mindkettő az utcára dobott bennünket, amikor apám kútásásnál súlyosan megbetegedett. Egy hetet kellett Siegel Ede nedves pincéjében betegen feküdnie apámnak (ez a pince volt az állandó lakásunk ez időben) orvosi kezelés nélkül, mert a kulák rokon nem jelentette be az OTI-ba, és meg kellett várni, míg egy másik mészáros OTI bejelentése után a kezeléshez szükséges 8 nap idő lejár. Ez majdnem apám életébe került.

            Ezek a rokonok soha sem voltak a felszabadulás előtt katonai szolgálaton, vagy fronton, itthon raboltak akkor is. A felszabadulás után én és apán is a legálissá lett MOKAN szervezet vezetői voltunk és a Szovjet katonai parancsnokság rendelkezésére civilekből összeszedett hadifogoly csoportba vettük Siegel Gézát és Siegel Ede helyett, aki ekkor beteg volt, fiát, Siegel Ferencet vitettük el több más konjunktúralovaggal és aktív nyilasokkal együtt. Mindketten 1948-49-ig a Szovjetunió hadifoglyaként dolgoztak a Szovjetunióban. Mivel Siegel Gézának a gyermekei kiskorúak voltak, a várossal közgyámot nevezett ki a vagyona felé. Úgy tudom, hogy ebben az időben, mint háborús szerzeményt sikerült Siegel Géza vattai földjeit szétosztani. Visszatérte után hentes üzletét és műhelyét az állami húsüzem vette át. Siegel Ede pedig a cipész műhelyében dolgozik, nem tudom, tart-e alkalmazottat. Siegel [lap alján lévő szakadás miatti olvashatatlan rész] hentes segéd, Siegel Ede deportált fia Ferenc pedig Debrecenben van, orvos egyetemi hallgató.

            Ezekkel a rokonokkal ma sem tartunk semmilyen kapcsolatot.

            Kérem az elvtársakat az ügyem megvizsgálására.

            Miskolc, 1951. október 22.

            Elvtársi üdvözlettel:      Sztaskó László