„hogy ezenn motskos Dolgot a' Gyöpp Mesterre nem bízta” avagy miért végeztessük még a pöcegödör tisztítását is szakemberrel

Ha Esztergom sz. kir. városában akkortájt már létezett volna helyi sajtó, akkor minden bizonnyal a fenti esetről szóló híradás nagy port vert volna fel. Sajtó híján azonban a gyászos hírről először csak kevesek értesülhettek. A város vezetői, a történteket illetően, a városi kapitány: Pinke István által írt jelentésből tájékozódhattak. A jelentés valóságos sajtóorgánumként tálalja a tragikus eseményeket (részlet az 1823. május 12-én tartott tanácsülésről felvett jegyzőkönyvből):

     „Most folyó Május Hónapnak 3dik Napján, mintegy 9. óra tájban, Estve, Frenkó István ide való Lakos, és Szügyi Mihály nevezetü obsitos Kálvinista Katona, a' ki a' ./. ide kaptsolt Irományok szerént Tatai Születés volt, Nemes Komárom Vármegyében, özvegy Böhm Veronika Nemeth Szabónénak Házánál, a' meg rekett s. v. Árnyék-Széknek Tsatornáját egy darabb Fával által döffni, és annak Szabadabb Folyást készétteni akarván, az erös göz, és büdösségtül úgy meg szédültek, hogy abban mind a' Ketten véletlenül belé esnének, és pedig olly szerentsétlenül, hogy a' Katona azonnal, Frenkó István pedig harmad Napra meg haltak, és eltemettettek.”

     Így szól a híradás. A gyászos eseményről tudósító, csekély számú irat, valamint egyéb elszórt adatok alapján a következőképpen rekonstruálhatjuk a történteket.

     Kezdjük az özveggyel. Böhm Józsefné, szül. Schiller Veronika, történetünk idején frissen megözvegyült asszony. Férjét ugyanis csak nemrégiben veszítette el: a Morvaországból származó mesterembert, aki itt, Esztergomban, német szabóként űzte a mesterségét (innen ered az özvegy fenti híradásban szereplő titulusa: „német szabóné”), s akivel mindössze két és fél évet élt házasságban, alig másfél hónapja temettette el (fiatalon: 30 évesen hunyt el, tüdőbajban).

     Nyilván megviselte a gyász. Magára maradt; ezentúl minden gond egyedül az ő nyakába szakadt:  a háztartás vezetése, házuk gondozása, a felmerülő problémák kezelése.

     Mint például az emésztő kérdése. Házuk pöcegödre megtelt, tartalmát le kellett ereszteni. Férje helyett most neki kellett intézkednie. Gondolhatnánk, hogy meglehetősen gyámoltalanul fogott hozzá a dologhoz. De nem! A történtek alapján ugyanis azt kell mondanunk, hogy nagyon is gyakorlatiasan járt el.

     Tudnia kellett ugyanis, hogy tilosba tévedt, amikor nem szakemberre bízta a pöcegödör kitisztítását. Esztergom városában ugyanis ez idő tájt már a városi gyepmester feladata volt, a kóbor kutyák befogása mellett, a városi csatornák, valamint árnyékszékek (emésztők) tisztogatása, jó karban tartása. Hogy az özvegy mégsem őt kereste meg ez ügyben, annak két oka is lehetett. Az egyik: nemigen bízott meg a személyében – gyepmesterünk, oly sok korabeli (és későbbi) társaihoz hasonlóan, gyakorta elhanyagolta a kötelességét, s hozzá rendesen italozott is; a másik pedig: tudvalevő volt, hogy a munkájáért meglehetősen sokat kért (e piszkos munkák elvégzéséért, a város vezetése, gyepmesterét minden alkalommal viszonylag bőkezűen honorálta).

