Amikor egy Tisza-párti főispán fájdalmában kifakad az arisztokrácia ellen

Hónap dokumentuma
2018.08.24.

Amikor egy Tisza-párti főispán fájdalmában kifakad az arisztokrácia ellen

Visy László 1918. júniusi naplóbejegyzése

 

Június 15-én volt az ún. II. piavei csata kezdetének 100. évfordulója. Az offenzíva egy héten át, június 22-ig tartott. Sajnálatosan előkészítetlen volt, az Oroszország kilépésével   felszabadult keleti frontról átvezényelt csapatokat silányan tudták csak ellátni élelemmel és munícióval. Az elhíresült Piave folyón ugyan sikerrel átkeltek a Monarchia csapatai, ám a támadás gyakorlatilag két nap múlva máris összeomlott a hiányos ellátottság és az antant, elsődlegesen olasz ellentámadás következtében. A megáradt Piavén való átkelés a visszavonulók sorait rettenetesen megritkította. Ezzel Ausztria-Magyarország utolsó háborús offenzívája teljes kudarcot is vallott. A felbomlás az ismert nemzetközi erővonalak miatt elkerülhetetlenné vált.

Nagyatádi Dr. Visy László, Pécs szabad királyi város főispánja fiatalkorában a Függetlenségi Párt híve volt, s mint ilyent választották be Pécs törvényhatósági bizottságába. Azonban kiábrándult a pártból. Pártot váltott, s onnantól kezdve Tisza István gróf magyar királyi miniszterelnök következetes, rendíthetetlen és lelkes híve, nyugodtan kijelenthetjük, csodálója volt mindvégig.

A város főispáni méltóságát 1911. június 30. és 1917. június 14. között töltötte be. Az első világháború kitörése után néhány héttel, 1914 augusztusában látott hozzá, hogy a nagy háború eseményeiről naplót vezessen. Szorgalmasan, következetesen és részletesen vezette is végig.  Naplóját kiváló minőségű diósgyőri papírra gépelte személyesen esténként vagy otthonában vagy a Városházán lévő irodájában. A későbbiekben a neves pécsi Taizs nyomdában köttette be. Arról, hogy naplót – ahogy ő nevezte – háborús naplót vezet, kortársai, barátai közül többen is tudtak, előfordult néhány alkalommal, hogy felolvasott nekik belőle. Ugyanakkor azt hangsúlyozta benne, hogy voltaképpen családja számára, az ő okulásukra írta.

Mindenesetre egészen izgalmas, „első kézből” származó információkkal gazdagodik, aki a Magyar Nemzeti Levéltár Baranya Megyei Levéltárában 1996 májusában letétbe helyezett 6 kötetes Naplót kezébe veszi. A főispán tájékoztat arról a heroikus munkáról, a társadalom minden rétegét megmozgató összefogásról, amelynek célja a szerb, az orosz, majd az olasz fronton harcoló katonák, elsődlegesen a 3 pécsi háziezred megsegítése volt. Olvasunk „gyapjúfonál” mozgalomról, amelynek keretében gyolcsokat, sapkákat, „leiblikat”, alsóneműt juttattak el az arcvonalra, de a „katonák karácsonya”, az „aranyat vasért” és egyéb akciókról is. Magának a hátországnak életét is meg kellett szervezni a háború keserves éveiben az árvák karácsonyait és a legkülönbözőbb jótékonysági akciókat is beleértve, ahogy Pécs törvényhatósági jogú város önkéntes vöröskeresztes osztagot is kiküldött a frontra, előbb a Kárpátokba, majd az olaszok ellen harcoló csapotokhoz, ahol a háború egyik utolsó csatájában Visy főispán egyik fia is hősi halált halt. További három fia szintén kivette a részét a harcokból, miként két leánya önkéntes ápolónőként szolgált. A pécsi vasútállomáson pedig ún. betegnyugvó állomást állítottak fel a hazatért sebesült katonák elsődleges pécsi ellátása érdekében.

Mindezek megszervezésében oroszlánrészt vállalt Visy László Nendtvich Andor igazán nagy formátumú polgármesterrel egyetemben, ha akadtak is hangsúlybéli nézetkülönbségeik a tennivalók sorrendjét tekintve. 

Az alábbiakban a főispáni „Háborús Naplóból” adunk közre két oldalt. A bejegyzés dátuma 1918. június 21. Visy László ezen a napon értesült Béla nevű fia haláláról.

Az édesapa minden fájdalma, keserűsége, bánata benne foglaltatik ebben a két oldalban. Nyilván „nem nagy ügy”, hogy egy világháborúban egy katona elesik a harctéren. Amolyan katonadolog. Milliószámra voltak hasonló esetek. Maga Visy is egymás után ragasztotta be naplójába a gyászjelentéseket. Gyakorta kocsizott ki temetésekre a köztemetőbe. Egyfelől azonban a volt városi főispán politikai szerepvállalása, egyértelmű állásfoglalása, másfelől az éppen egy évszázada a végkifejletéhez, keserű végéhez és az azt követő teljes összeomláshoz, fejetlenséghez vészesen felgyorsult tempóban, könyörtelenül közeledő Nagy Háború kerek évfordulós aktualitása indokolttá teszik, hogy elidőzzünk mondatai felett.