     Az özvegy tehát maga szerzett „csatorna-tisztogatókat”. Két meglett férfiembert kért fel erre a feladatra. Egyikük, egy Frenkó István nevezetű, helybeli ember, már jócskán benne járt a korban (61 évet számlált ekkor). Róla, forrásainkból, mindössze annyit tudunk meg, hogy házasságban élt (feleségét Novák Borbálának hívták), illetőleg azt tudjuk még, hogy hol laktak itt, Esztergomban (Vagenknecht Jánosnál, korabeli számozás szerint az 526. számú házban volt a szállásuk; a ház az egykori Sáros – a mai Honvéd – utcában állt).

     Társáról, a véletlennek köszönhetően, jóval több adat maradt fenn. Ruhájában – avagy tarisznyájában – iratokat hordott magával, melyeket halála után, a holmijai között, megtaláltak. Ezen iratok sok mindenről tájékoztatnak bennünket. A következőket tudjuk meg belőle: őt Szügyi Mihálynak hívták; Tatán lakott; társával ellentétben, még legényember volt, bár már ő sem mondhatta magát fiatalnak: történetünk idején már a 48. évében járt. Katonaviselt ember volt, hosszú szolgálati idő állt már a háta mögött, stb. (Alább majd még részletesebben szót ejtünk róla.)

     Az özvegy tudatában volt a tette súlyának. Hogy mi bizonyítja ezt? A következők: magára vállalta a halottak eltemetésének a költségeit, ezen felül Frenkó István özvegyének támogatására (élelmezésére) is áldozott, s a büntetéspénzt is szó nélkül megfizette – legalábbis nem maradt nyoma annak, hogy emiatt tiltakozott volna.

     Szügyi Mihályról. Három iratot találtak nála: egy obsitlevelet, egy útlevelet s egy kérelemlevelet. Az elsőből (német nyelvű elbocsátólevél) kiderül, hogy foglalkozását tekintve molnár (Müllner), hogy huszonkét évig a császári és királyi 9. huszárezrednél, majd egy év tíz hónapig a 4. sz. zárai helyőrségi zászlóaljnál, azaz összesen huszonhárom év tíz hónapig szolgált, mindvégig közlegényként (Gemeine), s aki hű szolgálataiért kiérdemelte a fém hadikereszt (das metaller Armee-Kreutz) viselésének a jogát; a másodikból (olasz nyelvű úti passzus): hogy elbocsátólevele kézhez vétele után, bő két év elteltével kapta csak meg az engedélyt – konkrétan 1822. december 1-én, Spalatóban (Split) – a hazautazásra, mely jó három hétig tartott: az Udbina–Szluin–Zágráb (Agram)-útvonalon haladva december 21. után kelt át a Dráva folyón; a harmadikból pedig (magyar nyelvű folyamodvány Ghyczy Ferenc Komárom vármegyei alispánhoz): mint továbbszolgáló katona (Kriegs-Capitulant) szerelt le; idehaza, azaz Tatán, nem várta sem feleség, sem gazdaság – ennélfogva mint „mesterség nélkül való” legényember (azt azért nem vallotta be, hogy van neki rendes polgári foglalkozása) fordult az alispánhoz „egy Vácánt heljért”.

     A most előadottak alapján nem zárható ki, hogy Esztergomban is a munka ügyében járt. Azt, hogy miért éppen Frenkó Istvánnal hozta össze a sors, illetve hogy az özvegy miként akadt rájuk,  talán soha nem fogjuk megtudni.

     Temetésük körülményeiről az anyakönyvben olvashatók vallanak. Két rövid sor csupán – mégis, mi mindenről tanúskodnak! Mint fentebb már említettük, az özvegy temettette el őket, a saját költségén. Május 6-án, Frenkó István elhunytának a napján került sor a „szertartásra”. Hogy miért kellett idézőjelbe tenni a szertartás szót? A következők miatt: míg Frenkó István neve mellett az alábbi bejegyzés olvasható: „61. anni – suffocatum in corrupta subterranea aura – Andrea Rátz cooperator”, vagyis az életkora elhunytakor, a halálának oka: „megfulladt a föld alatti megromlott/rossz levegőtől”, s a temetési szertartást végezte: Rátz István káplán, addig Szügyi Mihályé mellett a következő: „Calvinista extra coemeterium sepultum – 54 annorum – suffocatum infra corruptam auram – ”, azaz az életkora elhunytakor (e bejegyzés bizonyság arra, hogy életkorát ránézésre állapította meg az anyakönyvet vezető plébános), a halálának oka: „megfulladt a megromlott/rossz levegőtől”, s az elhantolásának körülményei: „kálvinista vallású, elföldeltetett a temetőn kívül” – azaz vallása miatt nem jutott neki hely a katolikus polgárok sírkertjében, hanem oda került, ahová a korabeli társadalom számkivetettjei: a temetőárokba, a megbélyegzettek (az öngyilkosok, a gyermeküket elhajtók, a vajákossággal-boszorkánysággal megvádoltak stb.) közé! S mi módon? Úgy, hogy nem járt neki a tisztességes szertartás: a bejegyzés végéről ugyanis hiányzik a temetést végző papnak vagy káplánnak a neve! Milyen megalázóan tragikus vég!

     Pinke István kapitány az elhunyt katona viseltes ruhadarabjait, valamint a nála talált tárgyakat („aprólékos Jószágok”-at) nyilvános árverésen értékesítette. Képzeljük el az alábbi jelenetet – ennél lehangolóbbat keresve sem lehetne találni! –: Esztergom város főterén állunk, ahol a városháza előtt már zajlik a „nyilvánvaló kótyavetye”. A kapitány segédei, Mannhardt József expeditor, és Sipos József strázsamester fogadja az árverésre érkezetteket. A mustrára kiterített ruhadarabok ott száradnak-bűzlenek a tér közepén (nyilvánvalóan senki sem vette a fáradságot, hogy a szennylével átitatott holmikat kitisztítsa!) Ezen körülmény azonban – az árverés végeredményéből ítélve – túlságosan nem zavarta a megjelenteket. Igaz, nem is tülekedtek nagyon a kirakott „portékáért”: minden ruhadarab a kikiáltási áron kelt el. De mindegyikük gazdára talált; volt, aki közülük kettőre is szert tett.

     A kiárusításból összesen 9 forint és 37 krajcár gyűlt össze (váltóban). Ezt az összeget a kapitány átadta a városi jegyzői hivatalnak azzal, hogy mihelyt sikerül felkutatni a katona örököseit, akkor azt nekik szolgáltassák ki.

Alább közreadjuk a szóban forgó árverési jegyzék átírt szövegét:

„Fel-Jegyzése

Azon holmi Aprolékoknak, mellyek alul írattak által itt a' Nemes Város Háza elött, egy Véletlenül meg halálozott Vidéki embernek Holta utánn nyilvánvaló Kótyavetyén el-adattak, a' mint Következnek:

Mellyrül is a’ Kapitányi Tisztségnek tészen ezenn hivatalos jelentésemet.

Esztergomban, 1823dik Esztendőben, Pünkösd Hónapnak 10dik Napján

Azaz floreni 9. cruciferi 37.

Mannhardt Józseff m. p.

Expeditor⁴”

Magyarázat:

1  Jaukli = r Janker: kiskabát (délnémet)

2  Flanér = flanell

3 Ször Tarisznya = hosszú bőrszíjjal vállon hordozható, fedeles oldaltarisznya, melyet főleg    kecskeszőrből, gyakran szarvasmarha- és lószőrből szőtt anyagból készítettek. Gyakorta bőr rátéttel is díszítették, a fedelét rojtokkal szegélyezték. Jellemzője, hogy esőben nem ázott át.

4  Expeditor: kb. ügyintéző (latin)

illetve fényképét:

Árverési jegyzék
Esztergom, 1823. május 10.
HU-MNL-KEVL-IV.1001.g. 1823.2.72. sz.

     S utolsóként szóljunk a gyepmesterről. Bogár Jánosnak hívták. 1819 tavaszán lépett városi szolgálatba (ekkor váltotta fel elődjét, Hazlinger Lipótot a gyepmesteri poszton). Ám mint fentebb említettük, nem sikerült beváltania a hozzá fűzött reményeket: bő esztendő elteltével, kötelességeinek elmulasztásáért már meg kellett inteni, s már ekkor szóba került, hogy „szorgalmatosabb gyöpmesterrül” fognak gondoskodni.

     Ám az intés nem használt. A dolog ugyanis odáig fajult, hogy a városi kapitány utasításait több ízben nem hajtotta végre, a vasárnap délelőtt tartott „eligazításról” kezdett elmaradozni, sőt utóbb huzamosabb időn át (öt hétig) onnan távol is maradt; majd egyszer csak mégis megjelent, de akkor meg részegen stb. Végül megfenyegették, hogy állását ténylegesen elveszítheti – ezzel aztán végre sikerült tisztességesebb munkára fogni.

     Nem küldték el, mert a munkájára nagy szükség mutatkozott. Amit az is bizonyít, hogy rendesen megfizették. Minden alkalommal. Nézzünk rá néhány példát: a városi plébánia árnyékszékének, a Lőrinc-kapunál húzódó csatornának, illetve a leánytanoda („kis oskola”) tanítójának házánál található latrinának a kitisztításáért rendre 20, 124, illetve 50 forintot kapott (1821., 1822. és 1823. évi adatok), melyek igen tisztességes összegek, még akkor is, ha – például az árnyékszékek esetében – be kellett érnie az által kértnél kevesebbel (30 helyett 20, illetve 80 helyett 50 forinttal). S hogy tudjuk mihez viszonyítani e számadatokat: ez idő tájt (de a későbbiek folyamán is) például egy vidéki gimnáziumban alkalmazott tanítónak 300 forint, egy akadémiai professzornak pedig 500 forint volt az éves bére: azaz havi 25, illetve 41–42 forint! (Utóbbi járandóságokhoz persze hozzá kell még számítani az egyéb juttatásokat: tűzifa, ingyenes lakhatás kedvezménye stb.  – de még ezzel együtt sem tekinthetők másnak, különösen a fenti adatok tükrében, mint meglehetősen szerény fizetéseknek, azaz talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy honi pedagógusaink munkáját már az idő tájt sem becsülték meg túlságosan...)

     S ekként eshetett meg, hogy történetünkben, ha szabad ilyet mondanunk, egyedül a gyepmester „járt jól”. Az özvegy, Böhm Veronika által fizetendő büntetéspénz: 5 forint ugyanis, kérelmére: „megkárosodása pótlására, és a' holt Test mellett tett fáradozása Jutalmára”, teljes egészében az ő markát ütötte.

     Végezetül egyetlen dolgot kell még érintenünk. Mint fentebb arról értesülhettünk, a szóban forgó emésztőnek volt egy kiömlő csatornája. Mit is jelent ez? Nagy valószínűséggel azt, hogy az emésztőgödörnek volt egy túlfolyója, melyen át a hígabb szennylé, a gödör teltségétől függően, szabadon el tudott távozni – egy föld alatt húzódó, tehát zárt csatornába. S ez a túlfolyó, mint esetünkben, időnként eldugult.

     S hogy hová vezethetett ez a földalatti csatorna? Nincs rá válasz. Minthogy azonban lokalizálni tudjuk az özvegy házát (háza a ferences rendház szomszédságában állt, illetve áll ma is), s a rendház, nem kizárt, rendelkezhetett csatornával, ezért az özvegy emésztője, meglehet, hogy ebbe a csatornába kötött bele.

     A ferencesek csatornájának létét azonban sem történeti, sem régészeti adatokkal nem tudjuk igazolni. Talán egy majdani régészeti feltárás minden kétséget kizáróan el fog minket igazítani ez ügyben.

     Tanulság: történetünk sajnos nem egyedi eset. Amíg eleink árnyékszéket használtak, addig az emésztők tisztán tartásának kérdése mindig napirenden volt, illetve maradt. S a későbbiekben is megesett gyakorta, hogy – hatósági tiltás ide vagy oda –, nem az előírásoknak megfelelően végeztették el a kipucolásukat. A későbbi korok sajtói, sajnos, szép számmal tartalmaznak a fentihez hasonló hátborzongató történeteket (például a Hon, illetve a Budapesti Közlöny 1872. évi, a Pesti Hírlap 1893. évi stb. híradásai), de még napjainkban is szedik áldozataikat a még használatban lévő, avagy már használaton kívüli emésztőgödrök (2023-ban két ilyen esetről is beszámoltak a hazai internetes hírportálok!)

     Nyomós oka van hát, hogy a szaklapok óva intenek mindenkit: csak nagy körültekintéssel szabad az emésztők kitisztítását végezni. Mert nem a gödörben felgyülemlett anyag (emberi ürülék) rejt magában nagy veszélyeket (természetesen, a fertőzés lehetősége miatt, azzal sem ajánlatos érintkezni), hanem a felette megrekedő, mérges gázokkal telített légréteg. Különösen, ha teljesen zárt térről van szó (emésztőakna). Az elbomlott anyagokból ammónia, metán, kénhidrogén stb. szabadul fel, s ezáltal a gödörbeli massza felett egy vastagabb mérgesgáz-réteg (oxigénhiányos zóna) képződik. S ha e gázok már nagyobb koncentrációban vannak jelen, akkor belőlük egyetlen lélegzetvétel is azonnali eszméletvesztést okozhat, s a halál perceken belül beállhat…

     S ami szomorú, s ami a veszély nagyságát mutatja, hogy maguk a szakemberek sincsenek mindig bebiztosítva a balesetek ellen. 1890 márciusában Esztergomban, a Magyar Király vendégfogadó udvarán, tisztogatási munkálatok közepette, az emésztő gödrébe zuhant a városi gyepmester és a segédje. 1898 júniusában pedig, az éjjeli órákban, Budapesten, a „Gutwillig Zsigmond-féle csatorna és pöcegödör tisztitó vállalat” munkásai az akkumulátorgyár udvarán dolgoztak, amikor is egyik, kötélen aláereszkedő napszámosuk, a felszálló gázoktól elbódulván, a szennybe alábukott. A balesetet sem ő, sem a fentebb említett segéd nem élte túl.

Esztergom, 2023. november 2.

                                                                                                                            Iván László

                                                                                                                            MNL KEVL

                                                                                                                      történész-levéltáros

Felhasznált források:

MNL Komárom-Esztergom Vármegyei Levéltára:

      IV.1001. Esztergom sz. kir. Város Tanácsának iratai

            a. Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1701–1848.

            g. Tanácsi iratok, 1700–1849.

     IV.1003. Esztergom sz. kir. Város Adóhivatalának iratai

            b. Hadi- és háziadó lajstromok, 1739–1843.

     IV.1007. Esztergom sz. kir. Város Törvényszékének iratai

            a. Törvényszéki jegyzőkönyvek, 1787–1849.

     VIII.51.2.1. Esztergomi Szentbenedekrendi Főgimnázium iratai

            időrendbe rendezett iratok, 1812–1852.

Esztergom sz. kir. város római katolikus házassági (1820. évi) és halotti (1823. évi) anyakönyvei:

https://www.familysearch.org/search/catalog/235759?availability=Family%20History%20Library

A Hon X. 1872. 249. sz. október 27. melléklet

Alkotmány III. 1898. 150. sz. június 24. 6. p

Államorvos [a Gyógyászat folyóirat XVI. 1876. 52. sz. (december 23.) melléklete] 1876. 12. sz.  december 9. 133. p

Budapesti Közlöny VI. 1872. 248. sz. október 29. 1991. p

Esztergom és Vidéke XII. 1890. 26. sz. március 30. [4. ] p

Pesti Hírlap XV. 1893. 186. sz. július 8. 5. p

Szakirodalom:

Deáky Zita: Közegészségünk miseriái – köztisztasági kérdések Magyarországon a 19. század végén. In: Tiszta sorok. Tanulmányok a tisztaságról és a tisztálkodásról. Szerk.: Juhász Katalin.  (Documentatio Ethnographica 25.) [Budapest], 2009. 74–88.

Pifkó Péter: Esztergom házszámozása 1777–1985. Esztergom, 1985.

Pifkó Péter: Esztergomi utcák 1700–1990. Esztergom, 1990.