Borzasztó napra ébredtünk. Ma tudtuk meg, hogy szegény Béla fiam a Montellonál vívott harcokban f. hó 16. ikán vasárnap az esti órákban elesett. Vásárhelyi Jenci, aki ugyancsak a 69.eseknél szolgál mint főhadnagy jött haza s hozta meg a lesújtó hírt hogy szegény Bélánk, 5 fiam közül a legeszesebb, a legdaliásabb, legkedvesebb büszkeségünk, szemünk fénye nincsen többé.” Ezek után leírja hősi halálának körülményeit, majd azt, miként vette hírül a tragédiát: „Béla öcsém, Imre fiam s a Sógor hárman hozták meg a borzasztó hírt. Úgy 9 órakor reggel kinézek az ablakon, látom, hogy jönnek fölfelé. Némán, komoran. Kiszóltam rájuk: De összeszedődtetek! Ugyan miben jártok? Amint becsöngetnek s bejönnek hozzám az irodaszobába, csak annyit mondanak, ’Baj van Bélával!’ Mi baj? – kérdeztem idegesen. „Súlyosan megsebesült!” Nem hittem, azonnal tudtam, hogy szépítik a dolgot. Ha csak megsebesült volna, nem tették volna hozzá, hogy „Súlyosan”. Mondtam, „Elesett a szegény fiú! Vége van! Meghozta a borzasztó áldozatot.”

Egészen drámaian mozgalmas leírás. Lélektani szempontból is döbbenetes.

Másnap, június 22-én egy aznap érkezett levelet csatolt, ragasztott be naplójába. Valaki az olasz hadszíntérről Székesfehérvárra hozta, s ott adta postára.  Ebben további részletek állnak Visy Béla hősi halálának körülményeire vonatkozóan. A levél tartalmáról írt bekezdést ezekkel a szavakkal foglalja össze Visy László: „Így pusztított el egy ostoba golyó egy ifjú, szép reményekre jogosító nemes életet, s így sebezte meg az apának, anyának, nagyanyának, testvéreknek, rokonoknak s az ismerősöknek szívét.”

Lélektanilag érthető, ha az ember, egy szülő, egy édesapa ilyenkor felelőst vagy felelősöket keres. Viszont ismerve politikai beállítottságát, meggyőződését, nézeteit, amelyeknek naplóját vezetve értelemszerűen mindvégig, naponta hangot ad, azaz az egész contextust, egyáltalán nem lepődhetünk meg sommás konklúzióján: „Ha alaposan mérlegre teszem a dolgot, úgy látom, hogy ebben az immár 4 év óta dúló világháborúban a magyar intelligentia és a magyar paraszt vérzik igazában. Ezek hozzák a legnagyobb és legborzasztóbb áldozatot. Az iparosok, munkások itthon vannak  - jó bérért hadimunkát teljesítenek. Itthon vannak a pénzemberek, hadiszállítók, fel vannak mentve az újságírók stb., kik közül az előbb nevezettek milliókat szereztek és szereznek folyton.  A mágnások pedig mint főrendiházi tagok és képviselők fel vannak mentve, s politisálnak s előkészítik a bolseviki állapotokat Mert hogy Károlyi, Andrássy, politikája máshova vezetne, azt belátni nem tudom.

Magyar mágnás alig van a harctéren. Örök szégyenükre – a vöröskereszt irodákban s a főparancsnokságoknál bujkálnak.  Aki automobilon teljesített szolgálatot, az már hős számba ment. Érdekes volna tudni, hányan szolgáltak a gyalogságnál. S hogy hányan estek el. Páholyból nézték a háborút. Tisza fivérei, fiai, ezek kivették ebből a küzdelemből is a részüket. De a többi biz Isten nem. Ezen társaság nem méltó az előjogokra. El kell tőlük venni minden születési előjogot. Álljanak be a sorba s dolgozzanak, s a mágnásimádatnak legyen vége!”

No, nem a „Királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák” proletárinduló bugrisságának ízével születtek e sorok! Sokkal inkább azt a fájdalmat idézheti fel bennünk, amelyik a keresztény, úri középosztálynak jutott osztályrészül a második világháború után. Módfelett érdekes ennek elővételezése még az első világháború legutolsó hónapjaiban!

Visy László naplójában már korábban is többször bírálta a katonai szolgálat alól kibúvókat. Egyenesen kötelet kívánt azoknak, akik sorozáskor pénzért felmentettek hadköteleseket. Felháborodottan írt a pesti kávéházakban Tisza miniszterelnököt elvtelenül támadókról, a hazát gyengítőkről, a hadsereget demoralizálókról. Élccel, néha maró gúnnyal azokról, akik a komáromi vártüzéreknél teljesítettek szolgálatot. Mert elérték, hogy ott, megítélése szerint teljes biztonságban kelljen csak szolgálniuk.

Az arisztokráciát természetesen nem eleve érezte ellenszenvesnek. Ám annál visszatetszőbbnek ítélte egyes mágnás családok egyes tagjainak életmódját, legfőképpen pedig politizálását. Bizony eredeti pártjának párthíveit bírálta legélesebben. Érthetetlenül szemlélte ezen arisztokraták és a szabadelvűek összeborulását, amely típusnak emblematikus figurája ugyebár Károlyi Mihály lett. Aki Visy Béla halála után néhány hónappal lendült csak bele igazán... Amikor aztán október 31-én, az ország összeomlásának napjaiban Hermina úti villájában magát Tisza Istvánt lőtték agyon vöröskatonák, azt a Tiszát, aki 1914-ben Bécsben egyedüliként szavazott a Koronatanácsban a hadbalépés ellen, de mégis felelőssé tették a háborúért és annak minden iszonyatáért, Visy volt pécsi városi főispán már egy az egyben megfeleltette egymásnak az arisztokrácia bizonyos köreit és a világfelfordulást okozó szabadelvűséget.

Júniusban egyelőre azonban még „csak” fiát siratta. A hősi halottat.

Isonzó, Doberdó-fennsík, Piave. A két háború közt fogalmak voltak. Ideje, hogy ismét a köztudatba kerüljenek.

 

 

Dr. Radó Bálint főlevéltáros

Utolsó frissítés:

2018.10.24.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges